Abele spelen
Az abele spelen ('ügyes művészi játékok') közép-németalföldi nyelven írott, verses drámai művek csoportja a 14. század második feléből, melyek a Hulthem-kódexben maradtak fenn. Tematikailag a lovagi, udvari irodalomhoz kötődnek, és az európai világi dráma kezdeteinek tekinthetők.
Abszurd dráma
Az abszurd dráma a második világháború után kibontakozó abszurd irodalom legnagyobb hatású műfaja; új szemléletű drámairodalmat és annak megfelelő színházi előadásokat teremtett. Az abszurd drámát a lét teljes értelmetlenségét, céltalanságát tételező világkép hatja át, tudatosan az irracionalitásra törekszik. Anti-dráma, hiszen a dráma eredetileg a cselekvés műformája, itt viszont a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet. A kifejezhetőség is kérdésessé válik, a nyelv maga is „lefokozódik” (nincs sem kommunikáció, sem karakter). A kevés vegetáló szereplő, a cselekményhiány és a szegényes nyelv mellett a kopár színterek is fokozzák a szorongás és a bizonytalanság élményét. Ionesco darabjaiban (A kopasz énekesnő, 1949) még van konkrét meghatározottság; Beckett mutatja fel a Godot-ra várvától, 1948 kezdve az emberi lét egyetlen tartalmaként a „lassú felbomlást, a vánszorgást a vég felé”. Dürrenmatt (Az öreg hölgy látogatása, 1956; A fizikusok, 1962) saját groteszk komédiáit, paraboláit, tézisdrámáit „paradox színháznak” nevezi.
Adoma
Az adoma rövid, vidám, csattanós történet. Rokon az anekdotával, de attól eltérően nem valóságos személyeket, hanem elvont típusokat (a furfangos paraszt, a ravasz kereskedő) szerepeltet, és az elbeszélt történetet nem akarja valóban megtörtént esetként elhitetni. A nagyrészt élőszóban terjedő adoma irodalmi formában az itáliai reneszánsz adomaszerzőinél, például Bracciolininél tűnt fel. A 19. században Kleist és Hebbel műveiben irodalmi rangra emelkedik. A magyar irodalomban alkalmazói Jókai Mór, Eötvös Károly; az adomázó stílus legnagyobb mestere Mikszáth Kálmán.
Alba
Az alba (provanszál és spanyol 'hajnal') középkori lírai műfaj; hajnali dal, témája a szerelmesek hajnali elválása. Legtöbbször a szerelmes asszony monológszerű panasza, vagy a szerelmes lovag és kinn őrködő társa közötti párbeszéd. A hajnal közeledte az eredeti, provanszál típusban mindig tragikus, a francia típusú aubade-versekben a pirkadat beköszönte gyakran vidám hangulatú. Formája változó. A provanszál típusú alba strófái többnyire a hajnalt jelző toronyőr kiáltására utaló alba szóval végződnek. Legnevesebb provanszál, ill. francia költői Guiraut de Bornelh, Conon de Béthune és Jean Bodel. Az angol költészetben G. Chaucernél találjuk példáit (Troilus and Criseyde, 1380-85; Reeve's Tale, 1400 k.); ill. Shakespeare Rómeó és Júlia, 1595 című drámájában is elhangzik a szerelmesek elválásakor betétként egy alba.
Alkalmi költészet
Az alkalmi költészet meghatározott, egyetlen alkalomra írt költői művek és rögtönzések gyűjtőfogalma. Az alkalom lehet közéleti vagy magánéleti esemény. A legrégibb költői megnyilvánulások közé tartozik. Az ősköltészet, a primitív költészet, a népköltészet jelentős részben alkalmi jellegű. A szakirodalom ide sorol számos műfajt, pl. a munkadalokat, siratókat, gúnydalokat és köszöntőket. A latin irodalomban virágzott az ajánló vers, az episztola és az epigramma. A magyar irodalomban többek között Gyöngyösi és Csokonai életművében nyertek nagyobb hangsúlyt alkalmi költemények. A modern lírában a meghatározott alkalomra írt művek jelentősége, mondanivalója túlnő a puszta aktualitáson.
Altatódal
Az altatódal lírai műfaj, a kisgyermekek elaltatására szolgál, így eredetében az alkalmi líra megnyilvánulási formája. Ősi eredetű, s jellege szerint igen gyakori a népköltészetben, közel áll a varázsdalhoz és a munkadalhoz. Leggyakrabban – de nem kizárólag – nők éneklik. Általában egyszerű a dallama és a szövege is, s nyilvánvaló célja a megnyugtatás. A műköltészet is kedveli, és támaszkodik a népköltészeti hagyományokra. (Herder, Lermontov, Shelley, García Lorca). A magyar altatódal honfoglalás előtti eredetű. Legismertebb magyar műköltészeti példája József Attila Altatója, 1936.
Analitikus dráma
Az analitikus dráma (görög analüszisz 'elemzés' szóból) elemző dráma, a drámai szerkesztés egyik fő módszerét alkalmazó drámai mű, melyben az alapkonfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént, de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első felvonásban, hanem fokozatosan derül fény rájuk, így lendítik előre a jelenben játszódó cselekményt, amelynek lényege a múlt feltárulásának folyamata. Ez a módszer a cselekményt lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez. Az eszménykép az olyan színmű, amelynek cselekménye pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyit a néző a színházban tölt. Mintapéldája e szerkesztési módnak Szophoklész Oidipusz királya, Kr. e. 420 k.; a 19. század végén Ibsen (Babaszoba, 1879; A vadkacsa, 1884) művei reprezentálják, s a modern drámák közül pl. Arthur Miller Édes fiaimja, 1947 ilyen szerkezetű. Az analitikus dráma modelljével ellentétes a céldráma, a drámai kompozíció két modelljét aszerint különböztetjük meg, hogy a végkifejlethez vezető alapkonfliktus okai mikor derülnek ki.
Anekdota
Az anekdota (görög szó, jelentése: kiadatlan) rövid, csattanós, tréfás, humoros történet, mely többnyire egyes közismert személyek vagy történelmi események mulatságos jellemzését nyújtja. Mai napig terjed szóbeli úton, s innen származik elnevezése is: eredetileg írásban ki nem adható történeteket jelentett. A kifejezést Prokopiosz használta először Justinianus császár magánéletéről írt történeteinek címéül. A középkori európai irodalmi anekdota a 13. századi Itáliában keletkezett. Ezekben a művekben a történelmi hűség kevésbé volt fontos, lényeges volt azonban az érdekesség, az elmondott esemény rövidsége és csattanós volta. Élt az anekdotával Dante és Boccaccio is. Magyar történelmi szempontból lényeges Galeotto anekdotagyűjteménye Mátyás királyról. A magyar irodalomban a 19. században élte a virágkorát, jeles képviselői Jókai Mór, Eötvös Károly, Mikszáth Kálmán. Anekdotizmusról beszélünk, ha egy író munkáiban gyakorivá válik az anekdota.
Apokalipszis
Az apokalipszis (görög apokalüpszisz 'feltárás, felfedés, kinyilvánítás') az ókori héber és az ókeresztény irodalom műfaja, az istenség akaratában elrejtett tények, leginkább a jövendő feltárása látomás vagy kinyilatkoztatás formájában. A korai zsidó apokaliptika egy része bekerült a kánonba is, a prófétai látomások részleteiként (Jesaia, Ezékiel, Jóél, Dániel könyve). A keresztény apokalipszisek közül a kánonba csak egy került, János apokalipszise, többen azonban a kortárs egyházban nagy tekintélyt élveztek (Hermasz, Péter apokalipszise). Az apokalipszisek keletkezésük korában, majd egészen az 5. századig igen népszerű, olvasott alkotások voltak. Az európai kultúrára nagy hatással voltak, főként János jelenései, amelyek az utolsó ítéletet s az odáig vezető utat írják le.
Apológia
Az apológia (gör) védőbeszéd, a görög-római és a keresztény irodalom műfaja. Célja a filozófiai, vallási vagy egyéb támadások elleni védekezés. Klasszikus darabja Platón Apologia (magyar fordításban Szókratész védőbeszéde) vagy Apuleius azonos című munkája. A magyar irodalomban jelentős Tótfalusi Kis Miklós Mentsége (1698).
Ars poetica
Az ars poetica (latin 'költői mesterség, költészettan') a gondolati líra világosan elkülönülő költeménytípusa; azon művek elnevezése, amelyek a költészet szűkebb és tágabb szakmai céljaival és eszközeivel, a költői műalkotás lehetséges céljaival foglalkoznak. Két fő válfaját szokás megkülönböztetni. Az egyik terjedelmesebb, rendszeres áttekintést igyekszik nyújtani e problémakörről, a másik annak átfogó jellemvonását vagy valamely fő problémáját emeli ki, rövidebb formában. Az antikvitástól a romantikáig az ars poeticák összegző-tanító normatív jellegűek, szabályrendszert fogalmaznak meg, a romantika óta azonban egyértelmű a lírai jelleg, a vallomásosság. A modern költészetben sokféle ars poetica létezik, amelyek közt az egyes korszakokban, sőt egyes alkotói pályákon is határozott vonulatok különböztethetők meg. Legtágabb értelemben szinte minden költői mű belefoglalható, hiszen elmond valamit a költő költészeti nézeteiről. Szűkebben a költészetről, a költőlétről közvetlenül megnyilatkozó alkotások sorolhatók ide. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a mű más tárgyköröket is magába olvasszon, és nem zárja ki az áttételességet, a szimbolikusságot sem.
Az európai elnevezés a költeménytípus antik eredetére utal. A klasszikus ars poetica mindmáig élő, legjellemzőbb példája Horatius De arte poetica című költeménye (eredeti címén Epistula ad Pisones). Ez a műalkotás máig mintadarabja, követett vagy elutasított normája e műfajnak. A klasszicizmus korának végéig szinte kánonként szolgált, noha szerzője nem szigorúan normaképző alkotásnak szánta. Az episztolák második könyvében kapott helyet, tehát költői levélnek tekinthető. E mű két nagyobb részre tagolható. Az első általában szól a költészetről, a második pedig a művészről. Sok igazságot és bölcs tanácsot fogalmaz meg, amelyek közül néhány szállóigévé vált, s bár a latintanítás visszaszorulása óta ma már kevéssé említik őket, beépültek az irodalmi köztudatba. Az európai kultúra másik nagy hatású, bár Horatiusét meg sem közelítő ars poeticáját a klasszicizmus jegyében alkotta meg a francia Nicolas Boileau. Art poétique című műve 1674-ben jelent meg, s úgy tartották számon, mint szabálygyűjteményt. Boileau műve azonban a korban közhelyszerűen elfogadott költészettani igazságokat gyűjtötte egybe olvasmányosan, közérthetően, olykor szatirikusan bírálva más szemléletmódokat. A 19-20. századi világlíra leghíresebb ars poeticái közé tartozik Keats Óda egy görög vázához, 1819; Gautier A Művészet, 1852; Baudelaire Az albatrosz, 1859; Kapcsolatok, 1857; Verlaine Költészettan, 1874; Whitman Hallom Amerika dalát, 1860; Rilke Archaikus Apolló-torzó, 1908 című műve. A magyar irodalom híres ars poeticái között ugyancsak vannak tanító jellegűek, de a legtöbbjük vallomásos. Az előbbiek közül legismertebb Arany János Vojtina Ars poétikája, 1861 című műve, de ez is inkább a kétféle típus szintézise: a vallomásból vezet át a tanításba. Irodalmunk leginkább számon tartott, vallomásos ars poeticái: Janus Pannonius Pannónia dicsérete, 1465; Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok, 1811 egyes epigrammái; Petőfi Sándor Dalaim, 1846; A XIX. század költői, 1847; Arany János Mindvégig, 1877; Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én...,1905; Új vizeken járok, 1905; Hunn, új legenda, 1913; Babits Mihály A lírikus epilógja, 1903;Jónás imája, 1939; Kosztolányi Dezső Költő a huszadik században, 1931; Esti Kornél éneke, 1933; József Attila Thomas Mann üdvözlése, 1937; Ars poetica,1937; Nagy László Ki viszi át a Szerelmet,1957.
Bábjáték
A bábjáték színjátékforma, melyben az eleven embereket mozgatható bábok helyettesítik. Csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint szokásos (kézi bábu, zsákos bábu, kesztyűs bábu, pálcás bábu). Kedvelt a felülről, zsinór segítségével mozgatott marionett. A bábok szövegét a nézők számára láthatatlan helyen tartózkodó színész mondja. A színjáték eme formáját Európában és Ázsiában egyaránt régóta ismerik. Európában a bábszínpad története az ókorba nyúlik vissza, a középkorban elsősorban vallásos tematikájú bábjátékokat játszottak (betlehemes játék). Később a bábjáték egyre inkább elvilágiasodott; a vándorkomédiások játéka a nép mulattatásának egyik legelterjedtebb formája lett. Virágkora a 17-18. századra esik, de napjainkig is élő színjátékforma. Színjáték és bábjáték számos keveredését hozta létre a drámairodalom, kiváltképp pedig az alternatív színházművészet.
Ballada
A ballada verses kisepikai, nép- és műköltészeti műfaj. Az eseményeket, előzményket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Így előadásmódja szaggatott; az időbeli kihagyások, a térbeli váltások, az elhallgatás egyaránt jellemzi. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Legjellemzőbb témái a hűség és hűtlenség, féltékenység, házasságtörés, általában a szerelem problémái. A drámai építkezés leggyakrabban tragikus jellegű, nem kivételes azonban a komikus sem. A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a műfaj klasszikus jellemzőit, a három műnem elemeinek jelenlétét, a tisztán tragikus vagy komikus jelleget (Júlia szép leány, Kádár Kata, Kőműves Kelemenné, Görög Ilona). Az új típusú balladák fénykorukat a 19. században élték, elsősorban a betyárballadák voltak gyakoriak (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor). A ballada iránti érdeklődés a folklórkultusz függvényében, a (pre)romantika korától jelentkezik. A romantikus műballada-szerzőknek főleg a dán és skót népballadák szolgáltak mintául (ezekben sok a tündéries és a hősepikai elem), a spanyoloknál a románcos jellegű változat volt a meghatározó.
Betyárdal
A betyárdal a népdalok egyik csoportja; az ide tartozó lírai műveket betyárok, pusztába, rengetegek mélyébe menekült törvényen kívüliek alkotásainak vagy általuk énekelteknek tekintik. Ebből a motívumkincsből műköltészeti alkotások is születnek (Ady Páris, az én Bakonyom, 1907).
Bohózat
A bohózat a vígjátéknak az a műfajváltozata, mely főleg helyzetkomikumra épül. A nevettetést harsány eszközökkel, lendületes cselekménnyel, a véletlenek felfokozott szerepével éri el; gyakran zenés mű. Az emberábrázolás leegyszerűsített, a főszereplők komikus alakok, valamilyen testi vagy szellemi különösséggel. A bohózat legismertebb mesterei a francia színműírók (A. E. Scribe, E. M. Labiche, E. Pailleron). A legkorábbi ilyennemű magyar játékokat trufa vagy truffa néven említik forrásaink, a bohózat kifejezés a reformkor kezdetén tűnik fel, de használata mindmáig bizonytalan a színházi gyakorlatban.
Bölcsődal
A bölcsődal a lírai dalköltészet népköltészeti eredetű műfaja. Az alkalmi költészet keretébe tartozó altatódal olyan későbbi, fejlettebb formája, amelyben bölcsőben fekvő gyermekeket igyekeznek elalvásra bírni.
Bordal
A bordal ősi lírai műfaj, amelyet a népköltészet is ismer. Eredetileg olyan dal, amelyet ivás közben énekeltek, s amely a bort, a borivást magasztalta. Kialakulása az ókori görög költészetben a monódikus lírával kapcsolatos. A leghíresebb szerzők ekkor Alkaiosz és – az elsősorban bordalairól ismert – Anakreón, aki különösen nagy hatással volt az európai költészetre. A latinoknál Horatius emelkedik ki, nála a műfaj filozófiai gondolatokkal átszőtt változata jelenik meg. Az európai középkor jellemző bordaltípusa a vágánsköltészet keretében születik meg. A 11-12. századból számos bordal maradt fenn, különösen a Carmina Burana gyűjteményében. (Míg kocsmában jól időzünk...). A 18. század rokokó bordalai Anakreón hangján szólalnak meg. Irodalmunkban a legismertebb bordalok Balassi Bálint Borivóknak való; Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, 1802; Bacchushoz, 1802; Orczy Lőrinc Szerelem és bor; Kazinczy Ferenc Bor mellett; Kölcsey Ferenc Bordal; Bajza József Borének; Vörösmarty Mihály Fóti dal, 1842; Keserű pohár, 1843; Petőfi Sándor Ivás közben, 1844.
Bosszúdráma
A bosszúdráma az angol dráma elterjedt típusa az Erzsébet-korban. Középpontjában gyilkosság és annak megtorlása áll. Klasszikussá Shakespeare Hamletje tette e drámatípust, de jeles példái még Kyd, Webster, Tourneur művei is.
Búcsúdal
A búcsúdal a panaszdal nagy alműfajcsoportja, mely az élettől, a szeretett személyektől, az otthontól, a hazától való elszakadás fájdalmát fejezi ki. Az antikvitásban nagyobb művek részleteiként, majd önállóan is megjelenik (Anakreón Töredék a halálról). A középkori lovagi költészet is kedveli, a reneszánsz korától pedig a műfaj határai elmosódtak és számos változata alakult ki. A magyar irodalom ismertebb búcsúdalai Janus Pannonius Búcsú Váradtól és Balassi Bálint Búcsúja hazájától című művei.
Bujdosóének
A bujdosóének a kuruc költészet és az újabb népköltészet műfaja. A száműzöttek, menekülők, földönfutók sorsát, érzelmeit bemutató, bánatos, panaszos hangvételű dalok a 17. században és a 18. század elején a magyar költészetben önálló műfajként éltek. A többnyire névtelen szerzők dalai kéziratos énekeskönyvek és a szájhagyomány útján maradtak fenn (Buga Jakab éneke, Zöld erdő harmatát). E bujdosóénekek jórészt folklorizálódtak, s számos híres népdal is hasonló műfajúvá vált (Ahol én elmegyek...). Ady Endre költészetében felelevenítette a műfajt, így lett legjellemzőbb műfajainak egyike a bujdosó-helyzetdal (Bujdosó kuruc rigmusa, 1909; Az utolsó kuruc, 1910; A menekülő lovas, 1913; Sípja régi babonának, 1914; Két kuruc beszélget, 1918).
Burleszk
A burleszk (olasz burla 'tréfa, móka') többjelentésű fogalom, de ma leginkább olyan bohózatfajtát jelöl, amely képtelen helyzetekre, torzításokra, kiélezett helyzetkomikumokra épít. A hősök esetlenek, irreálisan viselkednek és ebből bonyodalmak adódnak. A burleszkelemek végigkísérik az európai irodalmat, de csak a 19. század második felében terjedt el műfaji értelemben. A filmművészet – főként a némafilm korszakában– egyik leghatásosabb kifejezési formáját találta meg a filmburleszkben (Chaplin, B. Keaton, Max fivérek).
Canzone
A canzone (olasz 'ének') zenei értelemben a középkorban a nem latin nyelvű olasz dalok elnevezése. Az irodalomban az olasz vagy provanszál nyelvű dalok latin neve, amelyek többnyire a szerelmet magasztalják. Szűkebb értelemben lírai versformát jelent, amely feltehetőleg a 12. században alakult ki francia nyelvterületen, és a következő századokban terjedt el Itáliában. Első nagy mestere Petrarca, legismertebb példái Canzoniere című gyűjteményében találhatók.
Carmen
A carmen (latin 'ének, dal, vers') legkorábbi jelentése a latin irodalom kezdeteinél: ünnepélyes prózában írott szöveg (ima, varázslat, törvény). A későbbiekben mindenfajta énekelt dal megjelölésére alkalmazták. A fogalom fejlődése a görög ódééval azonos, és a carmen műfaja is azonosult a változás folyamán az ódé műfajával. A római lírában legismertebbek Catullus és Horatius carmenjei.
Céldráma
A céldráma nem analizáló, hanem szintetizáló (összefoglaló, „összerakó”) módszert alkalmazó drámaforma, melyben az egymásra épülő, egymásból következő jelenetek egyenes vonalban ívelnek a tetőfok felé. Az analitikus dráma zártságával ellentétben nyitott színi világú; előnyös a sok színváltozás. Jellegzetesen ilyen kompozíciós modellt vett alapul az Erzsébet-kori dráma, különösen Shakespeare, akinek műveiben a történet és a cselekmény szinte azonos, a fontos elemek mind a néző szeme előtt játszódnak le. A szerkesztésnek ez a módszere a két szálon futó eseménysor esetében érvényesül legjobban. Ilyen módon épülnek fel a spanyol aranyszázad alkotóinak (Lope de Vega, Calderón de la Barca) művei, valamint Brecht epikus drámái. A céldráma fogalmát főként a német poétika használja; ellentétes az analitikus dráma szerkesztési módjával, a két módszer azonban csak elviekben választható szét, a valóságban csaknem mindig keveredik egymással.
Chantefable
A chantefable (francia 'ének, mese') francia eredetű középkori epikolírikus műfaj, melyben prózai és verses részek váltakozva adják elő a szokványos szerelmi történetet, melynek során a szerelmes hűsége a sors mindem akadályát legyőzi. Híres példája a 13. század elején élt ismeretlen költőtől származó Aucassin és Nicolette.
Commedia dell'arte
A commedia dell'arte (olasz 'művészet, mesterség színjátéka', 'hivatásos színjáték') itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott, azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell'arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.. A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt.
A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok szerepeltetése. Az állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, aki északi típus, gazdag, velencei, zsugori öreg kereskedő; sántít, beteges, és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám gyakorta felsül, sokszor az orránál fogva vezetik. Dottore szintén északi típus, bolognai orvos, ügyvéd vagy jogász; tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano elsősorban déli típus, spanyol, nagyképű, szájhős katona; hihetetlen történeteket ad elő saját hőstetteiről, gyakran akar elcsábítani fiatal lányokat, s ezért megleckéztetik. Idősebb típus még Tartaglia is, a dadogó hivatalnok, aki csak később tűnik fel a hiányzó Dottore, ill. Pantalone figurák szerepkörében. A fiatalok közé tartozik a sorsüldözött szerelmespár, akiket el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viseltek maszkot. Nevük változó: Lelio, Flavio, Aurelio, illetve Isabella, Lidia, Vittoria stb.
