Dal

A dal a legelterjedtebb és legszemélyesebb lírai műfaj. Alapvető és egynemű érzelmek megszólaltatója; dramatikus vagy epikus elemet alig használ. Témája a tárgy közvetlen szemléletéből fakad, a lírai én áttétel nélkül szólal meg benne. Szerkezete egyszerű, terjedelme általában korlátozott, hangulata egységes. Többnyire azonos típusú strófákból épül, ezeket az ismétlődések is rokonítják. Története összefonódik a dallammal, zenekísérettel, egyes korokban nem is képzelhető el önálló szöveg-, csak énekvers.

A dal sokféle csoportosítása lehetséges: eredete szerint lehet népdal és műdal, világszemlélete alapján vallási vagy világi. A műfaj jellegzetes témakörei:

bordal (ősi műfajváltozat, a népköltészet is ismeri; a műköltészetben – az antikvitástól kezdve – inkább felidéző ereje van; Alkaiosz, Anakreón, Horatius, Carmina Burana, Balassi Borivóknak való, Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, 1802; Vörösmarty Fóti dal, 1842; Keserű pohár, 1843; Petőfi A borozó, 1842; Ady A fekete zongora, 1907);

a szerelmi dal (sajátos változata a latrikánus vagy perdita ének: Balassi Bécsi Zsuzsannáról és Anna-Máriáról szerzette, Ady Az én menyasszonyom, 1900; Reviczky Perdita-ciklus);

hazafias, politikai dal (Vörösmarty Országháza, 1846; Petőfi A nép nevében, 1847; Vajda János Credo, 1888; Arany János Rendületlenül, 1860; Illyés Gyula Ozorai példa);

katonanóta (Petőfi Tiszteljétek a közkatonákat, 1848; Csatadal, 1848);

búcsúdal (Janus Pannonius Búcsú Váradtól, 1458; Bornemisza Péter Siralmas énnéköm, 1557; Balassi Búcsúja hazájától, Kosztolányi Üllői-úti fák, 1906);

bujdosóének (a kuruc költészet és az újabb népköltészet műfaja; a bujdosó legények sorsát, érzelmeit bemutató panaszdal; Elmegyek, elmegyek, Elindultam szép hazámbul, Elment a madárka;Ady Bujdosó kuruc rigmusa, 1909);

gyászdal (témája a halál, a temetés, a siratás, a halott emlékének megőrzése, nemzeti, történelmi katasztrófák gyászolása; ősköltészeti műfaj, a népköltészetben is alapvető fontosságú a sirató, a búcsúztató; Ómagyar Mária-siralom, 1300 körül; Janus Pannonius Gyászdal anyjának, Borbálának halálára, Arany Széchenyi emlékezete, 1860; Kosztolányi Halotti beszéd, 1933; Márai Sándor Halotti beszéd, 1950; József Attila Kései sirató, 1935; Kosztolányi, 1936; Radnóti Miklós Csak csont és bőr és fájdalom, 1941).

Az emberi élet szakaszai, eseményei szerint beszélhetünk bölcsődalról, altatóról (József Attila Altató, 1936); gyermekdalról (Szabó Lőrinc Versek a gyermekszobából, 1933; Weöres Sándor Bóbita); diákdalról (Carmina Burana, Szabó Lőrinc Szegénynek lenni s fiatalnak, 1925) stb.

A különböző foglalkozásokhoz is kötődik a műfaj: pl. Faludi Ferenc Szakácsének, Petőfi Színészdal, 1844.

Napszakokhoz, évszakokhoz kapcsolódva is csoportosíthatjuk a dalokat: hajnali (Balassi Bánja, hogy hajnalban kell szerelmesétől elmenni, Tóth Árpád Körúti hajnal, 1923); esti (Fazekas Mihály Nyári esti dal, Babits Esti dal, 1911); májusi-tavaszi (Áprily Március, Szabó Lőrinc Nyitnikék, 1933; A forzícia éneke, 1954); őszi (Verlaine Őszi chanson, 1864; Ady Három őszi könnycsepp, 1907).

Az európai irodalomban a műfaj két jellegzetes típusa alakult ki: a német nyelvterületen a népköltészeti eredetű Lied, melyben – Goethe nyomán – az egyedi érzés a kimondás pillanatában egyetemessé, bölcseleti érvényűvé válik. A francia chanson megőrzi a műfaj alapvető zeneiségét. A dal, a dalszerűség kapcsolódik az egyes versformákhoz: rondó, canzone, chanson, madrigál.