A zanni-szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük tartozik Brighellaeredetileg eszes (északi) paraszt, majd mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben gazdag, találékony, intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát. Arlecchino vidám, naiv, többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény; kevésbé eszes, leleményes, mint Brighella. Pulcinella púpos, bűnös hajlamú, illetlen (déli) figura. Coviello a déli színjátéktípus Brighellája. Colombina vagy Fantesca (északi és déli is lehet) gyakran segítőtársa a szerelmeseknek; kedves, okos, ravasz szolgálólány. Pedrolino eredetileg a nápolyi történetek ostoba szolgája, később melankolikus, szomorú ifjú. Sajátosan bohócszerű figura, ő az a bátortalan szerelmes, akin segíteni kell. Később a francia művészetben mint Pierrot, a reménytelen szerelmes jelképe bukkan fel. A műfaj a 18. századig virágzott, de hatása máig eleven a drámaírásban és a színjátszásban is.
Commedia erudita
A commedia erudita (olasz 'művelt komédia') Terentius hatását tükröző itáliai reneszánsz vígjáték, a cselvígjáték és a jellemvígjáték ötvözete. Előkelő stílusával és artisztikus dialógusaival a harsány commedia dell'arte ellentéte. Jelesebb mesterei P. Aretino, L. Ariosto, N. Machiavelli, B. D. Bibiena.
Csatadal
A csatadal (vagy harci dal) a közösségi líra daltípusa, a harcokban való bátor helytállásra, katonai erényekre buzdít. Már az antikvitásban is ismert, klasszikus példái Kallinosz, Türtaiosz disztichon formájú dalai, amelyek közül nevezetes Türtaiosz A spártai harcosokhoz, Kr. e. 7. sz. írt költeménye. A 19. század végéig széles körben elterjedt volt, legszebb magyar alkotásai az 1848-as szabadságharc élményvilágából valók, mint Vörösmarty Harci dala, Gyulai Pál Hadnagy uramja vagy Petőfitől a Csatában.
Dal
A dal a legelterjedtebb és legszemélyesebb lírai műfaj. Alapvető és egynemű érzelmek megszólaltatója; dramatikus vagy epikus elemet alig használ. Témája a tárgy közvetlen szemléletéből fakad, a lírai én áttétel nélkül szólal meg benne. Szerkezete egyszerű, terjedelme általában korlátozott, hangulata egységes. Többnyire azonos típusú strófákból épül, ezeket az ismétlődések is rokonítják. Története összefonódik a dallammal, zenekísérettel, egyes korokban nem is képzelhető el önálló szöveg-, csak énekvers.
A dal sokféle csoportosítása lehetséges: eredete szerint lehet népdal és műdal, világszemlélete alapján vallási vagy világi. A műfaj jellegzetes témakörei:
bordal (ősi műfajváltozat, a népköltészet is ismeri; a műköltészetben – az antikvitástól kezdve – inkább felidéző ereje van; Alkaiosz, Anakreón, Horatius, Carmina Burana, Balassi Borivóknak való, Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, 1802; Vörösmarty Fóti dal, 1842; Keserű pohár, 1843; Petőfi A borozó, 1842; Ady A fekete zongora, 1907);
a szerelmi dal (sajátos változata a latrikánus vagy perdita ének: Balassi Bécsi Zsuzsannáról és Anna-Máriáról szerzette, Ady Az én menyasszonyom, 1900; Reviczky Perdita-ciklus);
hazafias, politikai dal (Vörösmarty Országháza, 1846; Petőfi A nép nevében, 1847; Vajda János Credo, 1888; Arany János Rendületlenül, 1860; Illyés Gyula Ozorai példa);
katonanóta (Petőfi Tiszteljétek a közkatonákat, 1848; Csatadal, 1848);
búcsúdal (Janus Pannonius Búcsú Váradtól, 1458; Bornemisza Péter Siralmas énnéköm, 1557; Balassi Búcsúja hazájától, Kosztolányi Üllői-úti fák, 1906);
bujdosóének (a kuruc költészet és az újabb népköltészet műfaja; a bujdosó legények sorsát, érzelmeit bemutató panaszdal; Elmegyek, elmegyek, Elindultam szép hazámbul, Elment a madárka;Ady Bujdosó kuruc rigmusa, 1909);
gyászdal (témája a halál, a temetés, a siratás, a halott emlékének megőrzése, nemzeti, történelmi katasztrófák gyászolása; ősköltészeti műfaj, a népköltészetben is alapvető fontosságú a sirató, a búcsúztató; Ómagyar Mária-siralom, 1300 körül; Janus Pannonius Gyászdal anyjának, Borbálának halálára, Arany Széchenyi emlékezete, 1860; Kosztolányi Halotti beszéd, 1933; Márai Sándor Halotti beszéd, 1950; József Attila Kései sirató, 1935; Kosztolányi, 1936; Radnóti Miklós Csak csont és bőr és fájdalom, 1941).
Az emberi élet szakaszai, eseményei szerint beszélhetünk bölcsődalról, altatóról (József Attila Altató, 1936); gyermekdalról (Szabó Lőrinc Versek a gyermekszobából, 1933; Weöres Sándor Bóbita); diákdalról (Carmina Burana, Szabó Lőrinc Szegénynek lenni s fiatalnak, 1925) stb.
A különböző foglalkozásokhoz is kötődik a műfaj: pl. Faludi Ferenc Szakácsének, Petőfi Színészdal, 1844.
Napszakokhoz, évszakokhoz kapcsolódva is csoportosíthatjuk a dalokat: hajnali (Balassi Bánja, hogy hajnalban kell szerelmesétől elmenni, Tóth Árpád Körúti hajnal, 1923); esti (Fazekas Mihály Nyári esti dal, Babits Esti dal, 1911); májusi-tavaszi (Áprily Március, Szabó Lőrinc Nyitnikék, 1933; A forzícia éneke, 1954); őszi (Verlaine Őszi chanson, 1864; Ady Három őszi könnycsepp, 1907).
Az európai irodalomban a műfaj két jellegzetes típusa alakult ki: a német nyelvterületen a népköltészeti eredetű Lied, melyben – Goethe nyomán – az egyedi érzés a kimondás pillanatában egyetemessé, bölcseleti érvényűvé válik. A francia chanson megőrzi a műfaj alapvető zeneiségét. A dal, a dalszerűség kapcsolódik az egyes versformákhoz: rondó, canzone, chanson, madrigál.
A dal története a költészet eredetéig vezethető vissza (munkadal, malom- és őrlődal). Az antik görög költészetben a Kr. e. 6. századtól jelenik meg a személyes, egyéni érzelmeket kifejező műfaj Alkaiosz, Szapphó (Édesanyám! Nem perdül a rokka...), Anakreón (Engem a szerelem) költeményeiben. A Kr. e. 1. században a római Catullusnak különböző versformákban írt dalai közül a Lesbiához írt szerelmi költeményei a legjelentősebbek. Az ókori Kína leghíresebb dalgyűjteménye a Kr. e. 8-6. századi eredetű Si king..
Európában a nemzeti nyelveken a 11. századtól virágzik a dalköltészet. A trubadúrok, Minnasängerek a lovagi szerelem konvencióinak megfelelően énekelnek; a személyes élmény elevenségével tűnik ki Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán, 12-13. sz.:A középkori vágánsdalok gyűjteménye a Carmina Burana. A humanizmus atyja, Petrarca olasz nyelvű Daloskönyvében, 1350 alapvetően Laura iránti ellentmondásos érzelmeit örökíti meg. A francia reneszánsz dalköltészet legjelentősebb alakja Ronsard (Nézzük meg, Édes, hogy a rózsa...). A 18. században Burns költeményeit a népdal egyszerűsége és közvetlensége jellemzi (John Anderson, szívem John). Goethe Dalok című kötetének darabjaiban alkalmassá teszi a műfajt bölcseleti problémák megjelenítésére (A kedves közelléte; Vándor éji dala, 1783). Heine Daloskönyvét, 1827 a romantikus irónia hatja át (Memento; Mint egy virág olyan vagy). A 19. század második felének sokféle törekvése közül Verlaine dalai a zenévé oldott költészetet reprezentálják (Őszi chanson, 1864; A hold a fák közt). A 20. században García Lorca az andalúziai folklór ihletésére írja dalait (Tánc, 1923). Rilke a közvetlen élmény tárgyiasítására törekszik dalaiban (Őszi nap, 1902). Apollinaire – az új formai kísérletek mellett – a Szeszek, 1913 című kötetében a hagyományos dal műfajában is maradandót alkot (A Mirabeau-híd, Búcsú).
A magyar nyelvű dalköltészet első nyomait a latin nyelvű Szent Gellért legendában leljük meg; a püspök által megfigyelt lány gabonaőrlés közben a „magyarok szimfóniáját” énekli. Balassi Bálint költészettörténeti érdeme, hogy meghonosította az európai dalköltészet szinte minden változatát, a fentebb már említetteken kívül az udvarló-bókoló verstípust (Hogy Júliára talála, így köszöne neki). Csokonai Vitéz Mihály két dalciklusában (Anakreóni dalok, Lilla dalok, 1803) egyúttal a műfaj ritmikai-verstani lehetőségeit is kitágította, megalkotva az első magyar szimultán ritmusú költeményt (Tartózkodó kérelem, 1803). Kisfaludy Sándor két dalciklusa (Kesergő szerelem, 1801; Boldog szerelem, 1807) már a romantikát idézi. Petőfi Sándor népi-népies dalaival robbant be az irodalomba; kortársaitól eltérően nem a tematikát és szókincset, hanem a világképet, szerkesztést és ritmikát kölcsönözte a folklórból. Arany János az ötvenes években a bölcseleti-filozofikus dal kimunkálására törekedett (Balzsamcsepp, 1857); az Őszikék-ciklus (1877) elégikus dalai a számvetés igényével készültek (A tölgyek alatt). Vajda János a goethei Lied mintájára alkotta meg A vaáli erdőben, 1875 című költeményét. A századforduló chanson típusú dalait művelte Heltai Jenő (Mert dalaimnak, 1894) és Szép Ernő (Gyermekjáték, 1912). Ady chanson típusú dalait (Párisban járt az ősz, 1906) Reinitz Béla zenésítette meg. Juhász Gyula Milyen volt..., 1912 című költeménye az impresszionista dal jellegzetességeit mutatja. József Attila a tiszta költészet programjának jegyében alkotta meg a minden epikai és szemantikai mozzanattól mentes dalait (Ringató, 1928; Tedd a kezed, 1928; Klárisok, 1928). Weöres Sándor a műfaj végtelen ritmikai-verstani lehetőségeit mutatja fel két ciklusában (Magyar etűdök, Rongyszőnyeg). Nagy László főként pályája első szakaszában alkotta folklór ihletésű dalait (Adjon az isten, 1945; Ki viszi át a szerelmet?, 1957).
Daljáték
A daljáték sokféle változatban megvalósuló színpadi műtípus. Jellemzője, hogy az irodalmi szöveg és a zene, az ének, sokszor a tánc is hangsúlyos szerepet kap benne. Többnyire népszerű dallamokat használnak fel és vidám karakterűek. A műfaj a középkor óta népszerű volt, fejlődésének az olasz opera terjeszkedése vetett véget. Farsangi játékok, a híres Koldusopera, 1728, a francia vaudeville-ek, majd vígoperák tartoznak ide. Legismertebb magyar példái Kacsóh Pongrác János vitéze és Kodály Zoltán Háry Jánosa.
Disputa
A disputa (latin szó, jelentése: 'vitatkozni') a reformáció korának műfaja, szóban vagy írásban megtartott hitvita (Gyulafehérvári Disputa, Pécsi Disputa, Debreceni Disputa).
Ditirambus
A ditirambus (dithütambosz) ókori, görög eredetű lírai műfaj. Eredetileg Dionüszosz csodás tetteit, szenvedéseit, halálát megörökítő, fenséges hangulatú, eksztatikus állapotban előadott közösségi ének. Kardal formájában terjedt el, a Dionüszosz ünnepségeken férfikórusok adták elő, s Arisztotelész ebből eredezteti a tragédiát. Az ókorból a kevés fennmaradt emléket Arkhilokhosz, Szimonidész és Bakkhülidész kardalai adják. Az újkori költészetben a szilaj jókedv és a mámoros keserűség szélsőségeit kifejező műfaj, ahol a szenvedélyességet a versforma zaklatottsága is tükrözi. (Schiller Dithyrambus; Nietzsche Dionüszosz-ditirambusok, 1888). A magyar költészetben Babits Húsvét előtt (1916) című háborúellenes költeménye zaklatott hangvétellel, erős érzelmi töltéssel szólaltatja meg a közösség békevágyát. Illyés elragadtatottan énekli meg a női szépség és jóság megtartó erejét. (Ditirambus a nőkről, 1968). Az újabb poétikák rapszódiaként értelmezik.
Drámai költemény
A drámai költemény (emberiségköltemény, világdráma, metafizikus tragédia, lírai-filozófiai dráma, könyvdráma) a klasszikus tragédiával rokon műfaj, de a drámaisággal egyenrangúvá válhat benne a költőiség, a cselekményességgel a gondolatiság. E drámák általában nem előadásra, hanem olvasásra készültek, és az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit vetik fel, melyeknek kifejezéséhez vallási, mitikus, szellemlények is szerepelhetnek (Isten, ördög, angyalok, Földszellem, Gomböntő). A drámai költemény kifejezést Byron használta először (Manfred, 1816). Ezt a műfajt csak néhány, de jelentős mű reprezentálja: Byron Kain, 1821; Shelley A megszabadított Prométheusz, 1820; Goethe Faust I.,II. (1808, 1832); Ibsen Peer Gynt, 1867; Vörösmarty Csongor és Tünde, 1830; Madách Az ember tragédiája, 1860.
Egyfelvonásos
Az egyfelvonásos (nem műfaji elnevezés)egyetlen részből álló s gyakran egyjelenetes drámai mű. Az elnevezés a 18. század második felétől vált általánossá, s az ötfelvonásos színmű mellett hamarosan a legkedveltebb drámatípus lett. A történet többnyire egyetlen színhelyen játszódik, egyetlen cselekményszálat vezet, kevés szereplőt vonultat fel. A drámaforma szerkezeti tömörsége igen nagy feszültséget teremt. A forma legkiemelkedőbb szerzői Lessing, Hofmannstahl, Cocteau, García Lorca, Beckett, Albee, Ionesco.
Ekloga
Az ekloga a lírikoepikus (liroepikus) műfajok közé tartozik. A pásztori tematikájú bukolikus költészet megteremtője a görög Theokritosz (Kr. e. 3. sz.); dialogikus vagy monologikus formájú, hexameteres idilljeiben a pásztorok, a természeti közegben élő emberek az aranykori bőséget és békét idézik föl, az után áhítoznak. A római aranykor költője, Vergilius bukolikus költeményei közül tízet választott kiadásra, innen a műfaj elnevezése: ekloga, mely az ógörög eklogé 'szemelvény, válogatás' szóból származik. A pásztori környezet itt már csak díszlet, a megszólalók valójában költők, filozófusok. A monologikus formájú IV. ekloga a középkor értelmezésében a megváltó eljövetelét hirdeti, a párbeszédes IX. ekloga a korabeli politikai helyzet értelmezése, a X. ekloga a szerelem mindenhatóságát vallja. A reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt a műfaj, amelyet a pásztori költészet, a bukolika, a bukolikus költészet, az idill fogalmaival is jelölnek, a rokokóval azonban véget ér a divatja. A magyar irodalomban a pásztori költészet komoly hatással volt Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály műveire. Radnóti Miklós költészetében válik az ekloga az életmű reprezentatív műfajává, kifejezve a személyes sors, a költői feladat, a társadalmi-politikai helyzet legfontosabb problémáit. A Száll a tavasz...(Előhang az Eclogákhoz..., 1942), valamint az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hetedik és a nyolcadik ecloga a ciklus befejezetlensége ellenére is a világirodalom egyik legnagyobb szabású vállalkozása ebben a műfajban.
Elbeszélés
Az elbeszélés kisepikai műfaj, mely terjedelmét tekintve a kisregény és a novella között helyezkedik el. Általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebben kifejtve, többszöri helyzetváltozással, viszonylag sok szereplővel, fordulattal. A műfaj legfontosabb képviselői: Kleist (Kolhaas Mihály, 1810), Stendhal (Vannina Vannini), az orosz irodalomban Puskin (Dubrovszkij), Gogol (Pétervári elbeszélések, ezek közül is kiemelkedik A köpönyeg, 1842),Tolsztoj (Kozákok,1855), Csehov (A 6-os számú kórterem, 1892), Kafka (Az átváltozás, 1915), Thomas Mann (Tonio Kröger, 1903; Mario és a varázsló, 1930). A magyar irodalomban Mikszáth Kálmán első írói sikerét hozza A tót atyafiak (1881) négy balladai hangvételű elbeszélése (pl. Az a fekete folt), de a műfaj jelentős a 20. században is (Déry Tibor Niki, 1955).
Elbeszélő költemény
Az elbeszélő költemény (más elnevezésekkel verses elbeszélés, költői elbeszélés; 19. századi nevén költői beszély) különféle témájú, hangvételű, kompozíciójú verses formájú nagyepikai alkotások összefoglaló neve. Tágabb értelemben mindenfajta versben írt kisebb epikus (vagy epikolírikus) mű megjelölése, szűkebb értelemben nehezen meghatározható műfaj, amely a 18. században keletkezett, virágkora a 19. század, s a 20. században elhal. A többi verses nagyepikai műfajtól az erőteljes líraiság és a költői eszközök sűrű alkalmazása különbözteti meg. Az elbeszélő költemények közül hosszabb terjedelműek Fazekas Mihály Lúdas Matyija, 1804; Vörösmarty Egerje, 1827; A két szomszédvára, 1831; Petőfi János vitéze, 1845 és Az apostola, 1848; Arany János Toldi-trilógiájának első két darabja, a Toldi, 1846 és a Toldi estéje, 1854; illetve a Bolond Istók, 1850-73. Terjedelmüket tekintve inkább a közepes epika körébe sorolhatóak Vörösmarty Cserhalomja, 1825; Tündérvölgye, 1826; A Délszigete, 1826; Garay János Az obsitosa, 1843, mely Kodály Zoltán Háry János című daljátékánál szolgált a librettó alapjául.
Elégia
Az elégia népköltészeti eredetű, líroepikus műfaj, az antik poétikákban és költői gyakorlatban tartalmi megkötés nélkül minden, az epigrammánál hosszabb, disztichonban írt költemény. A reneszánsz még az antik elégiákat újítja fel; a mai értelemben vett műfaji fogalom jelentéskörét Schiller elmélete (A naiv és szentimentális költészetről, 1795) tette egyértelművé: elégikus a magatartás, ha a valóság és az ideál nem felel meg egymásnak, az eszmények nem találhatók meg a valóságban, s ezért a költő rezignáltan szólal meg. Ez az elégiafogalom már egyértelműen lírai műveket jelöl.
Az ókori görög költészetben a műfaj első emlékei a Kr. e. 7. századból maradtak fenn. Türtaiosz a hősi-hazafias gondolatokat szólaltatja meg epikus jellegű költeményeiben (Szép a halál), Szolón bölcseleti elégiákat ír (Az igazi gazdagság), Mimnermosz a lírai-szerelmi változatot műveli (Szerelem nélkül). A későbbi időkből Kallimakhosz (Kr. e. 3. sz.) mitikus történeteket feldolgozó elégiái emelkednek ki (Bereniké hajfürtje, Thészeusz és a bika). A római költészetben az epikolírai műfaj elsőként a neoterikus Catullus LXI-LXVIII. számú alkotásaiban jelentkezik. Tibullus és Propertius a latin szerelmi elégia klasszikusai; az előbbi melankolikusabban (Corcyrai elégia), az utóbbi szenvedélyesebben szólal meg (Az őrjöngő kedves). Ovidius szerelmi elégiákkal kezdi pályáját (Szerelmek); hexameteres művei közül a száműzetésben készült Keservek, Kr. e. 9-12 lemondó, fájdalmas hangulatú költemények gyűjteménye. A középkori lírából Walter von der Vogelweide (12.-13. sz.) a múlt eszményeit állítja szembe a jelen sivárságával (Ó jaj, hogy eltűnt minden). Goethe Római elégiák, 1790 című korai ciklusa – antik minták nyomán – disztichonban írt költeményeket tartalmaz. Életművének záró darabja, a Marienbadi elégia lemondó, fájdalmas hangot üt meg. Az angol Young szentimentális elégiakötete (Panasz, avagy éji gondolatok az életről, halálról és a halhatatlanságról, 1742-45) nagy hatással volt a felvilágosodás kori magyar költészetre. A francia romantika elégiaköltészete Lamartine (Költői elmélkedések, 1820) és Victor Hugo (Szemlélődések, 1856) lírájában teljesedik ki. Shelley megrendítő elégiájában (Adonis, 1821) a költőtárs Keatsnek állít emléket. Hölderlin a német romantika legnagyobb elégiaköltője (Menon panasza Diotimáért, 1802; Az élet felén, 1802). Rilke élete végén írja a kozmikus-mitikus Duinói elégiákat, 1923.
A magyar költészetben Janus Pannonius a humanista poétikai törekvéseknek megfelelően írja latin nyelvű, változatos tematikájú, disztichonos elégiáit (Mikor a táborban megbetegedett; A roskadozó gyümölcsfa). A műfaj a szentimentalizmus idején válik népszerűvé (Ányos Pál Egy boldogtalannak panaszai a halovány holdnál, 1780). Batsányi János börtönévek alatt írt költeményei alkotják a Kufsteini elégiákat, a ciklus darabjai többnyire a fájdalom és veszteség belső élményét tükrözik (Tűnődés, 1795; A rab és a madár, 1795). Csokonai Vitéz Mihály elégiáit nem csupán a személyes életút törései – a kollégiumból való kicsapatás, a beteljesületlen Lilla-szerelem, állástalanság –, hanem az emberi boldogság megvalósíthatatlanságának felismerése is szüli (A Magánossághoz, 1798; A tihanyi Ekhóhoz, 1803). Berzsenyi elégiáinak központi gondolata az idő kérlelhetetlen, minden értéket elpusztító volta, mellyel legfeljebb a költészet (Osztályrészem, 1799), a képzelet és emlékezés (Levéltöredék barátnémhoz, 1804; A közelítő tél, 1804) szállhat szembe. A nemzeti romantika egyik nyitányaként Kisfaludy Károly az antik mintákat követő, disztichonban írt buzdító-hősi elégiában szólít fel a múlt tiszteletére (Mohács, 1824). A romantika esztétikája tudatosan törekszik a merev műfaji határok bontására; ez tükröződik Vörösmarty rezignált vagy kétségbeesett hangú költeményeiben (Késő vágy, 1839; Fogytán van napod, 1855). Petőfi reprezentatív elégiájában (Szeptember végén, 1847) általános érvénnyel szól az elmúlásról. Arany Jánosnak az ötvenes években írt elégiáiból a szabadságharc bukása és Petőfi elvesztése miatt érzett fájdalma csendül ki (Letészem a lantot, 1850; Ősszel, 1850), illetve rezignált hangon szól az élet értékvesztő voltáról (Visszatekintés, 1852; Lejtőn, 1857), az Őszikék-ciklus (1877) elégikus darabjai az elvesztegetett élet fájdalmas gondolatát közvetítik (Epilogus, Mindvégig). A Nyugat első nemzedékének alkotói közül Tóth Árpádnál válik az elégia meghatározó műfajjá, az Elégia egy rekettyebokorhoz, 1917 című költeményében az emberi lét és történelem hiábavalóságáról szól, az életmű második felében pedig saját léthelyzetének kifejezője lesz a műfaj (Lélektől lélekig, 1923; Jó éjszakát 1924; Álarcosan,1927). Kosztolányi Dezső az ifjúság reményeit és a felnőttkor valóságát állítja szembe a Boldog, szomorú dalban, 1917. Füst Milán látomásos szabad versei az öregedés és elmúlás melankóliáját hordozzák (Nyilas hava, 1914; Öregség, 1940). József Attila nemcsak a külvárosi tájat jeleníti meg a tiszta műfajiságra törekvő Elégiában, hanem önazonosságát is kutatja. Radnóti Miklós a Bori notesz, 1944 gazdag formavilágú elégiáiban a kétség és a remény közti lélekállapotot jeleníti meg (Sem emlék, sem varázslat; À la recherche, Erőltetett menet). Vas István a nemzet megmaradásának lehetőségéről szól a Cambridge-i elégiában, 1959.
Életkép
Az életkép (zsánerkép) a leíró költészet egyik műfaja; olyan, verses vagy prózai líroepikus műalkotás, amelyik a mindennapi élet valamely jellemző alakját, helyzetét, eseményét örökíti meg, néhány fő vonást emelve ki, az egyénítést mellőzve. Az életkép kifejezés eredetileg festészeti műfajt jelölt, innen került át a poétikába. A magyar szakirodalom önálló elnevezéssel is megkülönbözteti jellemképnek nevezett változatát, ahol a jelenet vagy pillanatkép-sorozat előterében egy tipikus egyéniség rajza áll; ez voltaképpen harmadik személyben előadott helyzetdalnak is felfogható. Az életkép műfaja a 18. század második, a 19. század első felében terjedt el Európában, Magyarországon a reformkorban vált népszerűvé az irodalmi népiesség megjelenésével. Ezt jelzi a korszak meghatározó folyóirata, az Életképek már címében is. A műfaj klasszikus példái Petőfi Sándor Egy estém otthon, 1844; A négyökrös szekér, 1845; A magyar nemes, 1845; Arany János A szegény jobbágy, 1847; Családi kör, 1851.
Életrajz - biográfia
Az életrajz vagy biográfia tudományos, ismeretterjesztő és irodalmi műfaj, egy ember életének és munkáságának tanulságos, művészi vagy tudományos leírása. Keretébe tartozik az önéletrajz, emlékirat és a vallomás is. A műfaj antik eredetű, a görögöknél számos filozófusnak, költőnek és hadvezérnek készült el az életrajza. A leghíresebb szerző Plutarkhosz, a rómaiaknál Terentius Varro, Cornelius Nepos, Tacitus, Suetonius. A középkor során elsősorban szenteknek, hősöknek, trubadúroknak az életét örökítették meg. A reneszánsz időszakában megnő az egyén jelentősége, a művészi öntudat kifejlődésének köszönhetően egyre nagyobb a műfaj jelentősége. A legnevezetesebb életrajzok közé tartoznak Boccaccio Dantéról írt értékelése (Dante élete, 1360),illetve életrajzgyűjteményei, a Híres férfiakkal történt dolgokról (1374?), mely nagy, de gőgjük miatt elbukott férfiak Ádámtól kezdődő sorának története, és a Jeles asszonyokról (1374?), mely híres asszonyok története Évától Nápolyi Johannáig. A reneszánsz időszakának fontos alkotásai G. Vasari festőművészeket bemutató gyűjteménye, vagy Bonfini Mátyás-életrajza. Az életrajz a későbbiekben esszészerű műfajjá válik.
Ellenutópia
Az ellenutópia az eszményivel ellentétben negatív társadalmi utópiát bemutató művek műfaji megnevezése. Főként a 20. században gyakoriak (Huxley Szép új világ, 1934; Orwell 1984, 1949; Déry Tibor G. A. úr X-ben, 1959).
Előjátékok
Az előjátékok a színjátéktípusok egyik csoportja, melyeket mindig a fő színmű, a tulajdonképpeni látványosság előtt mutatnak be, és mindig valamilyen kapcsolatban állnak az őket követő színművel, dramaturgiai funkciójuk van. A játékok terjedelmük szerint legtöbbször rövid egyfelvonásosok színváltozás nélkül. Szereplőinek száma szerint az előjáték kamaradarab, előadóinak száma általában nem haladja meg a négy-öt főt. Klasszikus ókori jelentkezése a színjátékok előtt bemutatott mimosz- vagy pantomimjelenet.
Emlékirat - memoár
Az emlékirat vagy memoár szerzője az általa is átélt eseményekről számol be, vállalva a szubjektív szemléletet. Az emlékirat így szükségképpen leszűkíti tárgykörét az egyetemes igényű történetírással szemben, s az adott korszak bemutatásán túl legtöbbször a szerző szerepének igazolásául is szolgál. Az emlékirat különbözik az önéletrajztól abban, hogy elsősorban a közélet eseményeire koncentrál, a naplótól pedig kevésbé személyes és intim jellege miatt. A memoárirodalom kezdetei az ókorba nyúlnak vissza. Korai emlékiratoknak tekinthetők Xenophón Anabaszisza és Julius Caesar A gall háború és A polgárháború című kommentárjai. A legtöbb középkori krónika is emlékiratnak tekinthető. A műfaj a reneszánsz időszakában indult virágzásnak. A világirodalom legismertebb memoárjainak írói Richelieu Saint-Simon, Mme de Staël, Casanova, V. Hugo, Tolsztoj. A magyar memoár-irodalom a 17.-18. században bontakozott ki. A legkiválóbb emlékirat-írók: Bethlen Miklós Élete leírása magától, 1708-10; Bethlen Kata Gróf bethleni Bethlen Kata életének Maga által való rövid leírása, 1744; Kemény János Önéletírása, 1658; II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, 1717.
Epicedium
Az epicedium (latinos megjelölés; epikédeion gör. 'temetéskor') antik lírai műfaj. Eredetileg (folklorisztikus formájában) temetési ének, később daktilikus versmértékű, vigasztaló és buzdító tartalmú gyászének. Virágkora a hellenisztikus kor (Aratosz, Partheniosz) és a római irodalom arany-, valamint korai ezüstkora (Horatius, Propertius).
Epigramma
Az epigramma (gör. 'rávésés, felirat') az ókori költészetben alakult ki a halottakat jellemző, varázsige gyanánt használt mondásokból. Ez vált felirattá kőbe vésve a síremléken. Tömörnek, találónak kellett lennie, ezt szolgálta az ellentétekkel való jellemzés. Lessing német író-esztéta (18. sz.) meghatározása szerint az epigramma csak valamely tény (tárgy) és a hozzá kapcsolódó szellemes megjegyzés egységében jöhet létre, így a műnek két része van: expozíció (előtag) és klauzula (utótag); és kapcsolatuk gyakran ellentétes. Bajza József a célpontot és az afelé haladást tartotta a legfőbb műfaji vonásnak. Az epigramma témája, hangneme, célja szerint igen változatos műfaj: megörökíthet gyászt, szerelmet, sokféle életmozzanatot; van tanító, harci, gunyoros-szatirikus és politikai változata is.
A műfaj első alkotásai a Kr. e. 7. századból valók, versformájuk többnyire disztichon. Szimonidész (Kr. e. 5-6. sz.) nevéhez fűződik a hősi epigramma leghíresebb változata (A Thermopülai-i hősökre), Anakreón (Kr. e. 6. sz.) a béke és a magánélet elsődlegességét hirdeti (Gyűlölöm azt...), Aszklepiadész (Kr. e. 1. sz.) a szerelmi epigramma mestere (Életuntság). A római költészetben Catullus (Kr. e. 1. sz.) a szerelem ambivalenciáját fejezi ki kivételes dinamizmussal (Gyűlölök és szeretek). Martialis (1. sz. ) a műfaj szatirikus változatát műveli (Könyveiről). A műfaj késöbbi világirodalmi történetéből Goethe és Schiller közösen jegyzett, művészeti-irodalmi tárgyú epigrammakötete, a Xéniák (1796) emelkedik ki.
A magyar költészetben a humanista Janus Pannonius itáliai korszakában – Martialis nyomán – írt epigrammákat (Szilviához; Kigúnyolja Galeotto zarándoklását). A Magyarországon született művekben a költői öntudat hirdetése mellett (Pannónia dicsérete; A narni Galeottóhoz) megszólal a meg nem értettség és a korán jöttség fájdalma is (Egy dunántúli mandulafáról). Balassi költészetében csak a kései művek között találunk epigrammákat (Fulviáról, Az erdéli asszony kezéről). Zrínyi Miklós költői és emberi programját fogalmazza meg Az idő és hírnévben, 1653. Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok, 1811 című, a neológusok elveit hirdető epigrammakötete új lendületet ad a nyelvújítási harcnak. A korszakban Batsányi epigrammája, A franciaországi változásokra,1789 felhívó szándékkal született, Berzsenyi műve pedig a Napóleon-kultusz kritikáját adja (Napoleonhoz, 1814). A műfaj didaktikus lehetőségeit és érzelmi hatását használja fel a romantika korában Kölcsey, hogy a reformkor programját népszerűsítse (Huszt, 1831; Emléklapra, 1833; Versenyemlékek, 1833). Vörösmarty a harmincas években írt epigrammáiban hirdeti a nemzeti liberalizmus Széchenyi által is vallott eszméit (Pázmán, 1830; Magyarország címere, 1832). Petőfi (emberi és költői válságát tükröző) Felhők-ciklusa, 1846 egyúttal a merev műfaji szabályok fellazításának és megújításának kísérlete is. A 20. századi magyar lírában József Attila epigrammái a műfaj klasszikus normáit élesztik újra (Egy spanyol földmíves sírverse, 1936; Két hexameter, 1936). Illyés Gyula közéleti problémákat fogalmaz meg polemikus műveiben (Jog a XX. században, 1937; Egy népfinak, 1937; Táviratok, 1981).
Epikus színház
Az epikus színház drámaírói és színjátszási módszer. Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928; Galilei élete, 1938-39; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945) alakítja ki, szembefordulva az arisztotelészi és a polgári dramaturgiával (forrásai a kínai és az avantgárd színház). Lemond a mű zárt egységéről; darabjai jelenetsorokból állnak; szerinte ez az elbeszélő jellegű színház a nézőt szemlélővé avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle; ismereteket közvetít, érvekkel dolgozik. Célja eléréséért Brecht elidegenítő technikát alkalmaz, az ún. elidegenítő effektusokkal – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal, különleges reflektormegvilágításokkal, a cselekményt értelmező narrátorok felléptetésével stb. –, szándékosan szétrombolja azt az illúziót, hogy a való élet eseményeit nézzük, kizökkent az érzelmi átélés állapotából és állásfoglalásra késztet.
Epillion
Az epillion a hellenizmus kori görög és a római elbeszélő költészet hexameterben írt, mitologikus szerelmi vagy bukolikus történetet feldolgozó műfaja volt. Terjedelme alig néhány száz sor, kompozíciós alapelve egy-egy jelenet kiragadása és aprólékos részletezése. Kiseposzként történő megjelölése megtévesztő, mivel sem kompozíciójában, sem témájában nem eposzi. Műfajmegjelölésként az ókorban csak a naukratiszi Athénaiosznál fordul elő, általánossá a modern klasszika-filológiában lett. Első mesterei Philétász és Kallimakhosz, az ő követőik a római költészetben a neoterikusok. Teljes egészében fennmaradt epillion Catullus 64. költeménye, valamint az Appendix Vergiliana gyűjteményének két darabja, a Ciris és a Culex.
Episztola
Az episztola (görög episztolé 'küldemény' szóból) epikolírikus műfaj, valóságos, néven nevezett személyhez írott verses levél, melyet változatos tartalom, hangnem, forma jellemez. A műfaj konvenciói már az antikvitásban kialakulnak; a római irodalomban Horatius a Pisókhoz írt levelében foglalja össze művészi elveit, s az episztolát az utókor Ars poeticaként tartja számon; Ovidius száműzetésében írja a Pontusi leveleket. Különösen népszerű az episztola mint üzenetközvetítő és eszmeterjesztő műfaj egy-egy új ideológia, korszak megjelenésekor, például a humanizmus és a felvilágosodás korában (Kazinczy életművének meghatározó hányadát teszik ki a verses és a prózai levelek). Berzsenyi Dániel az ész mindenhatóságát hirdeti A Pesti Magyar Társasághoz (1815), a nőnevelés fontosságát fogalmazza meg a Dukai Takács Judithoz (1815), a társas életet dicséri a Vitkovics Mihályhoz (1815) címzett episztolájában. Petőfi sokféle tematikájú és hangnemű verses levelet ír; bensőségesség és közvetlenség jellemzi a családi episztolákat (István öcsémhez, 1844); politikai radikalizmusát hirdeti meg a Levél Várady Antalhoz (1846). Levélváltással indul Petőfi és Arany legendás barátsága is (Arany Jánoshoz, 1847). Ady Endre költői hitvallását is tartalmazza a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, 1911. A szerelem megtartó erejéről vall Radnóti a Levél a hitveshez, 1944 című költeményében.
Eposz
Az eposz verses nagyepikai műfaj, mely egy egész közösségre kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, illetve az esemény azzá válik az eposzi ábrázolás során. Az újkorban a különösen nagyszerű eposzt epopeia névvel is illetik. Ideje mindig a múlt, mely az elbeszélő és a befogadó számára is követendő példa. Hőse, az 'eposzi hős' istenektől, természetfölötti lényektől támogatva vagy éppen hátráltatva hajtja végre tetteit. Ennek megfelelően az eposz mindig két szinten, az istenek és emberek szintjén játszódik. Az eposz harmonikus világképet sugalló műfaj, hiszen mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel ér véget. Az elnevezés az ókori görögöknél eredetileg a – bármiféle műfajú – hexameterben írt verseket jelölte. Később, de még az ókor folyamán a kifejezés értelme leszűkült a görög és római költészet nagyobb terjedelmű hőskölteményeinek, valamint mitológiai költeményeinek körére. A 18. században kialakult tágabb, átvitt értelemben nemcsak a görög-római mintákat követő alkotásokat nevezik eposznak, hanem bármely nép hősköltészeti vagy mitológiai tárgyú, verses nagy- és közepes epikai (vagy epikolírikus) alkotásait.
A műfaj kötelező stiláris-formai elemei az ún. eposzi kellékek, melyek a hősi énekek szóbeli hagyományára, az orális előadásmódra vezethetők vissza. Az invokáció a múzsa, Kalliopé megszólítása; a segélykérés az antik eposzokban azt jelenti, hogy az elbeszélő csupán közvetítője a múzsa által mondottaknak. A személyes megszólalás későbbi fejlemény a műfajban. Az invokációval gyakran összefonódik a propozíció, az eposz tárgyának rövid megjelölése. Az enumeráció ('seregszemle, előszámlálás') az eposz tárgyának nagyságát hivatott jelezni azzal, hogy részletesen felsorolja a küzdelemben szemben álló feleket. Az enumeráció másik típusa a főhősök kivételes képességeit a nagyszerű elődök felsorakoztatásával bizonyítja. Az in medias res ('a dolgok közepébe vágva') kezdet a szájhagyományozó költészet hagyománya; a későbbiekben rendkívül bonyolult időszerkezet alkalmazására teremt lehetőséget. Az epitheton ornans ('állandó vagy díszítő jelző') a szereplők egy-egy jellegzetes külső-belső tulajdonságát emeli ki; a névvel együtt alkotott szintaktikai egység könnyen beilleszthető a memorizálást elősegítő kötött verssorba, a hexameterbe. A csodás elem (thaumaszton), az isteni közbeavatkozás a politeista antik eposzokban a világábrázolás teljességének része; a monoteista szemléletű művekben nehezen megoldható költői feladat; a felvilágosodás és a romantika korának eposzaiban allegorikus alakok vagy a költői képzelet szülte mitologikus lények veszik át az istenek szerepét. A nagy terjedelmű, gyakran szinte betétként ható epikus (homéroszi) hasonlatok révén a múlt és a harcok világából a jelenre és a mindennapokra is rálátás nyílik.
Az eposz történeti előzményei az ősköltészet varázsképzetekkel telített elbeszélő művei, amelyek elképzelt ősöket, varázserejű hősöket mutattak be. Személyes kiválóságukat hősdalok, hősénekek dicsőítették, melyek idővel ciklusokká szerveződtek, s olykor egy-egy jelentős énekmondónál művészileg is kerek, zárt szerkezetű műalkotásokká váltak. Szóbeliség útján jöttek létre, szájhagyományozással terjedtek. Az epikának ezt a korszakát nevezhetjük a szájhagyományozó vagy hősepika korának, s az így létrejött eposzok közül az ősi hagyományokat megéneklő névtelen – vagy csak legendákból ismert – dalnokok szájhagyományban fennmaradt eposzait naiv eposzoknak. A későbbi századok során leginkább mintának tekintett két eposz ebből a korszakból a legendás Homérosznak tulajdonított két műalkotás. Az Íliász, Kr. e. 8. sz. a trójai háború egy epizódját mondja el, melynek középpontjában a legnagyobb görög harcos, Akhilleusz haragja áll. Az Odüsszeia a Trója alól hazainduló Odüsszeusz tíz évig tartó megpróbáltatásait ábrázolja. Ezeken kívül a naiv eposzok körébe sorolható az akkád Gilgames-eposz, Kr. e. 8. sz. és az indiai Mahábhárata, 4. sz. és Rámájana, Kr. e. 1-2. sz. is, amelyek azonban jelen formájukban már a legkülönfélébb műfajú alkotások gyűjteményei. Szájhagyományozás útján jöttek létre a középkorban a Cid-románcok és az elsősorban Nagy Károly alakja köré szövődő chanson de geste-ek (hősköltemények). Ilyen alkotás a kaukázusi népek epikájában a Nárt eposz, ill. a közép-ázsiai török és mongol eposzok
Az eposz történetének második nagy korszakának alkotásait szokás műeposzoknak (vagy könyveposzoknak) nevezni. Ezek egyéni, műköltői alkotásokként keletkezett eposzok. Ide tartozik Vergilius Aeneise, Kr. e. 29-19, amit a szerző már a homéroszi eposzok sajátosságainak figyelembe vételével alkotott. A középkor során Chrétien de Troyes művei nyomán Európa-szerte elterjedtek a lovagi vagy udvari eposzok. Az antik eredetű műfaj hagyományát a reneszánsz élesztette újjá. Az itáliai Ariosto Az eszeveszett Orlando,1532 című eposzának 46 éneke Nagy Károly lovagjainak kalandjait meséli el. A portugál Camões művének, A lusiadáknak, 1572 a keretét Vasco da Gama 1497-98. évi indiai felfedezőútja adja. A barokk poétikája az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak, mely hűen fejezi ki a korszak heroikus világképét. Tasso A megszabadított Jeruzsálemben (1575) Bouillon Gottfried keresztes hadjáratát örökíti meg személyes és lírai hangon, középpontban Rinaldo alakjával. Milton Elveszett paradicsom, 1667 című, 12 könyvből álló eposza a bűnbeesés történetét dolgozza fel, saját korának problémáira is keresve a választ.
A magyar irodalomban Zrínyi Miklós komoly műfaji és történeti előtanulmányokra támaszkodva állít emléket dédapjának, a szigetvári hősnek, aki a barokk embereszményének (athleta Christi) megtestesítője. A Szigeti veszedelem, 1645-46 15 éneke az 1566-os ostromot bravúros szerkesztéssel, a túlvilági elemek bevonásával a kereszténység és a pogányság egyetemes küzdelmeként ábrázolja. A felvilágosodás kori kísérletek (pl. Csokonai Árpádiász-töredéke, 1795) után a reformkori romantika nyitányaként Vörösmarty a nemzeti eposz igényével alkotja meg a Zalán futását, 1825. A hexameteres alkotás a honfoglalás korába vezeti az olvasót, s nemcsak a hazát alapító Árpádot állítja a középpontba, hanem elégikus hangon szól a hazáját elvesztő Zalánról is. Arany János tanulmányban tisztázta a hősi epika és az eposz kapcsolatát (Naiv eposzunk, 1858); egyik legfőbb művészi törekvése pedig a hun-magyar mondakör eposzi feldolgozása volt. A Csaba-trilógia tervéből csak a Buda halála (1863) készült el, ám a mű csak szándékában nevezhető eposznak.
Érzékenyjáték
Az érzékenyjáték a 18-19. század fordulóján virágzó szentimentális, de kibékítően megoldódó dráma, az angol comedy of manners, a francia comédie larmoyante, a német Rührstück magyar megfelelője. Statikus építkezésű, a szomorújátéknál visszafogottabb drámaforma az erény megpróbáltatásairól. Teátrális formában a felvilágosodás erkölcsi eszméit tükrözi: a jóság elnyeri jutalmát, a gonoszság pedig büntetését. A műfaj Magyarországon A. W. Iffland s főként A. F. von Kotzebue és követői hatására terjedt el, legjelesebb művelője Dugonics András volt. Az 1830-as évektől kezdve eltűnt a színpadokról.
Evangélium
Az evangélium (a görög euangalion 'jó hír' szóból) ókeresztény irodalmi műfaj. Jézus életével, életének eseményeivel, tanításával foglalkozó elbeszélés. A „jó hír”, amiről az evangélium beszél, a Messiás eljövetele. A legtöbb evangélium görög nyelven készült. A keresztény egyház a 2. században négyet kanonizált, vagyis fogadott el hitelesnek : Máté, Márk, Lukács és János evangéliumait; ezek az evangéliumok az Újszövetség első könyvei.
Exodium
Az exodium (lat. 'kimenetel, vég'); postludium; klasszikus latin utójáték, jelenet. Több felvonásból álló, nagy lélegzetű drámai művek, többnyire tragédiák után játszották a vidám, felszabadult hangú, rögtönzött játékformát. Virágkorát az 1-3. században élte, előképe volt a középkor számos utójátékának.