A dal története a költészet eredetéig vezethető vissza (munkadal, malom- és őrlődal). Az antik görög költészetben a Kr. e. 6. századtól jelenik meg a személyes, egyéni érzelmeket kifejező műfaj Alkaiosz, Szapphó (Édesanyám! Nem perdül a rokka...), Anakreón (Engem a szerelem) költeményeiben. A Kr. e. 1. században a római Catullusnak különböző versformákban írt dalai közül a Lesbiához írt szerelmi költeményei a legjelentősebbek. Az ókori Kína leghíresebb dalgyűjteménye a Kr. e. 8-6. századi eredetű Si king..

Európában a nemzeti nyelveken a 11. századtól virágzik a dalköltészet. A trubadúrok, Minnasängerek a lovagi szerelem konvencióinak megfelelően énekelnek; a személyes élmény elevenségével tűnik ki Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán, 12-13. sz.:A középkori vágánsdalok gyűjteménye a Carmina Burana. A humanizmus atyja, Petrarca olasz nyelvű Daloskönyvében, 1350 alapvetően Laura iránti ellentmondásos érzelmeit örökíti meg. A francia reneszánsz dalköltészet legjelentősebb alakja Ronsard (Nézzük meg, Édes, hogy a rózsa...). A 18. században Burns költeményeit a népdal egyszerűsége és közvetlensége jellemzi (John Anderson, szívem John). Goethe Dalok című kötetének darabjaiban alkalmassá teszi a műfajt bölcseleti problémák megjelenítésére (A kedves közelléte; Vándor éji dala, 1783). Heine Daloskönyvét, 1827 a romantikus irónia hatja át (Memento; Mint egy virág olyan vagy). A 19. század második felének sokféle törekvése közül Verlaine dalai a zenévé oldott költészetet reprezentálják (Őszi chanson, 1864; A hold a fák közt). A 20. században García Lorca az andalúziai folklór ihletésére írja dalait (Tánc, 1923). Rilke a közvetlen élmény tárgyiasítására törekszik dalaiban (Őszi nap, 1902). Apollinaire – az új formai kísérletek mellett – a Szeszek, 1913 című kötetében a hagyományos dal műfajában is maradandót alkot (A Mirabeau-híd, Búcsú).

A magyar nyelvű dalköltészet első nyomait a latin nyelvű Szent Gellért legendában leljük meg; a püspök által megfigyelt lány gabonaőrlés közben a „magyarok szimfóniáját” énekli. Balassi Bálint költészettörténeti érdeme, hogy meghonosította az európai dalköltészet szinte minden változatát, a fentebb már említetteken kívül az udvarló-bókoló verstípust (Hogy Júliára talála, így köszöne neki). Csokonai Vitéz Mihály két dalciklusában (Anakreóni dalok, Lilla dalok, 1803) egyúttal a műfaj ritmikai-verstani lehetőségeit is kitágította, megalkotva az első magyar szimultán ritmusú költeményt (Tartózkodó kérelem, 1803). Kisfaludy Sándor két dalciklusa (Kesergő szerelem, 1801; Boldog szerelem, 1807) már a romantikát idézi. Petőfi Sándor népi-népies dalaival robbant be az irodalomba; kortársaitól eltérően nem a tematikát és szókincset, hanem a világképet, szerkesztést és ritmikát kölcsönözte a folklórból. Arany János az ötvenes években a bölcseleti-filozofikus dal kimunkálására törekedett (Balzsamcsepp, 1857); az Őszikék-ciklus (1877) elégikus dalai a számvetés igényével készültek (A tölgyek alatt). Vajda János a goethei Lied mintájára alkotta meg A vaáli erdőben, 1875 című költeményét. A századforduló chanson típusú dalait művelte Heltai Jenő (Mert dalaimnak, 1894) és Szép Ernő (Gyermekjáték, 1912). Ady chanson típusú dalait (Párisban járt az ősz, 1906) Reinitz Béla zenésítette meg. Juhász Gyula Milyen volt..., 1912 című költeménye az impresszionista dal jellegzetességeit mutatja. József Attila a tiszta költészet programjának jegyében alkotta meg a minden epikai és szemantikai mozzanattól mentes dalait (Ringató, 1928; Tedd a kezed, 1928; Klárisok, 1928). Weöres Sándor a műfaj végtelen ritmikai-verstani lehetőségeit mutatja fel két ciklusában (Magyar etűdök, Rongyszőnyeg). Nagy László főként pályája első szakaszában alkotta folklór ihletésű dalait (Adjon az isten, 1945; Ki viszi át a szerelmet?, 1957).

Vissza