Fabula
A fabula (latin 'kitalált történet, mese') versben vagy prózában írt tanmese, amelynek a szereplői gyakran állatok, antropomorfizált alakban. A fabula példázatos jelleggel világít meg valamilyen világi vagy vallási életbölcsességet, életszabályt. Gyakori, hogy a tanulságot tételesen is megfogalmazza. Legrégibb emlékei a Kr. e. 2. évezredből, a sumer irodalom korából maradtak fenn. Az európai hagyományban korai jeles képviselői Aiszóposz a Kr. e. 6. században, és Phaedrus az 1. században. A műfajnak a klasszicizmus idején támad nagy divatja (La Fontaine). A magyar irodalomban a fabula legkiemelkedőbb művelői Heltai Gáspár, Pesti Gábor, Csokonai Vitéz Mihály, Fáy András.
Farce
A farce (francia 'töltelék') francia vígjáték, bohózat. Virágkorát a 14-16. században élte, kezdetben a nagyobb lélegzetű (többnyire vallásos tárgyú) misztériumok, moralitások, sottie-k komikus, nemegyszer durva, trágár hangú betéteit nevezték így, később ezek a betétek köz-, ill. utójátékká váltak, majd egyre világibb tartalommal önálló játékokká fejlődtek. Ezek rövid, csattanóra kihegyezett, számos helyzetkomikumi ötletre épülő, népi fordulatokat bőséggel alkalmazó realisztikus jelenetek, gyakran durva és trágár tréfák lettek. A farce cselekményének középpontjában valamilyen felsülés vagy lóvátevés áll. Alakjai általános tulajdonságokat testesítenek meg (képmutatás, kapzsiság, házasságtörés, ravaszság); nincs köztük rokonszenves szereplő. A legtöbb farce szerzője ismeretlen; a kb. 150 fennmaradt darab közül máig a Pathelin mester a legnépszerűbb.
Farsangi játék
A farsangi játék farsang idején előadott színjáték, álarcos-jelmezes felvonulás, alakoskodás. A farsangi népi színjátékok Európa-szerte elterjedtek, s az ősi termékenységrítusokból származnak. A bohózat mellett a humanisták által divatba hozott antikizáló mitológiai és történelmi tárgyú drámai jelenetek is előtérbe kerültek. H. Sachs farsangi játékai közül néhány még ma is színpadképes. A farsangi játék mint önálló műfaj a 17. században megszűnt, de a jelmezes-álarcos farsangi felvonulások napjainkig fennmaradtak. Magyarországon az – iskolai színjátszás keretében – szintén farsangkor adtak elő bohózatokat. E műfaj jellegzetes példája a Bachus, melyet Sátoraljaújhelyen a pálosok iskolájában adtak elő 1765-ben, és a minoriták iskolai bohózata, a Borka asszony és György deák.
Fejedelmi tükör, királytükör
A fejedelmi tükör, királytükör didaktikus célú mű, mely a leendő uralkodóhoz fordulva rajzolja meg az eszményi államfő alakját. Többnyire intelemjelleggel gyakorlati tanácsokat ad az uralkodáshoz, ill. a főrangú ifjak megfelelő szellemű neveléséhez. A műfaj legősibb darabja a babiloni Királytükör, Kr. e. 8-7. sz., klasszikus európai mintája Xenophón Kürosz neveltetése c. műve. A reneszánsz korából kiemelkedik Erasmusnak A keresztény fejedelem nevelése, 1516 és Machiavellinek A fejedelem, 1532 című munkája. A királytükör ismert magyar példája a Szent István királynak tulajdonított Intelmek könyve Imre herceghez, 11.sz. A műfaj a magyarországi reneszánszban is elterjedt (Pataki Füsüs J. Királyoknak tüköre, 1626; Prágay A. Fejedelmeknek serkentő órája, 1636).
Gesta
A gesta (latin gesta rerum, res gestae, 'viselt dolgok') latin nyelvű, középkori történeti műfaj. Az egyházi-kolostori feljegyzésekkel szemben az udvari-nemzeti történetírást képviseli. A mondákba vezető régmúlt ábrázolása után a közelmúltat hitelesebben, krónikaszerűbben mutatja be. Ennek ellenére a krónikával és az évkönyvvel szemben kisebb a hitelességigénye, tudatosan vegyíti a valóságot és a költészetet. A magyar történetírás legfontosabb középkori emlékei Anonymus Gesta Hungarorum, 1200 k. és Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum, 1282-83 k. című munkái.
Gnóma
A gnóma (görög gnomé, 'felismerés, megérzés, ítélet, vélemény') eredeti jelentésében ókori görög műfaj: irodalmi forrásból merített és átélt helyzetekre idézetként alkalmazott tömör fogalmazású életbölcsesség, szállóige. Latin megfelelője a szentencia. A közmondás népi, és képi jellegével szemben filozófiai jellegű szemléletből indul ki, és retorikai, logikai eszközökkel él. A gnóma műfaji fogalma a Kr. e. 5. században alakulhatott ki. A legősibb gnómagyűjtemények: Hippokratész orvosiskolájának gyűjteménye Knidoszi gnómák címen, és Démokritosz Gnómái. A középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás is kedvelte a gnómát, de már nem csupán az irodalmi forrásokból merített életbölcsességet tekintették annak.
Grand guignol
A grand guignol (francia 'nagy Guignol'): rémdráma. Eredetileg a 19. század végén alapított párizsi színház, a Théatre Grand-Guignol neve volt. A guignol francia bábjáték, amelyet kesztyűs bábokkal játszottak, s amely a commedia dell'arte hatását tükrözte. Állandó típusai voltak, a főszereplő, a Guignol, népi figura; vidám, józan és ravasz. A Théâtre Grand-Guignolban kezdetben humoros-izgalmas történeteket adtak elő, az 1900-as évek elejétől azonban itt született meg a rémdráma francia változata, mely felvette előadása helyének a nevét, s ma világszerte a túlfűtött, szadista és csekély irodalmi értékű rémdrámák közismert elnevezésévé vált.
Gúnydal
A gúnydal (gúnyvers) olyan költői mű, melyben a gúny valamelyik formája a meghatározó, s ezzel elutasít és nevetségessé tesz személyeket, magatartásokat. A gúnyköltészet már az ókorban fejlett volt, a középkorban is virágzott a diákdalok, vágánsdalok révén, s máig is eleven. A magyar irodalomban Janus Pannonniusnál jelenik meg először, nagyon jellemző volt a 19. század költészetére (Petőfi A magyar nemes, 1845; Okatootáia, 1847; Pató Pál úr, 1847), és napjainkig virágzik.
Gyászdal
A gyászdal a panaszdal egyik alműfaja, amely a szeretett vagy tisztelt személy (vagy istenség) halála miatti megrendülést fejezi ki. A költészet legrégebbi formái közé tartozik. A népköltészetben két műfaját szokás megkülönböztetni. Az egyik a hátramaradottak siratóéneke, ami a műköltészetben is megjelenik (García Lorca Torreádor-sirató; Janus Pannonius Siratóének anyjának, Borbálának halálára; Vörösmarty Kis gyermek halálára, 1824; József Attila Kései sirató, 1935;Szabó Lőrinc A huszonhatodik év, 1957; Zelk Zoltán Sirály; Pilinszky János Harbach 1944). A gyászdal másik alműfaja a búcsúztató, amely a halott nevében megszólaló, a hátramaradottaktól búcsút vevő helyzetdal.
Haiku
A haiku japán versforma, amely egyben lírai műfaj is. A haiku három sorból, összesen 17 szótagból áll, sorainak szótagszáma 5, 7, 5. Hagyományosabb típusa egysoros. Rímtelen;(az európai nyelvek számára idegen módon) moraszámláló ritmusú vers. Nagyobb szerkezetekből önállósult a 17. század végétől. Tematikája főként természeti képekben fejeződik ki, melyben szinte mindennek van – a japán olvasók számára közismert – szimbolikussága. A 20. század elején a francia líra közvetítésével terjedt el még Észak-Amerikában is. A jelenkori magyar lírában is népszerűvé vált (Bertók László, Tandori Dezső, Utassy József alkalmazza a formát).
Haláltánc
A haláltánc (francia 'danse macabre') késő középkori eredetű allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képzőművészetben és a színjátszásban egyaránt előfordult. A korábbi hagyományokból a 14. század második felében született meg a haláltánc, mely az élőket képben és versben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. A táncmotívum kereszténység előtti hiedelmekre utal, melyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadásig vissza kell feküdniük a sírba. Forrását a középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk. A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő a Halál diadalát ábrázoló pisai freskó és Hans Holbein 40 fametszete a 16. század első feléből. Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon költészetében, s napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) s Hídavatás (1877) című balladája, Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, s Ady Endre Lédával a bálban, 1907 című költeménye is.
Helyzetdal
A helyzetdal a dal azon formája, amelyben a költő magát egy másik személy (leginkább népies alak) helyzetébe képzeli, vagy saját érzelmeit egy másik személy nevében adja elő. A műfajváltozatot a 18. században Faludi Ferenc honosította meg irodalmunkban (Pipárul), találkozunk vele Csokonai költészetében is (Szegény Zsuzsi, a táborozáskor, 1802); népszerűvé a reformkorban válik (Vörösmarty Laboda kedve, 1829; Petőfi Befordúltam a konyára, 1843). Horváth János szerint a helyzetdalból fejlődött ki a zsánerkép, melyben a (költő helyett) hőse kap nagyobb jelentőséget. Ennek uralkodó hangvétele a kedélyesség, a humor.
Himnusz
A himnusz (görög 'dicséret, magasztalás') költői és liturgikus műfaj, az ódai műfajcsoport tagja, melynek tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete. Az egyik legősibb lírai műfaj, a mitikus világképű kultúrákban mindenhol fellelhető.
Irodalmi műfajként az antik görög lírában jelenik meg az ún. homéroszi és orphikus himnuszokban, valamint Alkaiosz, Pindarosz és Kallimakhosz alkotásaiban. Szapphó (Kr. e. 6-7. sz.) Aphroditéhoz című műve örökíti át az utókornak a műfaj szerkezeti sajátosságait: a megszólítást a könyörgés tárgyának megnevezése követi; az érvelő rész az istenség tetteit, tulajdonságait sorolja; a zárás megismétli a könyörgést. A latin költészet (Catullus, Horatius) – sokféle műfajjal ötvözve – folytatja a görög hagyományt.
A kereszténység elterjedésével újból felvirágzott a himnuszköltészet, a keresztény gyülekezetekben szokás volt az éneklés, s a műfaj része lett a liturgiának. A himnuszok a keleti és a nyugati keresztény területeken egyaránt elterjedtek. A legrégibb görög keresztény himnuszköltészet (Methodiosz, Nazianoszi Gergely, Szünesziosz) időmértékes volt, az ilyen tudós költészet azonban a tömegekre nem hatott. A későbbiekben a bizánci egyházi költészet legkiválóbb képviselői (Rómanosz, Koszmasz, Damaszkuszi Szent János) már a hangsúlyt tették meg a verselés alapjául. Ezek a himnuszok vagy saját dallamra készültek, vagy egy már meglévő himnuszéra. A bizánci himnuszköltészet azonban a 11. századtól a liturgia rögzítődésével elsorvadt. Nyugaton az új formákra való áttérés nem volt olyan hirtelen. Kezdetben itt is időmértékes himnuszok születtek (Hilarius), az időmérték azonban a köznyelvi ejtés számára nem volt olyan idegenszerű, mint Keleten, így viszonylag hosszú ideig élt tisztán. Hilarius utódai azonban már egyszerűbb formákat is használtak. Az ókeresztény himnuszköltészet legjelentősebb alakja Szent Ambrus (Esti ima); ránk maradt művei nyolc strófából állnak, négy jambikus láb alkot egy ún. ambroziánus sort. A 12. sz-i latin nyelvű költészetből Pierre Abélárd (Szombateseti himnusz, Himnusz Urunk mennybemenetelére) és Clairvaux-i Szent Bernát (Ujjongás Jézus nevére) alkotásai emelkednek ki. A műfaj történetének fontos állomása a 13. sz.-i. ferences himnuszköltők latin nyelvű munkássága (Tommaso da Celano Ének az utolsó ítéletről; Jacopone da Todi Himnusz a fájdalmas anyáról). A rend alapítójának, Assisi Szent Ferencnek olasz nyelvű Naphimnusza ember és természet harmonikus egységét hirdeti. A filozófus Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított Himnusz az oltáriszentségről napjainkig él a katolikus liturgiában.
A himnusz a későbbi korokban túlnő a liturgiai felhasználhatóság körén. A reneszánsz időszakában a francia Ronsard bölcseleti érvényű gondolatok kifejezésére teszi alkalmassá a műfajt. A himnuszköltészet újabb virágzása a romantikához fűződik; a műfaji határokat oldó esztétikai törekvéseknek megfelelően fellazulnak a hagyományos szerkezeti keretek, s a himnusz fölfoghatatlan titkok közvetítőjévé válik. A romantika korának legjelesebb himnuszköltői Novalis (Himnuszok az éjszakához, 1800); Hölderlin (Görögföld géniuszához, 1790; Görögföld, 1793); Shelley (Új Himnusz). A 19. század második felében Baudelaire profán témát, szerelme szépségét énekli meg.
A középkori magyar nyelvű himnuszköltészetből Vásárhelyi András Mária-himnusza(Angyeloknak nagyságos asszonya..., 1508) és az ismeretlen szerzőtől származó Szent László-ének (1526) emelkedik ki. Janus Pannonius a klasszikus műfaji szabályoknak megfelelően alkotja meg latin nyelvű Mars istenhez békességért című költeményét. Zrínyi Miklós az Adriai tengernek syrenaia (1651) című kötetébe illeszti Krisztus bajvívását példázó, a későbbiekben népénekké vált himnuszát (Feszületre). Berzsenyi Fohászkodása (1810) ismeretelméleti problémaként elemzi az istenélményt. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Csekén írja a Hymnus – A magyar nép zivataros századaiból című költeményét, mely nemzeti himnuszunkká (azaz egy közösség identitását kifejező énekké) vált.
A 20. századi magyar lírában elsősorban a Nyugat első nemzedékének alkotói elevenítik fel a műfajt (Babits Himnusz Irishez, 1904; Juhász Gyula Himnusz az emberhez, 1905). Radnóti Miklós az egyetemes békevágyat szólaltatja meg az ókori eredetű műfajjal (Himnusz a békéről, 1938). Nagy László Himnusz minden időben (1958) című költeménye a megtartó értékek, elsősorban a szerelem és a költészet dicsérete. A képversként is értelmezhető Tűz (1964) a szabadság és a fiatalság örök magasztalása. Juhász Ferenc Himnusz-töredéke (1972) a nemzeti büszkeség jogosságát hirdeti.
Históriás ének
A históriás ének verses, történeti tárgyú epikai műfaj, témáját a jelen vagy a közelmúlt országos jelentőségű eseményeinek köréből meríti. Sajátosan magyar műfajként tartják számon, s az európai történeti ének számos válfajával mutat rokonságot. Magyarországon főként a 16. században terjedt el, vándor lantosok, hegedősök adták elő zenekísérettel, s a műfaj a híradás, történetírás szerepét is betöltötte. Ismertebb alkotások: Tinódi Lantos Sebestyén Egri históriának summája, 1552; Ilosvai Selymes Péter Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való historia, 1574. A magyar históriás énekeket először Heltai Gáspár Cancionáléja, 1574 gyűjtötte össze.
Hitvitázó dráma
A hitvitázó dráma a vallásos színjáték, az iskoladráma egyik fajtája, Európa-szerte elterjedt volt. A reformáció és ellenreformáció vitairodalmának jelentős része dramatikus, dialogikus formában készült. A játékok vallásos kérdéseket vetettek fel, szereplőik többségükben élő személyek, ill. allegorikus alakok. Hangjuk népies, hangnemük gúnyos, szatirizáló; jellemző rájuk az ellenfelek kipellengérezése; gyakran élnek a népi tréfakincs, szólások, közmondások elemeivel. Igen sok dráma névtelenül maradt fenn, de ismerünk néhány alkotót is: P. Gengenbach, N. Manuel, J. Bale, J. Hasenberg, G. Chastellain. A magyar hitvitázó drámák ősei főként német és németalföldi reformátorok dramatizált vitairatai voltak. A műfaj legnevesebb hazai képviselői Sztárai Mihály, Melius Juhász Péter.
Hosszúvers
A hosszúvers az 1950-es évek magyar költészetében elterjedt műfaji megnevezés, amely egy-kétszáz soros vagy még annál is terjedelmesebb, kötetnyi, elsősorban lírai kompozíciót jelöl, mely epikai és drámai elemeket egyaránt felhasznál. Általános sajátossága a világképmagyarázat igénye, az összefoglaló jelleg. Gyakran és könnyedén kapcsolódik össze mítoszi tematikával, s az ősi, a népköltészeti elemeket is felhasználja, beépítve a megalkotott egyéni mítoszokba. A magyar hosszúversek megteremtésének előzményei közé tartozik Vörösmarty, Petőfi és Arany verses epikája. Az ötvenes évek első felében Weöres Sándor (Mahruh veszése, 1952; Tatanave királynő, 1956); Juhász Ferenc (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, 1956; Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb, 1963) és Nagy László (Gyöngyszoknya, 1956; A zöld angyal, 1957) költészetében bontakozott ki nagyhatású műfajként.
Humoreszk
A humoreszk prózai kisepikai műfaj. Fő jellemvonása a karcolatszerű, rövid terjedelem és az ennek megfelelő, fő vonásokra redukált kidolgozás, valamint a könnyed, kedélyesen derűs hangulatú humor. A 19. századi, klasszikusnak nevezett válfajára az anekdotikus elemek a jellemzőek. A század első évtizedeiben a műfaj egyre népszerűbbé vált, az újságírás és a kabarépódium jellemző formáinak egyike lett. A modern humoreszk a századforduló idején alakult ki; könnyed groteszkség, a nyelvi humor hangsúlyozottabb jellege és az anekdotikus hangnem hiánya jellemzi. (Stephen Leacock Humoreszkek-válogatás, 1926; Karinthy Frigyes Görbe tükör, 1912.
Idill
Az idill (görög eidüllion 'képecske' szóból, melynek latinos alakja idyllium) több értelemben használt műfajmegjelölés. A Kr. e. 3. századi költő, Theokritosz nevezte eidüllionoknak pásztorokról szóló verses, drámai életképeit. Ezek mintájára, de nem drámai, hanem lírai jelleggel írt Vergilius tíz, hexameteres formájú költeményt, melyet eredetileg Bucolica címmel bocsátott közre, de amelyek Eclogae címen váltak közismertté, s az újkorban e két fogalom összemosódott; idillnek, ill. eklogának neveztek mindenféle bukolikus irodalmi művet. A fogalom határainak elmosódottsága Schiller A naiv és szentimentális költészetről (1795) című munkájában szűnt meg, melyben úgy határozta meg az idillt, mint olyan irodalmi alkotást, amelyben a természet és az eszmény „öröm tárgya, mivel mint valóságost képzelik el”. Ennek megfelelően „ártatlan és boldog emberiség költői ábrázolása a műfaj általános fogalma”, az idill tehát nincs kötve a pásztori tematikához, hanem a költemények a megvalósult eszményt és boldogságot ábrázolják. Az irodalmi gyakorlat azonban a későbbiekben sem igazodott a meghatározáshoz.
Időszembesítő vers
Az időszembesítő vers a magyar szakirodalomban Németh G. Béla által bevezetett fogalom (1969). E verstípusban az egyes idősíkokhoz különböző értékek tartoznak, és gyakran az idő hármassága az egyén életútjának tapasztalataival egybevetve jelenik meg. Az idő-és értékszembesítés az értékek fogyatkozását mutatja ki, legtöbbször az értéktelített múlt kerül szembe az értékvesztett jelennel. A verstípus már a 19. századi lírában is előfordult (Berzsenyi Dániel A közelítő tél, 1804-1808 között; Vörösmarty Mihály Előszó, 1850-1851; Arany János Epilogus, 1877), de gyakoribbá az első világháború után vált Babits Mihály (Ősz és tavasz között,1937), Kosztolányi Dezső (Számadás, 1933), és főként József Attila kései munkásságában (Talán eltűnök hirtelen..., 1937).
Interludium
Az interludium a közjáték latin elnevezése. Műfajmegjelölésként a reneszánsz idején terjedt el.
Iránydráma
Az iránydráma szorosabb értelemben azon színjáték, melyet írója közvetlen agitációnak szánt a közélet időszerű harcaiban, s az aktuális mondanivaló háttérbe szorítja a formai követelményeket. Ide sorolhatók többek között az iskoladrámák, s a 20. században Brecht tandrámái, melyekben új formákkal kísérletezett.
Iskoladráma
Az iskoladráma tanintézetekben diákok által előadott vallásos-morális célzatú, általában bibliai vagy történeti tárgyú színjáték. A középkori vallásos színjátékokból alakult ki, majd elvilágiasodott. Szerzője általában az iskola tanára. Már a középkor rendi iskoláiban előfordult, igazi jelentőségre azonban a barokk színházban, a reformáció korában tett szert, virágkora a 16-18. század. A kezdetben latin nyelvű színjátszás később egyre több nemzeti nyelvű alkotással gyarapodott.
Játékvers
A játékvers elnevezést a legújabb szakirodalomban Kenyeres Zoltán vezette be (1983) olyan művek megjelölésére, amelyek lényege a ritmusnak és a képeknek sajátos zeneiségben való eggyé olvadása. A ritmus igen változatos és általában szimultán jellegű. A játékvers megnevezést elsősorban Weöres Sándor egyes alkotásaira alkalmazza a szakirodalom (Valse triste, A tündér, Őszi éjjel...)
Jeremiád
A jeremiád panaszos hangvételű epikolírai műfaj, a gyászdal-műfajcsoport jellegzetes típusa, melynek elnevezése a tévesen Jeremiásnak tulajdonított ószövetségi könyvre utal (Siralmak könyve), mely Jeruzsálem pusztulását panaszolja. A műfajt komor hangulat, hazafias és vallásos tematika jellemzi. A középkori irodalomban a gyászdal, illetve az elégia egyik válfaja volt. A jeremiádot különösen a reformáció idejének prédikátor énekszerzői kedvelték. A török hódítás alatt születtekaz ország sorsát panaszló énekek (Egri Miklós Az magyarországi eklézsiának keserves panasza, Gyarmati Imre Gyászban öltözék szegény Magyarország).
Kabaré
A kabaré (francia cabaret 'kocsma, csapszék'; eredetileg a több részes hidegtál, az „hors d'oeuvre” felszolgálását jelentette) a legkötetlenebb drámai műforma, számos tematikus ill. nemzeti változata ismert. Francia eredetű egyveleg, szatirikus, humoros, szórakoztató műsor. A 19. század végén Párizsban alakult ki, s terjedt el Európa-szerte. Az angolszász nyelvterületen sajátos formái, a music-hall és a varieté népszerűek, orosz megfelelője az esztrád. A kabarékban egyfelvonásosok, jelenetek, magánszámok, kuplék, sanzonok váltakoznak, s a különböző stílusú és hangulatú műsorszámokat a konferanszié (a francia conférencier 'műsorközlő') köti össze. Az előadásban sok az aktualizálás, a rögtönzés;alapvető módszere a montázstechnika. A kabaré 1901-től nyert polgárjogot a magyar fővárosban, a sajátos „pesti kabaré” 1907-ben jött létre a „Bonbonnière” megnyitásával. Konferansziéja Nagy Endre volt, aki 1907 és 1912 között megteremtette magyar nyelven az irodalmi szintű kabarét. A pesti kabaré a későbbiekben is bevonta munkájába az értékes magyar költészetet. Legjelentősebb szerzői: Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Kellér Andor, Gábor Andor.
Kamaradarab
A kamaradarab kevés szereplős, csekély színpadi apparátust, kis játékteret igénylő színjáték. A klasszikus drámaformák után a századfordulón kialakuló – elsősorban a francia társalgási színműveken alapuló – színjátékforma.
Karcolat
A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot. A műfaj úttörői a világirodalomban Thackeray, Dickens, Heine, Csehov, Mark Twain. Nálunk klasszikus mintái Mikszáth Kálmán országgyűlési karcolatai, a későbbiekben Rákosi Viktor, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, újabb irodalmunkban Fehér Klára ilyen írásai nevezetesebbek.
Katonadal, katonaének
A katonadal, katonaének a háborús irodalom műfaja, a hivatásos irodalom és a népköltészet egyaránt ismeri. Típusai nem határolódnak el élesen egymástól; harcias, búcsúztató, sorozó, vidám-mulató, szerelmes, vallásos stb. tartalmak vegyülnek néha két-három versszakban. Formailag a strofikus dalforma jellemzi, az azonos szerkezetű strófákat gyakran refrén zárja le. A műfaj népköltészeti eredetű, de sokban gazdagította a műköltészet is, főleg a középkori vitézi énekek. A műfaj magyarországi virágzása a 16. századra jellemző, nagyszabású lírai megoldásai Balassi Bálint vitézi katonaénekei (A végek dicsérete).
Képvers - kalligramma
A képvers (kalligramma) olyan vers, amely szakaszait, sorait, betűit úgy helyezi el, hogy valamilyen kép, alakzat rajzolódjon ki belőlük. Hagyományosabb formájában egy „szabályos” versszöveget rendez el képszerűen a szerző, mint például Apollinaire (A megsebzett galamb és a szökőkút, 1918) vagy Radnóti Miklós. A másik típusában már nem – vagy alig – szerepel folyamatosan összefüggő szöveg, a betűsorok is képi elemként jelennek meg. Ebben a futuristák voltak az úttörők. A képverset már a késői görög költészet is ismerte, majd a reneszánsz újította fel s kedvelték a német barokk költők is, legsűrűbben azonban az avantgárd irányzatokban fordul elő. A magyar költészetben Kassák, Babits, Radnóti, Illyés és Weöres is alkalmazta, Nagy László pedig egész ciklust állított össze ilyen verseiből (Képversek és betűképek).
Kesergő
A kesergő a gyászdallal rokon, a veszteséget az egész közösség élményeként, többnyire a közösség hangján megszólaltató lírai műfaj. A siraloménekkel és a bujdosó verssel szemben a helyzet tragikumát a megmásíthatatlan sors élményévé transzponálja. Magyarországon a 18. században terjedt el. A kuruc kesergők legnevesebb darabjai az 1730-as években felbukkant Rákóczi-nóta és az ismeretlen keletkezésű Rákóczi kesergője; ezek – a műfaj legtöbb darabjához hasonlóan – folklorizálódtak a 18. század során.
Kisregény
A kisregény terjedelmét és sajátosságait tekintve az elbeszélés és a regény között helyezkedik el. Egyes poétikák a kisepika körébe sorolják, mások közepes epikai műfajnak tekintik. Az elbeszélésnél többnyire nagyobb cselekményidőt ölel fel, gazdagabb háttérrel és motivációs hálóval rendelkezik, de nélkülözi a regény extenzív totalitásra való törekvését,világa mégis nyitottabb, összetettebb az elbeszélésénél. A műfaj későn, a felvilágosodás korában alakult ki, de inkább csak a 20. században vált általánossá. Elterjedését az olvasói szokások megváltozása, az olvasásra szánt kevesebb idő is elősegítette, de fontosabb ok a szilárd világképek széthullása, s így a nagyregény szerepének kérdésessé válása. A műfaj első tiszta alakjában Goethe Az ifjú Werther szenvedései, 1774 című művében jelenik meg. Jelentősebb kisregények a világirodalomból E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép, 1814; Tolsztoj Ivan Iljics halála, 1881-1886; Hemingway Az öreg halász és a tenger, 1952; Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja, 1962.A magyar irodalom ismert romantikus kisregénye Jókai Sárga rózsája, 1893, mely a hortobágyi pusztán játszódó balladaszerű történetből, néprajzi leírásból és életképekből építkezik. Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája, 1857 című kisregénye a magyar realista epika egyik első nagy teljesítménye. Mikszáth Kálmán hatalmas életművének egyik legnépszerűbb darabja a Szent Péter esernyője, 1895. Örkény István legismertebb kisregényei a Tóték, 1967 és a Macskajáték, 1969.
Kistörténetek
A 20. században újra népszerűvé váló kistörténetek (pl. Kafka parabolái) között sajátos helyet foglalnak el Örkény István egypercesei, melyekben a közlés minimuma áll szemben a befogadói képzelet és értelmezési tartomány maximumával (Használati utasítás, 1967).
Klucht
A klucht ('valaminek darabja, része') középkori, németalföldi (flandriai) eredetű verses színpadi műfaj, bohózat, melyet a fennkölt hangú, lovagi tárgyú 'abele spelen' utójátékaként adtak elő. A műfaj virágzása a 14-16. század volt.
Komédia
A komédia a vígjáték ókori elnevezése (görög kommosz 'gúnydal' szóból). A műfaj meghatározó esztétikai minősége a komikum, konfliktusának megoldása szerencsés (sohasem tragikus); értékszerkezete alapján az önmagukat valódi értékeknek feltüntető álértékek pusztulását mutatja be. Arisztotelész szerint a komédia „a hitványabbak utánzása, de nem a rosszaságé a maga egészében, hanem a csúfságé, amelyhez hozzátartozik a nevetséges is. A nevetséges ugyanis valami hiba, vagyis fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság”; Bergson elmélete szerint a komikum az automatizmus, a merev gépiesség lelepleződése. A komikus hős nem kiemelkedő jellem, hibái és tévedései általánosak, típusát az ismétlődés eleme formálja (kicsinyes szenvedély vezérli, egy rögeszme megszállottja, előítéletének rabja stb.; nem személyiség, inkább emberi alakká formált fogalom: a fösvény, a hetvenkedő katona, a rászedett férj stb.); küzdelmét általában lelepleződés zárja. A nevetés az igazságosság nevében megtorolja az erkölcsi értékeken esett sérelmet. A komikum típusától függően a helyzet- és cselvígjátékban a komikum főként a komikus helyzetekre épül (csere, véletlen, hasonlóság, félreértés), a jellemvígjátékban a komikus jellemből fakad. A hangnemek sokféle változatát alkalmazhatja az író (humor, szatíra, nyílt gúny, irónia), felhasználhat groteszk és parodisztikus eszközöket. A műfaji változatok közül leggyakoribbak a bohózat és a burleszk.
A legnagyobb ókori görög komédiaíró, Arisztophanész (Kr. e. 5-4. sz.) tizenegy fönnmaradt művében a parodizálás, a tréfa eszközeivel kortársait célozza meg; mindig van határozott tárgya, ami ellen szól (pl. a filozófusok: Felhők; a háború: Lüszisztraté; az athéni joggyakorlat: Darazsak). Arisztophanész (valamint elődei és kortársai) műveit ókomédiának nevezik. Az ún. újkomédia a hellenizmus korában alakult ki, fő tárgykörei a mindennapi élet jelenségei, a politikai tematika háttérbe szorul és megjelenik az alaktipizálás. A korszak legjelesebb alkotójától, Menandrosztól (Kr. e. 4-3. sz.), a jellemkomédia első nagy mesterétől csak töredékek maradtak fenn (Embergyűlölő). A római vígjáték kiemelkedő szerzője Plautus (Kr. e. 3-2. sz.) továbbfejleszti a típusfigurákat és szerepköröket (A hetvenkedő katona). A római birodalom bukásával eltűntek a színházak, de Terentius (Kr. e. 2. sz.) vígjátékai ismertek voltak a középkori kolostori iskolákban is.
Az angol reneszánsz korából kiemelkedik vígjátékainak emberábrázolásával, kettős cselekményszövésével, költői erejével Shakespeare (Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt, Szentivánéji álom, Ahogy tetszik). Kortársai közül Ben Jonson új műfaji változatot hoz: a szatirikusan nyers társadalmi erkölcsrajzot (Volpone, 1605). A spanyol vígjáték úttörője (a népi hagyományt közjátékaival irodalmi rangra emelő) Cervantes, máig legnépszerűbb szerzője pedig a szerelmi cselvígjáték sémáit variáló Lope de Vega (A kertész kutyája, 1613 k.).
Molière a műfaj sokféle változatát kipróbálta; a vígjátéki hagyományok követése mellett életművében egyre jellemzőbb a klasszicista követelmények betartása. Legtöbb darabjában a kortárs polgári világ hibái jelennek meg (Kényeskedők, 1659; Úrhatnám polgár, 1670; Tudós nők, 1672). Feldolgoz örök vígjátéki témákat (Amphitryon), ítéletet mond típusokról (Képzelt beteg, 1673) és archetípusokról (Don Juan, 1665); a Tartuffe, 1664 leleplezett kettőse a gátlástalan, álszent címszereplő és a rászedett, zsarnok apa, Orgon. Kései nagy jellemvígjátékaiba tragikus vonások is vegyülnek (Mizantrop, 1666; A fösvény, 1668). Molière nyomán reformálta meg az olasz vígjátékot Goldoni (Két úr szolgája, 1745). Beaumarchais remekművének (Figaro házassága, 1784) politikus, szatirikus hangja erősödik fel az orosz vígjátékokban (Gogol A revizor, 1836).
A magyar vígjátékirodalom Balassi Bálint Szép magyar komédiájával (1587) kezdődik, aki tudatosan műfajteremtő szándékkal dolgozott át egy divatos olasz pásztorjátékot. Bessenyei György A filozófus, 1777 szerelmi bonyodalmaiban francia mintákat követ, de a magyar művelődési állapotokat bírálja (Pontyi, a vidéki, műveletlen nemesúr igazi vígjátéki típus). Csokonai elsősorban a gúny és az irónia eszközeit alkalmazza a töredékesen maradt Tempefőiben, 1795; bohózatait csurgói tanítványai számára írta (Cultura, Az özvegy Karnyóné, 1799). Nemcsak a műfaj sablonjainak ügyes alkalmazása, hanem a kor magyar nemesi társadalmának ábrázolása is sikeres szerzővé tette Kisfaludy Károlyt (A kérők, 1817; Csalódások, 1828). Kísérletezett vígjátékírással Katona József (A rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok közt, 1814); Vörösmarty Mihály (A fátyol titkai, 1834); Eötvös József (Éljen az egyenlőség, 1841) és Madách Imre (A civilizátor, 1859). Népszínművek írása után a műfaj hazai megújítója és népszerűsítője volt Szigligeti Ede (Liliomfi, 1849), s biztos technikai tudásával a színpad mestere lett Csiky Gergely is (A proletárok, 1880; Buborékok, 1887).
Komikus eposz
A komikus eposz (vígeposz) verses nagyepikai műfaj, melyben az eposz formakincséhez, kötelező kellékeihez kisszerű tárgyat rendel az alkotó. Az ellentét miatt a műfaj gyakran paródia is egyben, s nem nélkülözi az ironikus, szatirikus hangvételt sem. A Homérosznak tulajdonított Békaegérharc, Kr. e. 6-5. sz. az Iliász paródiája is; a művet Csokonai fordította le először magyarra. Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű komikus eposz ('furcsa epopeia'), a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon, 1798. A műalkotás egyik előképe az angol Pope rokokó vígeposza, A fürtrablás, 1714 volt. Petőfi Sándor egy falusi csetepatét állít középpontba A helység kalapácsában, 1844, mely egyben a hősi eposz, elsősorban a Zalán futása paródiája is. Arany János művészi bemutatkozása, a hexameterekben írt Az elveszett alkotmány, 1845 a vármegyei korteskedés szatírája. A nagyidai cigányok, 1850 egy történeti anekdotát feldolgozva fest keserű képet a szabadságharc bukásának okairól.
Középfajú dráma
A középfajú dráma színpadi műfaj, a színjátéknak a tragédia és a komédia közé eső formája. A kifejezést a drámaelmélet csak a 18. század második felében kezdi használni, elméletét Diderot és Lessing fogalmazza meg, s maga a forma is a 18. század végén, a 19. század elején bontakozik ki, elsősorban a német színpadokon. Tematikája rendkívül szerteágazó. Az elnevezés napjainkra eltűnt a színpadról.
Közjáték
A közjáték a színjátékoknak az a csoportja, melyeket hosszabb, több részre bontható színjátékok között adtak elő. Klasszikus elődje a görög dráma egyik szerkezeti eleme, a sztaszimón, melyet két jelenet között a kar mond el. Rómában a tragédiák szüneteiben gyakran adtak elő mímoszjátékokat. A forma nagyarányú fellendülése a középkorban következik be, amikor a gyakorta egy hetet is meghaladó időtartamú misztériumjátékok, passiók részei közé is közjátékok ékelődtek be. Kezdetben a misztérium egyes részei között csak néhány szereplő mulattatta a nézőket, a későbbiekben egyre fejlettebb, többszereplős, bonyolultabb cselekményű közjátékok keletkeztek.
Latrikánus ének
A latrikánus ének a szerelmi költészet műfaja. A vágánsköltészetet követi, s könnyűvérű hölgyekkel, hivatásos utcalányokkal átélt parázna kalandokat örökít meg (Balassi Bálint Balassa János éneke sólymocskájárul). A latrikánus dalok jelentős része folklorizálódott, s még a XX. századi népdalgyűjtésekben is felbukkannak darabjai.
Lazzi
A lazzi ('bohóctréfa') itáliai jelenet, a commedia dell'arte betéte. A többnyire helyzetkomikumra épülő bohóctréfákat legtöbbször a zannik játszották el. Szerepük a cselekmény szüneteinek kitöltésén túl sokszor a megoldás késleltetése, a feszültség fokozása volt. A lazzik némelyike annyira kedvelt volt, hogy a játékok vázlataiban, a canovacciókban is helyet kapott, mint az előadás állandó eleme.
Legenda
A legenda (latin 'olvasandó, olvasásra szánt') tárgya vallásilag fontos személy, hely vagy időszak lehet. Az epikai műfajok közül a monda áll hozzá a legközelebb, de sok formai vagy tematikus rokonság ismerhető fel egyfelől a legenda és a mese között is. Tartalmát tekintve általában valamely szent életének leírása, melyben nagy jelentőséget kapnak a csodatételek. Legfőbb célja a példaadás, a lelki épülés szolgálata. Az elnevezés azzal az ősi, még katakombai keresztény gyakorlattal függ össze, hogy egy-egy vértanú vagy szent emléknapján, ünnepén a Liber legendariusból ('Felolvasandók könyve') felolvasták a közösség előtt az illető szent történetét. Ez a felolvasandó szöveg volt a legenda. A műfaj azonban nemcsak a keresztény területeken, hanem minden vallásos kultúrában megtalálható, előzményei az ókori Kelet uralkodóiról szóló mondákhoz vezetnek. A keresztény legendaképződés alapjai az apokrif ókeresztény irodalmi művek, történetek Jézusról, Szűz Máriáról, az apostolokról.
A későbbi előzmények és források az 1. és 2. századból valók: feljegyzések a vértanúk életéről és szenvedéseiről, valamint a keresztény vértanúk törvényszéki kihallgatásáról és elítéléséről készített latin vagy görög nyelvű jegyzőkönyvek (Acta Martyrum). A legkorábbi legendákban a vértanúhalál vállalása, a hithez való ragaszkodás áll a középpontban. Ilyen legendák az ókeresztény irodalomban Antiochiai Szent Ignác, Szent Polükarposz, Szent Küprianosz legendái.A 3. és 4. századtól kezdve (minthogy a keresztényüldözések megszűntek) a vértanúhalál leírását felváltják az antik életrajz szabályait utánzó életrajzi legendák, de egyre fontosabb szerephez jut bennük a csoda.
A szenteknek a korai középkorban kibontakozó kultusza hatalmas lendületet ad a legendaképződésnek. Az írásos változat többnyire hosszú szájhagyományozásra támaszkodik, és kialakulnak a típusok, elterjedt motívumok, meghatározott tartalmi vázak. A keresztény legendák merítettek keleti forrásokból, mítoszokból is, de minden legendának van történeti magva. Az első jelentős prózai gyűjtemény, legendárium a 4. századból való: Szent Jeromos Rufinus Vitae Patrum című munkája. Ekkortájt kezdtek a műfajba világi elemek is beszivárogni: a cselekményesség, a képalkotó fantázia, jellemek, típusok megrajzolása. A legendák hozzájárultak az ezredforduló táján felvirágzó keresztény latin vagy nemzeti nyelvű irodalom kialakulásához; az elbeszélő próza a legendairodalom hagyományait folytatta. A világi jellegű Gesta Romanorum a legenda formai elemeit mentette át az új korszakba. Ekkorra tehető a nemzeti nyelven írt legendák születése (pl. a német Georgslied). A legendaelemek átszőtték a lovagi költészet és a krónikairodalom alkotásait is. A legjelentősebb középkori legendáriumot Jacopo da Voragine állította össze a 13. században Legenda Aurea címen. Assisi Szent Ferenc legendái a 14. századi Fiorettiben már a profán novella elemeit is tartalmazzák. A műfaj tematikája behatol a drámába is: szentek életének részleteit viszik színre a középkori legendajátékok és a vallásos dráma műfajai. A középkor után a hagyományos ételemben vett keresztény legenda csak egyes időszakokban tűnik fel újra. A barokk főleg a jezsuita iskoladráma kereteiben és mártírokról szóló elbeszélésekben kedvelte a legendás elemeket, eseményeket. Ebben az időszakban készül el a hatalmas hagiográfiai vállalkozás, az Acta Sanctorum is. A romantika időszakában támad fel újra a legenda, de a világi költészet részeként (Herder, Keats). A 19. és 20. század legendái csak hangulati elemeikben emlékeztetnek a hagyományos műfajra (Keller, Balzac, Flaubert, Tolsztoj, S. Lagerlöf, A. France, F. Werfel, F. Jammes).
A magyarországi latin nyelvű legendairodalom kezdetei egybeesnek a kereszténység felvételének és megszilárdulásának korával. A 15. században gazdag magyar nyelvű legendairodalom bontakozott ki. A magyar szentek közül legismertebbek az Istvánról, Imréről, Lászlóról, Erzsébetről, Margitról szóló legendák; idegen tárgyú a Barlám és Jozafát-legenda, a Domonkos-, Elek-, Ferenc-legenda, Antiochiai Szent Margit legendája. A Karthauzi Névtelennek a 16. század elejéről származó magyar szentekről írt legendái – az Érdy kódexben – a magyar nyelvű történetírás kezdeteinek is tekinthetők. Újabb kori költészetünkben Vörösmarty, Arany, Tompa is írt legendát.
Levél
A levél a megszólító formának mind a lírában, mind az epikában elterjedt műfajcsoportja. Első emlékei az írásbeliség kezdeteiről valók. Köznapi válfaja az élőszavas megnyilatkozást helyettesítő írásos közlés. Ez minden esetben ún. misszilis levél, azaz valóságosan létező címzetthez szól, akihez írója a szöveget el is küldi. Két alfaja közül a magánlevél a baráti-rokoni érintkezés formája. Stílusa (az ún. levélstílus) közvetlen, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodik, lazábban komponált, természetességre törekszik. A hivatalos levél intézményekhez, illetve azok vezetőihez szól, a hivatalos tárgyalások hangnemében és témakörében, a hivatalos stílus sajátosságaihoz igazodva íródik. A köznapi levelek általában nem tarthatnak számot a közérdeklődésre, kivéve, ha a régiség vagy a levélíró, illetve a címzett személye történelmi értéket kölcsönöz nekik, s ilyenkor kötetekbe rendezve publikálják őket. A szélesebb nyilvánossághoz szóló, levélformában írt művek közül a nyílt levél a publicisztika műfaja. Írója meghatározott személyt vagy személyeket szólít meg, de mondanivalóját a közvélemény elé akarja tárni, s ezért a sajtóban vagy röpirat formájában publikálja (Kossuth Lajos Cassandra-levél).
Az irodalmi levél szépirodalmi műfaj. Szerzője a levélformát mondanivalója művészi stílusú megjelenítésére használja fel.
A misszilis levél mellett a levél műfajának másik fontos válfaja a fiktív levél, melynek címzettje általában kitalált vagy már elhunyt személy. Gyakran fiktív tárgyról szól, olykor pedig az írója a valóságban nem azonos azzal, akinek nevében ír. A prózai irodalmi levél már az ókori egyiptomi, babiloni, héber és – főként – a görög-latin irodalomban elterjedt volt; nevezetesek Cicero és Plinius ilyen írásai. E hagyományok a középkori udvari irodalomban, majd az újkorban is tovább éltek. A 17-18. században főként a francia irodalomban volt a fiktív levél a vezető műfajok egyike. Egyik legismertebb példája a L. de Guilleragues által egy portugál apáca nevében írt, öt szerelmes levélből álló mű, a Portugál levelek, 1669.
A magyar irodalomban nevezetes Pázmány Péter hitvitázó fiktív levélsorozata, az Öt szép levél, 1609; ill. Mikes Kelemen Törökországi levelek címen ismert, 207 fiktív – „édes nénjéhez” írt – levélből álló gyűjteménye, 1717-1758.
Liturgikus dráma
A liturgikus dráma középkori latin nyelvű, többnyire prózai műfaj, amelynek első változatai a karácsonyi és húsvéti szertartásokhoz kapcsolódtak, s ezekből a templomi dialógusváltásokból bontakozott ki a misztériumdráma.
Lovagdráma
A lovagdráma a lovagi irodalom drámai válfaja. A klasszikus lovagi irodalomnak a legkevésbé fejlett ága. Nagy divatja támadt viszont a lovagi témának a 18-19. század folyamán; a német lovagdráma (Ritterdráma) a 18. század végi Sturm und Drang egyik népszerű drámafajtája volt (J. A. von Törring Kasper der Thorringer, 1785; J. M. Babo Otto von Wittelsbach, 1782). Ezek a művek látványos, tömegjelenetekben gazdag módon, felfokozott romantikus hangütéssel dicsőítették a lovagi erényeket.
Makáma
A makáma (arabul 'az állás helye') arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg azokat a törzsi gyűléseket jelentette, amelyeken a hallgatóság állva hallgatja a szónokot. A műfaj 10-11. századi eredetű, többféle elemből tevődött össze, s eleinte furfangos kalandokról szóltak a csattanós történetek; később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. A makáma főhőse legtöbbször egy szellemes és gátlástalan kalandor, aki egyik helyről a másikra vándorol. Másik állandó szereplője a narrátor, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi – amire az legtöbbször versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát. Jelesebb képviselői Hamadáni (10. sz.) és Háfiz Ibráhim (19. sz.). Számunkra elsősorban azért figyelemreméltó a műfaj, mert Arany János is kísérletezett vele, s szellemes, szatirikus művet írt A poloska címen, rímes próza alcímmel, 1858. Babits Mihály 'keresztény makámája' az Isten kezében, 1913.
Maxima
A maxima (latin 'legfőbb elv, szabály') röviden, gyakran felszólító módban megfogalmazott erkölcsi igazság vagy életelv. Szűkebb értelemben a maxima külön irodalmi műfaj, amely tartalmaz ugyan népi bölcsességet is, de a szerző vagy a forrás mindig ismert. A maximák a 17-18. századi francia szalonokban voltak a legnépszerűbbek, legismertebb művelőjük F. de La Rochefoucauld volt. A magyar irodalomból többek között Kazinczy, Kölcsey, Madách egy-egy megállapítása vált maximává.
Melodráma
A melodráma (görög melosz 'dal, zene' és dráma 'cselekvés'; a kifejezés eredeti jelentésében zenedráma vagy zenés színmű); olyan (legtöbbször mono- vagy duo-) dráma, amelyben a színész szövegéhez zenei aláfestés járul. A 18-19. század fordulójának effajta drámái általában érzelmes történeteket dolgoztak fel, s ezekről a kifejezést az olyan, a zenét már mellőző drámákra is átvitték, amelyek patetikus stílusban előadott, szenvedélyes érzelmi viharokat kavaró történeteket állítottak színpadra. A maguk korában ezeket könnyfakasztó vígjátékoknak, érzékeny játékoknak is nevezték. Ezek a művek csak az előadáson érvényesülő, csekély irodalmi értékkel rendelkező művek (G. de Pixérécourt Viktor, avagy az erdő fia, 1798; J. Bouchardy Antverpi árvák). A melodráma valójában irodalmon aluli műfaj, jelentősége elsősorban a romantikus drámairodalomra tett hatásában áll.
Mese
A mese epikai műfajcsoport, a legősibb műfajok egyike. A mesék terjedelme kisepikai jellegű, a műfaj eredetileg verses és prózai egyaránt lehetett; újabban az utóbbi forma jutott benne túlsúlyra. Az ide tartozó alkotások fantasztikus-csodás (vagy legalábbis valószerűtlen) elemekkel átszőtt, általában időben és térben is fiktív körülmények között játszódó eseményeket ábrázolnak. A reális világot képviselő hősei jobbára elvont típusok (az öreg király, a legkisebb fiú, a juhász stb.), s ezek legtöbbször képzeletbeli hősökkel (óriások, törpék, tündérek, boszorkányok, varázslók, sárkányok) és fantasztikus tulajdonságokkal felruházott jelenségekkel (beszélő állatok, növények, tárgyak stb.) állnak szemben. Az események is valószínűtlenek, de egy sajátos hagyomány logikáján belül maradva a cselekmény menetében az egyik esemény bekövetkezése már valószínűvé teszi a másikat. Jellegzetes vonása az egyszerű világkép, mely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé. A végkifejletben a mese diadalra juttatja a jókat, és megbünteti a gonoszokat.
A műfaj története az ókorba nyúlik vissza, első fennmaradt emlékei hosszabb epikus művekbe illesztett betétek (Homérosznál Kirké története, Hésziodosznál a sólyom és a csalogány meséje). Az állatmese azonban már önálló formaként is jelentkezett az ókorban, és az antik irodalom egyik legelterjedtebb műfaja lett (Szimonidész, Aiszóposz, Babriosz, Phaedrus, Avianus). Találhatók mesék a Bibliában és a midrásirodalomban is. A középkortól kedve terjedt el az emberi szereplőket is felvonultató mesetípus, a reneszánsz idején főleg a népmesék adaptációja volt népszerű, a klasszicizmus pedig az antik állatmese-hagyományt újította fel. A műmese a francia rokokó irodalomban szerveződött új műfajjá, a felvilágosult szalonok társaságát szórakoztató szatirikus-ironikus tendenciájú formává (Ch. Perrault, Mlle de l'Héritier, d'Aulnoy bárónő). A romantika ismét a naiv népmesei hagyományt állította előtérbe (C. Brentano, Hauff) vagy meséi filozófiai tartalmakat is hordoztak (Novalis, E. T. A. Hoffmann). A 19. század elejéről J. és W. Grimm népmese-feldolgozásai teremtettek iskolát. A mese eredetileg a felnőttek szórakoztatására-okulására szolgáló műfaj (ún. felnőttmese) volt. (pl. az Ezeregyéjszaka meséi). A felnőttmese később háttérbe szorult, de számos nevezetes alkotása ismert, amilyenek E. T. A. Hoffmann, Oscar Wilde Balázs Béla vagy Szini Gyula meséi. A Grimm-mesék hatására, s elsősorban a dán Hans Christian Andersen nyomán a 19-20. század műmeséje általában gyermekmese.
A mesék csoportosítása sokféle szempont szerint történhet. Eredet alapján megkülönböztethetjük a népmesét és a műmesét, s mindkettőre találhatunk példákat már az ókori irodalomban. A népmesékből a reneszánsz kora óta sokat merít a műmese, de az eredeti népmesék iránti érdeklődés csak a 19. század elején, a Grimm testvérek gyűjteménye nyomán támadt fel. A folklorisztika a mesének több műfaját különbözteti meg, ezek azonban koronként és kultúránként különbözhetnek. A legismertebb mesei műfaj a mágikus mese vagy varázsmese, a csodamese, amelynek cselekményében a csodálatos események játszanak uralkodó szerepet. Ennek a nyugat-európai és magyar kutatásban tündérmese a neve, noha tündérek viszonylag ritkán fordulnak elő benne. (Tündérszép Ilona és Árgyélus). A hősmese a varázsmese olyan változata, amelyben egy központi hős harcnak ábrázolt küzdelemben győzi le ellenfelét (Fehérlófia). Nagy tömböt alkotnak a tréfás mesék, amelyek legtöbbször ostoba emberekről szóló humoros történetek. A tréfás mesék alműfaja a hazugságmese, mely hazugságok és lódítások sorozata. A formulamese olyan mese, amelynek a szerkezete egyszersmind tartalom meghatározó tényező. A formulamese két főbb csoportja a láncmese és a csalimese. A láncmesében valamely esemény feltételeit és ennek újabb feltételeit sorolják fel, vagy más, külsődleges ötlet alapján állítanak egymás mellé nagyjából ismétlődő részeket. Hasonlít hozzá a végtelen mese, melyben a mesék szokásos befejezése helyett ciklikus folytatódást találunk, vagy hirtelen fordulat következik, amely befejezetlenül hagyja a történetet. A csalimese félrevezeti hallgatóját, és valódi mese helyett más történetet ad: a cselekmény a mese szabályai szerint kezdődik, de egy rövid bevezető után valamely formula végtelen ismételgetése következik a várt mese helyett, vagy a mesét hirtelen befejezik, esetleg a mesélő a hallgatóságtól kérdez valamit oly módon, hogy a válasz nevetségessé tegye a hallgatót. A középkor után terjedt el a novellamese, mely realisztikusabb, életszerűbb. Cselekményének ideje és helyszíne konkrétabb, csodálatos hősei helyébe a valóságos társadalom típusai lépnek, de világábrázolásában változatlanul a meseszerűség, a fantasztikum uralkodik.
Mesejáték
A mesejáték színjáték, melynek cselekménye mesés elemeket tartalmaz, szereplői mesealakok. Kialakulása a népi színjátékokhoz kapcsolódik. A műfaj megjelenése a reneszánsz időszakára tehető, virágzása a 18-19. századra esik. (Shakespeare Szentivánéji álom; Maeterlinck A kék madár; Kodály Háry János című daljátéka; Balázs Béla operája, a Kékszakállú herceg vára,Bartók Béla zenéjével.
Mirákulum
A mirákulum (latin miraculum 'csoda') a középkori vallásos színjáték egy csoportja, mely szentek életének eseményeiről, csodatételeiről szól (Angol nyelvterületen mindenféle vallásos játékot mirákulumnak neveztek.). A játékok hősei esendő emberek, akik halálos bűnbe esnek vagy életveszélybe kerülnek, ám Mária vagy egy szent csoda segítségével megmenti őket. Kiemelkedő mirákulumok a Szent Miklós-játék, és a Miasszonyunk csodái címen ismert 40 dráma.
Misztériumjáték
A misztériumjáték (görög müsztérion 'rejtély' 'titok') a liturgikus drámákból kibontakozó késő középkori vallásos színjáték, mely ó- és újszövetségi, néha apokrif evangéliumokból merített jeleneteket dolgozott fel. A 13-14. században a játékok kikerültek a templomból a főtérre, a piactérre és nemzeti nyelvűvé váltak. A karácsonyi és a húsvéti játékok mellé újabb tárgyak járultak, melyeknek már nem volt liturgikus eredetük. A misztériumjátékokat a városi polgárság adta elő a papság és iskolamesterek közreműködésével. Az előadások terjedelme és stílusa a színpadformától is függött: leghosszabbak a szimultán színpadon lejátszódó francia és német misztériumok; a mozgószínpadnál (szekérszínpadnál) a dráma jelenetekre bomlott fel. A nemzeti nyelvű misztériumok többnyire verses formájúak.
Mítosz
A mítosz (műfaji értelemben) istenekről, többnyire isteni eredetű, emberfeletti képességekkel rendelkező hősökről szóló elbeszélés, amely a művészi értelmezésben kap művészi formát. A mítosz túlmutat a benne cselekvő hősökön, a benne megtörténő egyes eseményeken: a természeti és emberi jelenségek eredetét és rendeltetését jeleníti meg. Az ókori és középkori irodalom minden műnemére jellemző a mitológiai témák feldolgozása, többnyire emelkedett-komoly formában (mítoszparafrázisként), de gyakran szatirikus-gúnyos hangvétellel is (mítosztravesztiaként).
Monda
A monda műfajcsoportjának körébe tartozó történetek valamely valós jelenséghez kapcsolódnak, bennük a tényeket azonban a képzelet átalakítja, felnöveszti, vagy magyarázatokat fűz hozzájuk. Tartalma változatos lehet, kiterjedhet a hiedelmekre, az ezekhez kapcsolódó szokásokra, helyi eseményekre, természeti és társadalmi jelenségekre. Szerkezetileg az egyelemű, egymotívumú történettől a hosszas kompozíciójú történeti mondákig terjedhet. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz fel egy közösség hőskorából. Két fő alfaja van: a történeti monda, mely a történeti eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódik, és a hiedelemmmonda. Megkülönböztetjük az egyes természeti képződményekhez (hegy, barlang, tó) vagy emberi építményhez (vár, rom, híd) kapcsolódó helyi mondákat. Rokon műfaj az eredetmonda (vagy aitiologikus monda), amely valamely tárgy, természeti képződmény, emberi létesítmény létrejöttének okát és folyamatát beszéli el. A különböző népek mondakincsében hasonló elemek fedezhetők fel, s a nemzetközileg elterjedt történeteket nevezi a szakirodalom vándormondának. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni és feldolgozni, a monda a romantika egyik legkedveltebb műfaja. A szerzők a középkori történeti és irodalmi forrásokból merítenek, ezeket jórészt átalakítják. A magyar irodalomba a monda a reformkorban került önálló műfajként. A magyar mondakincset felhasználta írásaiban Jókai, Mikszáth, majd Krúdy Gyula is. Legnépszerűbb mondai gyűjteményünk a Benedek Elek által összeállított Magyar mese- és mondavilág, 1894-96.
Monodráma
A monodráma olyan színjáték, melynek egyetlen előadója egy, két vagy több szerepet személyesít meg. Eredete a középkori színjátszásba nyúlik vissza, amikor vándormuzsikusok, vándorló előadók állandó épület és valódi színházi élet híján, sűrű maszkváltással több szerepet is eljátszottak. Később a 18. század francia és német színjátékkultúrájában tűnik fel újra ez a típus. A modern színjátszásban az abszurd irányzatok kedvelik, mint olyan műfajváltozatot, amely a valóságos konfliktusok, az emberek közötti kommunikáció hiányáról, lehetetlenségéről tanúskodik. Ismertebbek Rousseau Pygmalionja,1762); Csehov A dohányzás ártalmasságáról című műve és Gogol Egy őrült naplója, 1835című elbeszéléséből készült monodráma.
Moralitás
A moralitás allegorikus szereplőket felvonultató vallásos színjáték. A középkori moralitások különösen a megszemélyesített bűnöknek és erényeknek az ember lelkéért folyó harcát mutatták be szívesen. Legismertebb példája a 15. századi angol Akárki, a gazdag ember haláláról szóló játék. A tisztán allegorikus moralitások virágkora a késő középkorra esik, de a reneszánsz színpadon is tovább élnek, s hatásuk még Shakespeare jellemábrázolásában is kimutatható. A magyar irodalom legismertebb moralitása az 1646-ban kinyomtatott „névtelen” Comico Tragoedia, a századból azonban több moralitástöredék is ismeretes, s a csiksomlyói passiókban is szerepelnek betétként allegorikus jelenetek. A 20. században az angol Akárki drámát H. von Hofmannstahl dolgozta át.
Munkadal
A munkadal a legősibbnek tekintett dalműfaj, az alkalmi líra válfaja; munkavégzés közben énekelt, tartalmában annak élményéhez, s énekének ritmusában is a munkavégzés üteméhez igazodó szöveg. A munkadalok nem szakadtak ki a mágikus világképből, erre utalhat a munkaeszköz második személyű megszólítása és felszólító módú munkára serkentése. Mint a líra minden ősi terméke, a munkadal is összművészeti alkotás: a ritmus a legalapvetőbb eleme; együtt léteznek benne a tánc, az ének, a szöveg elemei, amelyekre jellemző a dramatikus előadás és az elemek kötetlensége. A műfaj nevezetes példája a Plutarkhosz által feljegyzett, Malomdal címen ismert töredék, melyet egy leszboszi rabszolganő énekelt őrlés közben. A középkorból fennmaradt említés szerint hasonló magyar dalt hallott Szent Gellért püspök is: egy szolgálólány énekelte éjjel, miközben kézimalmot hajtva búzát őrölt.
Napló
A napló rendszeresen, folyamatosan írt, személyes élményeket, feljegyzéseket időrendben tartalmazó mű, az énformájú perszonális elbeszélés egyik sajátos változata. Tartalmazhatja az egyéni élet kisebb-nagyobb eseményeit, de helyet kaphatnak benne a közélet időszerű jelenségei is, bár mindig áthatja a szubjektivitás. Többnyire monologikus, stílusa közvetlen és kötetlen, mondatfűzése és szerkesztése nemegyszer laza. Tartalmát minden esetben befolyásolja a naplóírás célja.Közhasználatú formájában irodalmon kívülálló jelenség, kivéve azokat az írásokat, amelyeknek történelmi dokumentumértékük van. A közismert személyiségek naplója azonban a szélesebb körű nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthatnak. A naplóírás gyakorlata a reneszánsz időszakában vált népszerűvé (pl. M. Sanudo Diarii). A 17. századtól kezdve igen sok jelentős író naplója vált közkinccsé, az általuk alkotott irodalmi naplók azonban sok esetben már eleve a publikáció szándékával, s ennek megfelelő kompozícióval születtek (Byron, Stendhal, Tolsztoj, Kafka). A magyar irodalomban nevezetes Kazinczy Ferenctől a Fogságom naplója, 1828; Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója, 1832-1833; Széchenyi István, Balázs Béla, Márai Sándor Naplója. A magyar irodalmi szóhasználatban a naplójegyzetek nem valóságos naplók, hanem időrendben felsorakoztatott és időszerű témákról szóló esszék, feljegyzések (Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, 1970).
Nenia
A nenia (latin 'halotti ének') a panaszdal egyik alműfaja. Olasz verses műfaj; előkelő vagy neves személyiség halálát sirató gyászének. A nénia latin mintákat követett, többnyire latin nyelven művelték, klasszikus ódai metrumokban.
Népszínmű
A népszínmű a népéletet bemutató középfajú dráma, amelyet rendszerint énekbetétek tarkítanak. Létrejöttében fontos szerepet játszottak a 18-19. század fordulóján Európa-szerte elszaporodó népszínházak, amelyek igénytelenebb műfajokkal, de szélesebb körű népszerűségre pályáztak. A népszínművek vidám darabok, amelyekben a hatáskeltés fontos eszköze a helyi színezet és az aktualitás. Ismertebb szerzői Raimund, Nestroy, Magyarországon Szigligeti Ede (Szökött katona, 1843; A lelenc).
Novella
A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth), és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
A műfaj eredete az ókorba nyúlik vissza, ekkor még elsősorban hosszabb epikai művekben epizódként szerepelt, mint például az első században élt Petronius Satyriconjában az epheszoszi özvegy története. Jelentős a Kr. e. 2. században élt görög Ariszteidésznek Milétoszi történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére, mely az ún. milétoszi novella megteremtőjévé vált (ezek az erotikus témájú novellák kerettörténetbe ágyazódtak, helyszínük Milétosz volt). Ariszteidészt követte novelláinak megírásakor a 2. században élt Lukianosz, akinek egyik legismertebb novellája a Lukiosz vagy a szamár. A műfaj előzményének tekinthetők a keleti mesegyűjtemények (Ezeregyéjszaka meséi), és a középkori elbeszélés-gyűjtemények (Gesta Romanorum) is. Önálló irodalmi műfajjá az itáliai reneszánsz idején, Boccaccio Dekameron, 1353 című novellagyűjteménye révén vált.. A Dekameron füzérszerűen összekapcsolódó keretes novellák sorozata, amelyek a kerettörténetekkel egymáshoz kapcsolódnak. A tíz nap alatt előadott száz történetben az események minden nap egy adott tematika köré szerveződnek. Boccaccio nyomán élénk novellairodalom indult meg Itáliában (Bandello Novellák, Sacchetti Háromszáz novella Straparola Mulatságos éjszakák). Boccaccio műve nyomán született Chaucer – többféle műfajt is magába foglaló – Canterbury mesék, 1386-1400; Navarrai Margit Heptameron, 1558; és Miguel de Cervantes Példás elbeszélések,1613 című keretes novellagyűjteménye.
Az újkori novella feltűnő formai újítása a keret elhagyása. A 19. századi könyvkiadás és a folyóiratok tették népszerűvé a novellát. A romantika korában Puskin Belkin elbeszélései, 1830 című gyűjteménye teremti meg az alapot az orosz novella számára. A műfaj fénykora a 19. század második fele. Guy de Maupassant egyenes vonalú, döntő fordulatra épülő történetei a francia kispolgár mindennapos életéből merítik témájukat (Fifi kisasszony, 1882). Csehov sokféle novellatípusban alkotott; a korai humoros-anekdotikus történetektől jutott el a lírai novellákig, melyekben a döntő életfordulatig kísérte el hősét, ám az elhatározás megvalósítása már kívül esik a mű körén (A diák, 1894; A mezzaninos ház, 1896). A 20. században Hemingway első novelláskötete (A mi időnkben, 1925) csak a szereplők tetteit és beszédét közvetíti, szikár stílusban. Iszaak Babel Lovashadsereg, 1937 című novellagyűjteménye a történelem viharában helyét kereső kisembernek állít emléket.
A magyar irodalomban a műfaj eredete –többek között – a protestáns prédikátorírók tanító jellegű történetgyűjteményeiig vezethető vissza. (Bornemisza Péter Ördögi kísérletek, 1578; Heltai Gáspár Száz fabula – 99 Mese, 1556). Faludi Ferenc késő barokk-rokokó stílusban írt Téli éjszakákja, 1778 már keretes novellagyűjteménynek tekinthető. A novella különböző változatai a polgárosodás idején váltak népszerűvé, összefüggésben az újságok, periodikák elterjedésével. Jókai Mór a szabadságharc bukása után adta közre két novelláskötetét (Forradalmi és csataképek 1848-49-ből, 1850; Egy bujdosó naplója, 1851). Mikszáth tizenöt novellát tartalmazó kötete, A jó palócok, 1882 alapvető emberi szituációkban ábrázolja a természeti közegben élő hőseit anekdotikus közvetlenséggel (A néhai bárány, Bede Anna tartozása). Kései novelláiban arra törekszik, hogy történeteit bölcseleti érvényűvé tágítsa (Fili, Szontagh Pál kutyái). A századforduló és a századelő a műfaj egyik fénykora. Gárdonyi Géza idillikus-elégikus parasztábrázolása (Az én falum, 1898), Bródy Sándor naturalista cselédtörténetei és művésznovellái (Erzsébet dajka és más cselédek, 1902; Rembrandt-novellák) Gozsdu Elek (Una poenitentium) és Petelei István (A jutalom) hangnem-novellái, Tömörkény István paraszttémájú művei (Valér a földbe megy) jellemzik többek között a korszak törekvéseit. Csáth Géza szikár történeteiben a freudi mélylélektan megfigyelései jelentkeznek (A kis Emma, A vörös Eszti, Anyagyilkosság). A szecessziós-impresszionista novella legkiemelkedőbb mestere Krúdy Gyula; Szindbád-ciklusában az ezeregyéjszakai hajósról elnevezett címszereplő emlékképeit idézi fel utazásai során, s az idő visszafordíthatatlanságával szembesül. Móricz Zsigmond korai novelláit (Hét krajcár, 1908; Tragédia, 1909) a naturalista emberkép és ábrázolásmód jellemzi. Kosztolányi Dezső tizennyolc fejezetre tagolt novellafüzére (Esti Kornél, 1933) és a Tengerszem (1936) kötet klasszikusan letisztult novellái (Fürdés, A kulcs, Kínai kancsó) az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak. A 20. század második felének sokszínű novellaterméséből Déry Tibor Szerelem, 1956 című alkotása az embertelen időben is erőt és hitet adó érzelmi kapcsolat felemelő képe. Sánta Ferenc Isten a szekéren című gyűjteményes kötetében a példázatos történetek mellett (Nácik) a gyermekkori emlékeket felidéző, balladai hangú novellák (Sokan voltunk, 1954; Téli virágzás, 1955) a meghatározóak. Mándy Iván sajátos hangú novelláinak hőse a periférián élő, álmodozó, helyét kereső, csetlő-botló kisember (Kulikabát, 1957). Mészöly Miklós szenvtelenül kimért hangon, egy egércsalád példázatos sorsán keresztül szól az emberi élet veszélyeztetettségéről (Jelentés öt egérről, 1958).
Óda
Az óda (görög ódé 'ének') a 18-19. századra kialakult hagyományos felfogás szerint a lírai költészet egyik nagy műfajcsoportját képviseli a himnusszal, ditirambussal, rapszódiával együtt. Az óda emelkedett hangú, magasztos tárgyú, rendszerint bonyolult ritmikájú és felépítésű, terjedelmesebb költemény, melyben az érzelmi hatásra való törekvés, a gondolati-intellektuális közlés szándéka és az egyetemes érvényű felismerés igénye egyszerre van jelen. A műfajmegjelölés eredeti jelentése: általában pengetős hangszer által kísért dal (megkülönböztetésül pl. az elégiával, azaz a fuvola által kísért dallal szemben). A műfaj még a legújszerűbb változatában is szívesen használja a leghagyományosabb retorikai-stilisztikai fordulatokat, megoldásokat.
A műfaj eredete az ógörög melikus költészetre nyúlik vissza: ennek két fajtája alakult ki, az ún. kardal, melyet kórus adott elő, illetőleg a monódia, egyetlen költő-dalnok éneke. Az óda gyűjtőnév, mindkét típus jellegzetes költői formáit felöleli.
A kórusköltészet ódái, főképp a Pindarosz (Kr. e. 5-6. sz) által szerzett győzelmi énekei közösségi alkalmakon hangzottak el, hősöket, atlétákat dicsőítettek (A szürakúszai Hierónhoz – versenyparipával nyert diadalára). Szerkezetük triadikus, azaz három egység ismétlődik bennük: strófa (odafordulás a tárgyhoz, a tárgy megnevezése), antistrófa (a tárgy kifejtése), epodosz (a tárgyból levonható tanulság). A pindaroszi változat fennkölt hangvételétől, váratlan téma- és hangulatváltásaitól, erőteljes képeitől, gazdag nyelvétől elütően a szapphói és alkaioszi monodikus költészet személyesebb érzéseket szólaltatott meg, bensőségesebb hangon, mértékletesebb stílushatásokkal és kötött, egyféle, változatlanul ismétlődő strófaszerkezetekkel. Tőlük kevés teljes szöveg maradt fenn.
A római ódaköltészet csúcspontját Horatius carmenjeiben érte el. Ez a líra a monodikus bensőséget, szemlélődést és csiszolt metrikai kidolgozást folytatja, s közvetíti az antik görög strófaszerkezeteket (szapphói, alkaioszi, aszklepiadeszi) az újkori európai lírikusoknak. Horatius (Kr. e. 1. sz. ) ódái egy-egy életelv, bölcseleti felismerés megszólaltatói, pl. az arany középút (Licinius Murenához), a jelen értéke és fontossága (Thaliarchushoz; Leuconoéhoz); a hazaszeretet (A rómaiakhoz), a költészet halhatatlanságába vetett hit (Melpomenéhez) gondolatát közvetítik.
Az egyes nemzeti irodalmakra a műfajnak mind a görög, mind a latin változata, valamint a héber zsoltárköltészet is hatással volt, de főleg csak a humanizmus korától. A reneszánsz lírából a francia Ronsard négy könyvre tagolt, a pindaroszi és a horatiusi mintákat egyaránt követő ódagyűjteménye (Ódák, 1550) emelkedik ki. A barokk időszak ódatermését az angol metafizikus költők, Milton, Donne, Dryden alkotásai jellemzik. A felvilágosodás korának optimizmusát, az emberiség egységesülésének és testvériségének eszméjét hirdeti Schiller Az örömhöz, 1785 című ódája, melynek megzenésített változatát Beethoven a IX. szimfóniába építette be. A romantika elsősorban a pindaroszi változatot műveli. Az angol romantika első nemzedékét (Wordsworth Óda a kötelességhez; Coleridge Franciaország)követően Shelley a végtelen korlátokat nem ismerő szabadság gondolatát fogalmazza meg az Óda a nyugati szélhez, 1819 című költeményében; Keats alapvető esztétikai-poétikai kérdésekre keresi a választ emelkedett hangulatú alkotásában (Óda egy görög vázához, 1819). Victor Hugo gazdag költői életművét ódákkal kezdi (Ódák és balladák, 1822-28). Puskin lírai műveit a szabadságvágy hatja át (Óda a szabadsághoz, 1817; Emlékmű, 1836). A 19. század második felének új költői törekvései közt Whitman kötetének, a Fűszálaknak, 1855 hömpölygő szabad verseiben Amerikát magasztalja (Hallom Amerika dalát,Téli mozdony). Az avantgárd irányzatai közül a közösségi eszméket hirdető futurizmus (Marinetti Óda a verseny-autómobilhoz; Majakovszkij Parancs a művészek hadseregéhez) és az egyén felszabadítására törekvő expresszionizmus (Werfel Ó jó ember!) újítja meg, illetve használja fel a műfaj lehetőségeit.
A magyar irodalomban az óda tiszta, elsősorban horatiusi formájában a 18. sz. második felében jelentkezik. Virág Benedek, a 'magyar Horác' a klasszicizmus esztétikai elveinek megfelelően magyarosítja a római költő carmenjeit (Békesség-óhajtás, 1801); a 'klasszikus triász' tagjai – Horatius nyomán – az antik versrendszer formáit követték és ültették át a magyar költészetbe (Rájnis József, Szent István királynak jobb kezéről, 1781; Baróti Szabó Dávid A magyar ifjúsághoz, 1789; Révai József Örömnap, 1787). Batsányi politikai-közéleti ódája a francia forradalom hármas jelszavának bekövetkeztét sürgeti (A látó, 1791). Csokonai – a reprezentatív elégiko-ódákon kívül (A Magánossághoz, 1798; A tihanyi Ekhóhoz, 1803) – a műfaj sokféle változatát műveli: a hazafias ódát (Magyar! Hajnal hasad! 1794;) az elmélkedő jellegűt (A békekötésre, 1797; Újesztendei gondolatok, 1798); a dicsőítő-köszöntőt (Gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájához, 1802). Berzsenyi – a horatiusi mintáktól fokozatosan eltávolodva – kivételes nyelvi erővel alkotja meg a magyar ódaköltészet csúcsteljesítményei közé tartozó műveit (A magyarokhoz I és II, 1807 és 1810). Az óda a romantika korának is kedvelt műfaja (Kölcsey Rákóczi hajh..., 1817; Vörösmarty Liszt Ferenchez, 1840, Arany János Magányban, 1860; Széchenyi emlékezete, 1860). A Nyugat első nemzedékének alkotóinak életművében is fontos műfaj marad az óda (Babits In Horatium, 1904; Óda a bűnhöz, 1904; Kosztolányi Februári óda, 1934; Juhász Gyula Májusi óda, 1919; Tóth Árpád Március, 1918; Az új isten, 1919). Kassák expresszionista-aktivista indíttatású ódája az Örömhöz, 1918. József Attila zenei szerkesztésű Ódája, 1934 szerelmi költészetünk egyik csúcsa, A Dunánál (1936) pedig a pindaroszi ódaváltozat megújítása. Illyés Gyula ódáiból a nemzet jövőjéért érzett felelősség csendül ki (Haza a magasban, 1938; Óda a törvényhozóhoz, 1962; Koszorú, 1970).
Önéletrajz
Az önéletrajz (curriculum vitae) az életrajz egyik formája, amelyben a szerző saját életútját úgy örökíti meg, hogy abban a szerzői én áll előtérben. Rokon műfaj vele az emlékirat, ettől azonban annyiban különbözik, hogy az önéletrajz célja a történelmi események helyett inkább a személyiség bemutatása. A legtöbb önéletrajz a szerző életútját olyan folyamatként ábrázolja, amelyben minden mozzanat a személyiség kialakulását szolgálja. Ezért különösen nagy szerepet kap benne a gyermekkor és a korai ifjúkor. A valódi önéletrajz jellemzője a magas fokú önismeret és az őszinteség. Kimagasló művek Cellini, Goethe, Tolsztoj, Simone de Beauvoir, Sartre, Kassák Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László önéletírásai.
Önmegszólító vers
Az önmegszólító vers a hazai szakirodalomban Németh G. Béla által kidolgozott fogalom (1967) a gondolati költészetnek egy sajátos ágára. Azt a korábbi századokban is előforduló, de jellegzetessé a 20. században váló verstípust jelöli, amelyben a költő önmagát szólítja meg valamilyen kiélezett élethelyzetben. A verstípus elsősorban nem válságot, hanem a válság legyőzését, annak akaratát fejezi ki. Az önmegszólító verstípus legtöbb alkotása egyoldalú dialógus, melyben két magatartáspólus kerül szembe egymással, melyeknek összeütközése során megszületik az ambivalens érzelmek gondolati összegzése s a reális megoldás. A műfaj alkotásaiban gyakori a létösszegzés. A verstípus régebbi példái: Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas, 1823; Vörösmarty Mihály Fogytán van napod, 1855; Arany János Mindvégig, 1877; 20. századi alkotások: Babits Mihály Csak posta voltál, 1932; Kosztolányi Dezső Számadás, 1933; József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat, 1937.
Pamflet
A pamflet (röpirat, gúnyirat) Rövidebb terjedelmű publicisztikai műfaj, melyben a tárgyszerű érvelést az ellenfél álláspontjának parodisztikus kicsúfolása, vagy esetleg személyének támadása helyettesíti. Az elnevezés egy 12. századi költemény (Pamphilus sea de amore) címéből származik, s eredetileg mindenféle publicisztikai írásra használták. A műfaj képviselői H. de Rochefort, Szabó Dezső.
Panaszdal - panaszének
A panaszdal, panaszének különböző műformájú lírai alkotások gyűjtőfogalma. A költői megnyilatkozás egyik legáltalánosabb típusa, melyben a szerzőt mindig valamilyen fájdalom készteti megszólalásra. Egyik formája, a halottsirató már a költészet legősibb csírái között kialakulhatott. A régebbi időben dallamhoz kapcsoltan élt, a későbbiekben azonban kialakultak tisztán irodalmi változatai is. A panaszdal alműfajai a gyászdal, a siratóének, a búcsúztató, az istensirató, a planctus, az epicedium, a jeremiád, a búcsúdal, a bujdosóének, a kesergő.
Panegirikusz
A panegirikusz (görög panégürikosz 'ünnepi, dicsőítő') a Kr. e. 4. század vége felé keletkezett; az antikvitásban gyönyörködtetési céllal előadott alkalmi, ünnepi beszédet jelentett. A műfaj törvényeit hosszú időre meghatározta ifj. Pliniusnak Kr. u. 100-ban Traianushoz intézett Panegyricusa. A középkorban eleinte kizárólagosan vallásos tematikájú a műfaj, a 12. századtól kezdve azonban a világi irodalomban is megjelent: személyeket, városokat, országokat dicsőítve. A műfaj jelentős a 15. századi irodalomban is, elsősorban életrajzokba illesztve, de míg a korábbi életrajzírók szerzői mértékkel dicsértek, a humanisták életrajzaiban a dicséret gyakran szinte kizárólagossá vált, egyértelmű hízelgéssé fajult. A századok során az alapvetően prózai műfajnak verses, poétikus változatai is születtek. Irodalmunkban Janus Pannonius latin nyelvű panegirikuszai jelentősek: Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz; Dicsőítő ének a velencei Giacomo Antonio Marcellóhoz. A műfaj fokozatosan elveszti jelentőségét.
Paraboladráma
A paraboladráma (a görög parabolé 'összehasonlítás') itáliai eredetű, a középkorban Európa-szerte elterjedt és igen népszerű példázat, vallásos, morális vagy filozófiai tárgyú –általában didaktikus célzatú – vitaszínjáték, mely a 12. századra dramatikus elemeket tartalmazó dialogikus jelenetté alakult. Virágkorát a 13. században élte, a műfaj azonban megújult formában jelen volt a 20. század irodalmában is. Paraboladrámára emlékeztető elemeket tartalmaz a magyar irodalomban Sarkadi Imre életműve (Elveszett paradicsom, 1960-61; Oszlopos Simeon, 1960-61), ill. Karinthy Ferenc drámái (Bösendorfer, 1966; Duna-kanyar, 1966).
Parainézis
A parainézis (görög 'intés, megintés') egy meghatározott személyhez intézett – szónoki beszéd, levél vagy végrendelet formájában írt – erkölcsi célzatú, buzdítást, intelmeket, oktatást, szellemi hagyatékot tartalmazó, általában rövidebb terjedelmű mű. Igen régi műfaj, legrégebbi ismert példája az ókori Mezopotámiában készült Parasztnaptár, mely Enlil istennek fiához, Ninurtához intézett intelmeit tartalmazza. Legrégibb európai példái Szókratész erkölcsi intelmei, melyek Platón, Xenophón feljegyzéseiben maradtak fenn. A magyar irodalomban a hagyomány szerint Szent István királynak fiához, Imre herceghez intézett intelmeit tartalmazza a Libellus de institutione morum ad Emericum ducem című munka ('Intelmek könyve Imre herceghez'). A parainézis műfajába sorolható II. Rákóczi Ferencnek Réflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien ('Egy keresztény elmélkedései a polgári élet és az udvariasság elveiről) című műve. Tisztán képviseli a műfajt Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, 1834 című írása.
Paródia
A paródia (görög paródeo 'dalt gúnyosan, eltorzítva előadni') valamely jól ismert mű, műfaj vagy stílus gunyoros, komikus hatású utánzása; célja a komikus hatás kiváltása, a nevettetés. Szerzője valamely mű formai jegyeit utánozza, annak tartalmától elválasztva. A stílust megfosztja funkciójától, rámutat jellegzetességeire, így kelt nevetést. Paródiát csak fontos és eredeti jelenségről lehet és érdemes írni. A legrégebbi paródiák az ókorból valók. A Kr. e. 6-5. században keletkezett Békaegérharc a homéroszi eposzokat parodizálja. Szintén egy műfajnak, a lovagregénynek a paródiája Cervantes Don Quijotéja, 1615. A magyar irodalomban parodisztikus szándékkal íródott Csokonai Dorottya, 1799 és Petőfi A helység kalapácsa, 1844 című vígeposza. Karinthy Frigyes Így írtok ti, 1912című, napjainkban is igen népszerű paródiagyűjteménye nemcsak szerzők modorát utánozza, hanem műfajokét, irányzatokét is.
Passiójáték
A passiójáték a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja; a bibliai történetnek Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték. A műfaj fénykora a késő középkorra esett. A városi polgárság az előadásokat pompás külsőségekkel rendelkező látványos tömegdrámává alakította. A középkori ízlésű népies passiójátékok a 16. század végén megszűntek, a passió dramatizált színre hozása azonban később is szokásos volt az iskolai színjáték és a népi játékok keretében. A magyar irodalomban a barokk időszakában volt népszerű a passiójáték. A csíksomlyói ferencesek repertoárjából 47 passió maradt fenn a 18. századból.
Pásztorjáték
A pásztorjáték (pasztorál, pastorale) a pásztori költészet színpadi változata. A műfajt az itáliai humanisták teremtették meg, mint a kastélyszínjátszás kedvelt udvari műfaját. A pásztorjáték legsűrűbben szereplő színhelye a békés Árkádia erdős tája; szereplői klasszikus nevet viselő pásztorok és pásztorleányok, valamint a görög-római mitológia játékosabb alakjai, mint a nimfák. A művek témája legtöbbször a szerelem, az eltávozott vagy eltűnt kedves után való sóvárgás. Ezeket az alkotásokat legtöbbször főúri műkedvelő társaságok adták elő főúri udvarokban, kastélyokban gyakran szabadtéren. Az első jelentős pásztorjáték T. Tasso Amintája, 1573, melyet Csokonai fordított magyarra. Még népszerűbb volt G. B. Guarini műve, Il pastor fido, 1580-83, amelynek egyik utánzatát, Castelletti Amarilli című játékát Balassi Bálint ültette át magyarra Credulus és Júlia vagy Szép magyar komédia, 1588. A műfaj virágzik a 16-17. században, a 18. században azonban eltűnik az irodalomból.
Példázat
A példázat (példabeszéd, parabola) érdekes, tanulságos történet, amely valamilyen – elvont formában nehezebben érthető – erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai igazságra világít rá. Többnyire zárt, egységes szerkezetű, s ezáltal könnyen függetlenné válhatott minden összefüggéstől, s így gyakran vándorolhatott egyik keretből a másikba. A parabolák egyik legfőbb forrása a Biblia, ahol számtalan novellisztikusan rövid elbeszélés található (A tékozló fiú példázata). Ismertebb gyűjtemények Valerius Maximus Factorum ac dictorum memorabilium libri IX ('Emlékezetre méltó tettek és mondások 9 könyve'), illetve P. Alfonso Disciplina clericalisa. A 13. századtól kezdve számos példázatgyűjtemény sok darabja a szépirodalmivá válást segítette elő: szerkezetüket és stílusukat tekintve a világi regény és novella felé mutatnak előre. A virágzó középkori példairodalom világiasabb ágának kiemelkedő terméke a Gesta Romanorum, aminek történetei túlnyomórészt jelképes példázatok.
Planctus
A planctus (latin 'siratóének, gyászdal') a gyászdal középkori alműfaja. A 10-11. század táján terjedt el Európa-szerte, virágkorát a 13. században élte. Egyik fajtája valamely híres és tisztelt személy halálára költött ének. Legkorábbi példája a Planctus Caroli ('Nagy Károly halálára', 814). Másik fajtája a Mária-tisztelethez kapcsolódik. Ez kezdetben egy lírai sequentia volt és a nagypénteki szertartás részét képezte, később lírai helyzetdallá alakult, melyben Mária a kereszt alatt panaszolja el bánatát az őt vigasztaló Jánosnak. A műfaj legrégebbi fennmaradt magyar darabja az Ómagyar Mária-siralom, 1280-1310 között, ami egy latin nyelvű műalkotás szabad átdolgozása. A planctus harmadik fajtája valamely közösség sanyarú sorsát panaszolja. Ilyen pl. a magyarországi latin nyelvű költészet jelentős alkotása a Siralomének a tatárdúlta Magyarországról, 1241 v. 1242.
Polgári szomorújáték
A polgári szomorújáték polgári környezetben játszódó, prózában írt tragédia, ill. átmenet a tragédia és a komédia között. A klasszikus poétika szerint – a 18. század derekáig – a tragédia csak magas rangú személyek kalandjairól és bukásáról szólhatott, polgári hősökcsak komédia középpontjába kerülhettek. A műfaj a 18-19. században virágzik (Lessing Miss Sara Sampson, 1755; Emilia Galotti, 1772; Schiller Ármány és szerelem, 1784; Hebbel Mária Magdolna, 1844).
Prédikáció
A prédikáció (latin praedicare 'kijelent') egyházi beszéd, vallásos szónoklat, mely elsősorban élőszóban hangzik el, de terjesztik írásos formában is. Leginkább a Biblia értelmezését szolgálja, erkölcsi, tanító jelleggel. A keresztény prédikáció Jézus tanításáig, Szent Pál apostol leveleiig nyúlik vissza. A középkor legnagyobb egyházi szónokai Szent Ambrus, Szent Ágoston. A középkorban a nemzeti nyelvű prédikáció elősegítette a nemzeti nyelvű írásbeliség kialakulását. A reformáció vívmányaként a prédikáció az istentisztelet központi részévé vált. A magyar irodalom legrégibb megmaradt prédikációja első írásos szövegemlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül), mely egy latin nyelvű prédikáció szabad átköltése. Népszerűvé váltak a későbbi századok során Temesvári Pelbárt, Káldi György, Pázmány Péter, Szász Károly, Prohászka Ottokár prédikációi.
Propemptikon
A propemptikon (görög 'útnak indító') antik eredetű alkalmi költemény, az útnak induló barát vagy kedves búcsúztatása. Jellegzetes motívumai az invokáció, ill. jókívánságok a hazatérésre. A búcsúztató önálló műfajként Alkaiosz és Szapphó lírájában jelent meg, virágkorát a hellenisztikus irodalom korában élte. A latin irodalomban híres Horatius Vergiliushoz, ill. Galateához intézett propemptikonja. A reneszánsz és a barokk irodalmában latin és nemzeti nyelveken egyaránt gyakori. Ide sorolhatók az olyan jellegű részletek is, mint Shakespeare Hamletjében, 1601 Polonius szavai fiához, Laerteshez.
Prózavers
A prózavers (prózaköltemény) olyan költői szöveg, amelyet nem verssorokba, hanem próza formájúra tördelnek. Történetileg két fontosabb változata alakult ki: a hagyományos lírai kifejezőeszközöket mellőző, leginkább a példázathoz közel álló forma, amelynek hagyományai a Bibliához nyúlnak vissza; ill. egy tömör nyelvezetű, változatos hang- és gondolatalakzatokat, trópusokat, képeket fokozott mértékben alkalmazó forma. Az utóbbi, a lírai kifejezőeszközöket sűrítetten alkalmazó prózaverstípus a romantika korában formálódott meg (Novalis: Himnuszok az éjszakához, 1800), majd a szimbolistáknál vált népszerűvé. (Baudelaire A fájó Párizs, 1864). Magyarországon elsőként Vajda Péter – a német romantikusok példája nyomán – alkotta meg prózaverseit (A nap szakaszai, 1837; Dalhon, 1838-44). Az 1920-as évektől számos alkotónk ír prózaverseket, köztük Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László.
Rapszódia
A rapszódia az ódai műfajok közé tartozik; sokban rokon a ditirambussal, a himnusszal és a szűkebb értelemben vett ódával. Eredetileg a rapszodosz (görög 'vándorénekes') által a homéroszi eposzokból előadott dal. Műfajfogalommá a 18. században vált a zenei szaknyelv kifejezésének átvételével. Jellemző vonásai: a zaklatottság, az érzelmek és gondolatok szenvedélyes hullámzása; a kötetlen szerkezet (melynek részei elsősorban nem logikailag, hanem a képzelet és az asszociációk síkján kapcsolódnak egymáshoz); a közvetlen és szubjektív kifejezésmód eszközeinek gyakori és változatos felhasználása; a külső forma és a ritmus kötetlensége; a hangnem emelkedett, gyakran eksztatikus jellege. A költői kifejezés szabadságát hirdető romantika jellemző műfaja (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, 1844; A vén cigány, 1854; Petőfi Az őrült, 1846; Egy gondolat bánt engemet..., 1846). A 20. századi költészetben Illyés Gyula Bartókja, 1955 a magyar művész jelképe. Vas István költeménye (Rapszódia egy őszi kertben, 1957-59) a műfaj visszafogottabb, elégikusabb változata.
Regény
A regény a nagyepika reprezentatív műfaja. Az elnevezés a 12. században keletkezett Franciaországban, ahol romannak kezdték hívni azokat az irodalmi műveket, melyeknek nyelve a lingua romana, tehát a beszélt köznyelv volt, s nem a tudósok által használt latin. Ennek nyomán Európa-szerte ez a kifejezés terjedt el (több változatban) a műfaj megjelölésére. A magyar 'regény' elnevezés a nyelvújítás korában keletkezett, és a 'regélni', azaz 'mesés történetet elmondani' kifejezést őrzi etimológiájában.
A regény 'formátlan', 'amorf' műfaj, mivel a nagyepika másik jelentős műfajával, az eposszal szemben sem tematikai, sem szerkezeti kötöttségei nincsenek, s alműfajainak, műfajtípusainak száma is szinte végtelen. A regény kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat. Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll, a történetszövés mellett azonban fontos szerepet kap a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleg a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődése. A regény rendszerint prózai formájú, bár a 19. században a romantika létrehozta az átmenetileg divatos verses regény önálló, epikolírai műfaját.
A műfaj körébe sorolt műalkotások csoportosításának számtalan módja létezik. Külső forma alapján létezhet monologikus és dialogikus regény, levélregény, naplóregény, keretes regény. Az elbeszélői nézőpont szerint énregény és perszonális regény, szerkesztésmódja alapján kronologikus vagy időbontásos regény.
Terjedelme alapján megkülönböztethető a nagyregény és a kisregény műfaja (ami azonban nehezen különíthető el a hosszú elbeszéléstől), valamint a regényciklus és a regényfolyam. A tematikus felosztás a bestsellerek reklámozása révén alakult ki. A szórakoztató irodalom körébe sorolható a szerelmi, a háborús regény, az útikaland, a science fiction, a detektívregény, a western stb. Az olvasók életkorához igazodva megkülönböztethetjük a gyermek- és ifjúsági regényeket.
Mihail Bahtyin irodalomtörténész a korai regények alábbi típusait különbözteti meg. A próbatételes kalandregény cselekménye a mese mintájára épül fel. A hős kiszakad környezetéből, veszélyes helyzetekbe kerül, és hosszú hányattatás után révbe ér. A kezdő és végpont között a kalandok felcserélhetők egymással. A hősök jelleme és életkora nem változik. A köznapi kalandregény a kalandokat mindennapi környezetbe helyezi, gyakran a bűnözés világába. A kalandok ugyanúgy felcserélhetők egymással, legfeljebb a pikareszk regény hőse a regény végén eljut arra az elhatározásra, hogy változtat életmódján. A fiktív életrajzi regény cselekménye lineáris, a kalandok sorrendje már nem cserélhető fel. A színtér a mindennapok világa. A főszereplőnek itt már jelleme, egyénített lélekrajza van, s lehetősége nyílik saját sorsának alakítására. A fejlődésregényben is fontos szerepet kap az utazás, de itt a próbatételek célszerű sorrendben követik egymást, céljuk pedig a jellem kifejlesztése.
A regény történeti fejlődésének gyökerei a hellenisztikus görög és római irodalomig vezethetők vissza, az antik regény a Kr. u. 1-3. században élte virágkorát. Az antik regény legfőbb jellemzői a prózai forma (bár még gyakran versbetétekkel tűzdelt), a jelentős terjedelem, továbbá az, hogy a cselekmény és a szereplők túlnyomórészt a fikció termékei. Az ókori regények szórakoztató célzatú történeteket adtak elő. Megjelentek az 'ideális regények', ezek a korai 'próbatételes kalandregények', melyek elsősorban szerelmi tematikájúak. A cselekmény egy idealizáltan ábrázolt szerelmespár körül bonyolódik, akik hihetetlen kalandokat élnek át, melyek során erényük és szerelmük változatlan marad, míg végül sikerül egymást meglelniük, hazatérnek és a házasság felhőtlen boldogságában élhetnek. A legismertebb 'ideális regény' Longosz Daphnis és Chloéja. A másik antik regénytípus a 'reális regény', Bahtyin megfogalmazása szerint a 'köznapi kalandregény', melynek esendő hősei nem ártatlan áldozatokként sodródnak veszélyek és megpróbáltatások közé, hanem saját hibáik miatt vagy éppen büntetésből. A 'reális regények' közé sorolható Petronius Satyriconja az I. századból, illetve a II. századi Apuleius hasonló tematikájú regénye, Az aranyszamár.
A kereszténység kezdeti időszakának irodalmából kiemelkednek a bizánci regények. Sok változatuk ismert: antik témafeldolgozások, allegorizáló-moralizáló, ill. hagiográfiai (az egyház szentjeinek élettörténetéhez kapcsolódó) regények, melyek közül legismertebb Barlám és Jozafát története.
Az első, már regénynek nevezett műforma a 12-13. században divatos lovagregény volt, mely a kedvelt lovagi eposzok prózai átírásából keletkezett. Ilyenek az Arthur-regények vagy a Rózsa-regény. A lovagregények hősei még nem valódi személyiségek, egy meghatározott erkölcsi ideált képviseltek. A műfaj utolsó nagy fellángolását a spanyol lovagi irodalom 16. századi virágzása jelentette, végpontjának pedig Cervantes Don Quijote című, 17. század eleji regényének megjelenését tekintjük, mely szatirikus formában parodizálta a lovagregény műfaját. A 13. században népszerű volt Franciaországban a modern állatregény elődjének tekinthető verses Róka-regény is, amelynek hősei emberi tulajdonságokkal felruházott állatok.
A 16. század elején keletkezett a pásztorregény, amely regényformát Sannazaro teremtette meg Arcadia című művével. A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban, s alapeszméje, hogy amint a civilizáció növekszik, az ember mind erőteljesebben vágyódik vissza a pásztorok képzelt őskorába.
A pásztorregény megjelenésével szinte azonos időben, a 16. századi Spanyolországban fejlődött ki a pikareszk regény (más néven kópéregény, csavargóregény) típusa. A pikareszk hőse a csavargó picaro, színhelye az alvilág, a szélhámosok világa. A modern regény a pikareszk regénynek köszönheti az izgalmas, fordulatos cselekményvezetést, a sűrítési technikát. Kompozíciója lazán, láncszerűen összekapcsolt kalandok sorozatára épül, jellemfejlődés nélkül. Első példája a 16. század derekán megjelent, ismeretlen spanyol szerző által írt Lazarillo de Tormes élete,a legjellemzőbb spanyol pikareszk regény Mateo Alemán Guzmán de Alfarache című műve a század végén. Ez a regénytípus Európa-szerte elterjedt, legismertebb francia példái Le Sage A sánta ördög, 1707illetve Gil Blas de Santillane históriája, 1735című művei. A pikareszk regények hatása egészen a 20. századig kimutatható.
A maga korában elszigetelt jelenségként jött létre F. Rabelais Gargantua és Pantagruel,1532-1549 című ötkötetes munkája, mely a korszaknak valóságos enciklopédiája. A szatirikus mű stílusa páratlanul dús és kifejező. Cervantes Don Quijotéja, 1615 az első olyan regény, mely a főhős lelkének ábrázolására törekszik, s felvetette a valóság és képzelet konfliktusát.
A 17. század derekán vált népszerűvé a francia barokk jellegzetes műfaji változata, a heroikus regény, amely felhasználta a pásztorregények és a lovagregények elemeit, s ezeket az udvari etikettre oktató didaktikus célzattal kötötte össze. A francia barokk indította útjára a lélektani regényt is, melyek közül irodalmi jelentőségű La Fayette grófnő 1678-ban kiadott Clèves hercegnője. Ez a regénytípus már kifejezetten az emberi benső bemutatására született.
A 18. század számtalan új regénytípus születésének kora. Ekkor virágzik a szentimentális regény, melynek jellegzetessége az elsőszemélyűség, a gyakori napló- vagy levélforma, és a hangulati elemek, a legbensőbb érzelmek részletes ecsetelése. A műfaj kiemelkedő alkotásai Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740; Rousseau Új Héloïse, 1761és Goethe Werther szerelme és halála, 1764 című regényei.
A felvilágosodás, a 18. század a virágkora a fejlődés- (ill. nevelődési) regénynek is. A fejlődésregény cselekménye olyan események sorából épül fel, amelyek a rendszerint fiatal főhősök szellemi fejlődésében, egyéniségük kialakulásában lényeges szerepet játszottak. Nevelődési (vagy nevelési) regénynek azt a változatot szokás nevezni, amely a hősök, fejlődésében a gyakorlati tapasztalatokkal szemben a pedagógiai ösztönzések tényezőit állítja előtérbe. A műfaj legjellemzőbb alkotásai Rousseau Emil, vagy a nevelésről, 1762; Goethe Wilhelm Meister tanulóévei, 1796; Wilhelm Meister vándorévei, 1821; Dickens Nicholas Nickleby élete és kalandjai, 1838-39; Copperfield Dávid, 1848-50; Gottfried Keller Zöld Henrik, 1854-55; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869. A magyar irodalomban ez a műfaj a 20. században bontakozott ki, és az ide sorolt regények többnyire önéletrajzi indíttatású művek. Babits Mihály Halálfiai, 1926; Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, 1920; Németh László Utolsó kísérlet; Emberi színjáték, 1928; Kuncz Aladár Fekete kolostor,1931; Illyés Gyula Hunok Párizsban, 1946.
A 18. század az állam- (vagy utópista) regény fénykora is, bár kiemelkedő alkotásai, Morus T. Utópia, 1516 és T. Campanella Napváros, 1602 című műveikorábban keletkeztek. Ezek a művek valójában inkább szépirodalmi formájú bölcseletek. A felvilágosodás magyar irodalmának filozófiai tartalmú államregénye Bessenyei György műve, a Tariménes utazása,1804. A korszak sajátos regénytípusa a polgári regény, mely az embernek, mint egyénnek a hétköznapi viselkedését ábrázolja. A polgári regény kiemelkedő alkotói közé tartozik Swift (Gulliver utazásai, 1726), Fielding (Tom Jones, 1749); Defoe (a Robinson Crusoe élete és különösen meglepő kalandjai, 1719;indítja el a robinzonádokat).
A romantika teremti meg a történelmi regényt, melynek tárgya rendszerint a nemzeti történelem valamely epizódja. A műfaj megteremtője Walter Scott, akinek regényei (pl. Ivanhoe, 1819) hiteles történelmi háttérben játszódnak, hősei többnyire kitalált alakok, de hitelesen ábrázolt történelmi figurák, tulajdonságaik és cselekedeteik történelmi sajátosságukból következnek. Walter Scott-típusú történelmi regény Flaubert Salammbo, 1863; Mikszáth Kálmán A fekete város, 1910 vagy Tolsztoj Háború és béke, 1863-1869 című műve. A történelmi regények másik típusánál a múlt gyakran csak keret, díszlet (Victor Hugo A párizsi Notre-Dame, 1831; Jókai Török világ Magyarországon, 1852-53). A történelmi regény sajátos válfaja az életrajzi regény, amelynek középpontjában egy jelentős történelmi személyiség áll, s az ő élete bontakozik ki regényes formában (Móricz Zsigmond Erdély, 1934).
A 19. században (a romantikus regények továbbélése mellett) megjelentek a realista regények, amelyeket harmadik személyű, objektív hangvételű megjelenítés jellemez. A realista regények tere és ideje valóságos, s bennük a szerző saját korának társadalmát a maga teljességében kívánta ábrázolni. A regény Stendhal megfogalmazása szerint 'út mentén mozgó tükör', melynek feladata a tükrözés és a leleplezés. A realista regény elindítójának Stendhalt és Balzacot tekintik, továbbvivője Flaubert; az orosz irodalomban Tolsztoj és Dosztojevszkij művei jelentik a realista ábrázolás csúcspontját. A karrier-regény a realista epika jellemző műfaji változata: ami a feltörekvő fiatalok érvényesülésének történeteit ábrázolja, s ilyen módon a fejlődésregény egyik változatának is tekinthető. A karrier-regények hősei a társadalmi érvényesülést tekintik egyetlen életcéljuknak, de gyakran elbuknak az „élet meghódításában”, erkölcsi vesztesekké válnak. E műfajváltozat korai példái Defoe Moll Flanders örömei és viszontagságai, 1722; ill. Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740 című regényei. A karrier-regények továbbfejlődését jelentik Thackeray Hiúság vására, 1847-48; Stendhal Vörös és fekete, 1830; Balzac Goriot apó, 1834; Elveszett illúziók, 1837-43; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869; Maupassant A szépfiú, 1885; Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, 1866; Klaus Mann Mephisto, 1936 című művei. A magyar irodalom történetében a karrierregények első példáinak Jókai Mór idealizált hősöket szerepeltető műveit (Fekete gyémántok, 1870; Az arany ember, 1872), majd Mikszáthnak a dzsentrik anekdotikus történeteit megörökítő regényeit (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1908) tekinthetjük. A műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása Móricz Zsigmond Rokonokja, 1932.
Szintén a realizmus időszakában Balzac teremti meg a regényciklust az Emberi színjátékkal, 1842; ez egymással összefüggő, gyakran azonos szereplőket felvonultató regények sorozatát jelenti (Zola Rougon-Macquart ciklus, 1871-1893.
A családregény egyazon család több tagjának, illetve nemzedékének sorsát feldolgozó regény. Legkiemelkedőbbek, a realizmus-naturalizmus jegyében fogant példái: Turgenyev Apák és fiúkja, 1862; Martin du Gard A Thibault családja, 1922-1940; Thomas Mann A Buddenbrook-háza, 1901; Gorkij Az Artamonovokja, 1925; John Galsworthy A Forsyte Sagája, 1922. A modernebb törekvésekben ritkább ez a típus, de pl. a mágikus realizmus egyik leghíresebb remeke, Gabriel García Márquez Száz év magány, 1967című műve is családregény. Klasszikus formája a magyar irodalomban nemigen gyökeresedett meg, de egyes szerzők ide sorolják Jókai Mór Egy magyar nábob, 1853-54 és Kárpáthy Zoltán, 1854-55 című dilógiáját, illetve családregénynek tekinthető Márai Sándor A Garrenek műve,1989 című ciklusa és Veres Péter szociografikus színezetű műve, A Balogh család története, 1950-61.
A regényciklus 20. századi válfaja a regényfolyam, amelynek önállóan is olvasható részeit általában az összefoglaló cím köti össze (Proust Az eltűnt idő nyomában, 1913-22; R. Rolland Jean Christophe, 1904-1912).
A századforduló után kialakuló avantgárd irányzatok is kísérleteztek a regény megújításával, de ezek a törekvések maradandó eredményeket nemigen hoztak. A legjelentősebb kivétel e tekintetben a tudatfolyam-technika, valamint a futuristák által kezdeményezett és az expresszionizmusban kiteljesedő szimultanista montázstechnika.
Az állandó eseményváltás, a tér és idő szabad kezelése jellemzi a montázsregényt (Dos Passos Manhattan, 1925).
A 20. század sokféle törekvése közül a dosztojevszkiji eszmeregény hagyományát követi Kafka A per, 1925; A kastély, 1926; Gide A Vatikán titka, 1914; Camus Közöny, 1942; A pestis, 1947 címűregényével.
Az esszéregény bonyolult intellektuális módszerekkel próbál a valóság mögé hatolni (Thomas Mann A varázshegy, 1924; Doktor Faustus, 1947; Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember, 1930-33).
A személyiség irodalmi kiteljesedésének egyik jelentős formai képződménye a tudatregény megjelenése. Ez a forma elszigeteli a külső cselekményt így irányítva a figyelmet a belső világra. A műfaj legjellegzetesebb alkotása James Joyce Ulyssese, 1922.
A 20. századi regényirodalom egy sajátos ágára a mítosznak, mint kollektív tudattalannak felhasználása jellemző (Thomas Mann József és testvérei, 1933-43, Bulgakov A Mester és Margaríta, 1966-67). A mítoszparafrázisok egyik alfaja úgy újítja meg a történetet, hogy saját korának viszonyai közé helyezi. Napjaink legsikeresebb irányzatainak egyike a latin-amerikai mágikus realizmus (Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez).
Ezzel ellentétes törekvésként született meg a dokumentum- és riportregény, melyeknek jellemzője a fikció elutasítása, a hiteles tényeken alapuló történetszövés (Capote Hidegvérrel, 1965).
A hagyományos regényformák tagadásának jegyében született a francia újregény (nouveau roman). Létezését az irányzat egyik vezéregyéniségének, Alain Robbe-Grillet-nek 1953-ban megjelent A radírok című műve óta tartja számon a kritika. Az 'új regény' meghatározás a legkülönfélébb törekvések gyűjtőfogalma, melyekben a regényműfaj tartalmi-formai alapvonásainak tagadása közös. Az ide sorolt regények fő jellemvonása az, hogy cselekményük minimális, és az sem a valóságban, hanem hőseiknek képzeletében játszódik le, s a művek szövege jórészt szabad asszociációk áramlásából épül fel.
A posztmodernizmus fogalma a képzőművészetekben az 1970-es években, míg az irodalomban az 1980-as években vált általánosan elfogadottá. Az irodalomban azokat a törekvéseket jelölték vele, amelyek a modern irodalom szemléletmódját a klasszikus örökséggel ötvözött formákban fejezték ki. A posztmodernizmus elmosta a határokat realizmus és absztrakcionizmus, elit- és tömegirodalom között. A szerzők előszeretettel illesztenek alkotásaikba – idézőjel nélkül – klasszikusoktól vett idézeteket, „vendégszövegeket”, gyakran élnek nyelvi játékok lehetőségeivel. Az irányzat mintapéldája Umberto Eco A rózsa neve, 1980 című regénye. A magyar irodalomban az irányzat képviselői Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc.
Rémdráma
A rémdráma a szórakoztató és kalandirodalom egyik válfaja. Mindig a korízlés határozza meg, s épp ezért nagyon viszonylagos műfajfogalom. Általában olyan drámai művet értünk alatta, amely a színpadi hatásvadászat legalantasabb eszközeit sűrítetten és öncélúan alkalmazza, a kínzást, a vérontást nyílt színen, természethűen utánozza. (A kifejezést leginkább gúnyos, elítélő értelemben alkalmazták). Ide sorolhatók Fr. Beaumont, J. Fletcher, Ph. Massinger, J. Ford, V. Weber művei. Ezeknek hatása érződik Katona József ifjúkori alkotásain, pl. A borzasztó tornyon, 1812.
Riport
A riport (angol report 'jelentés') a sajtó műfaja, tudósítás, beszámoló, amely a tömegkommunikációs eszközök útján tájékoztat eseményekről, személyekről. Terjedelme változó, témája lehet gazdasági, kulturális, politikai stb. Születnek irodalmi eszközökkel megformált riportok is. Ismertebbek többek között Oriana Fallaci, Hemingway, Bródy Sándor írásai.
Románc
A románc (spanyol 'romance') a balladával rokon, elégikus hangvételű, nem tragikus végű epikolírai alkotás, mely a nép- és műköltészetben egyaránt jelen van. A 15. században megjelenő spanyol románc a történelem dicső epizódjait örökítette meg, a 16. századtól kötött, rímes formában. A 20. században lirizálódott a műfaj; e változat legjelentősebb képviselője Federico García Lorca (Cigány románcok, 1928). A magyar irodalomban leginkább Arany János kapcsán említendő (A méh románca, 1847).
Románcos ballada
A románcos ballada a tragikus balladánál könnyedebb hangvételű, leírásokban gazdagabb, lassabb tempójú műalkotás (Arany János Mátyás anyja, 1854; Szibinyáni Jank, 1855).
Röpirat
A röpirat kiadványtípus és publicisztikai műfaj. Rövid terjedelmű, legfeljebb 40-50 lapnyi, füzetformában terjesztett sajtótermék. (A csupán egyetlen oldalas kiadványt röplapnak vagy röpcédulának nevezzük.) Szerzője állást foglal valamely aktuális kérdésben, s célja mások meggyőzése is. Gyakran névtelenül vagy álnévvel jelenik meg. Az újságok előzményeként, a könyvnyomtatás európai térhódításának kezdetén született; ekkor még metszetekkel illusztrálták, köztük pl. Dürer alkotásaival. A 18. századtól az újságok háttérbe szorították, Magyarországon viszont a 19. század derekáig tartott a virágkora. Irodalmi értékű röplapok is léteztek, pl. Jonathan Swift Szerény javaslata, 1729 vagy Bessenyei György Magyarsága, 1778.
Serena
A serena (provanszál 'esti dal') a kései trubadúrköltészet műfaja; az alba mintájára, annak ellentéteként jött létre. Témája a lány vágyódása az este után, mikor kedvesével találkozhat. Belőle alakult ki a francia sérénade, az olasz serenata stb., amely a kedves ablaka alatt előadott szerelmi dal.
Sirventés
A sirventés (provanszál sirven 'szolga' szóból) provanszál trubadúr műfaj. A megjelölésnek eredetileg két, egyaránt a 12. századra visszamenő jelentése volt. Egyrészt olyan költeményt jelölt, amelyet egy szolga írt, másik értelmében pedig olyan műalkotást, amely egy már meglevő szerelmi ének dallamát és versformáját követte. A sirventés azonban nem szerelmi tárgyú, legtöbbször aktuális, valóságos eseményre utaló költemény. Elsődlegesen személyes ihletésű, de gyakran valamilyen erkölcsi vagy politikai eszmény dicsőségét hirdette. A műfaj legismertebb példái Guilhem Figueira Róma ellen írt sirventése, ill. Marcabru és Peire Cardenal művei.
Sottie
A sottie (francia sot 'bolond') a farce-szal rokon, szélsőségeken, felszabadult fantázián alapuló késő középkori komédia. Eredetileg a Bolondok ünnepén csörgősipkás „bolondok” által előadott darabok voltak, melyeket később a közönség szórakoztatására a komoly témájú és hangvételű misztériumjátékok és mirákulumok előtt játszottak. A sottie-ban színrelépő „bolondok” általános bolondozásaik közepette kimondhatták azt az igazságot, amit a közönség és az egyszerű emberek gondoltak a társadalom nagyjairól. A sottie-k által megjelenített világ a Bolondok Hercegével és a többi állandó szereplővel a valóságos társadalom szerkezetét és hierarchiáját utánozta. A leghíresebb sottie P. Gringoire A Bolondok Hercegének Játéka című darabja.
Stációs dráma
A stációs dráma (stációdráma) a drámatípusok egyike. Fő jellemvonása, hogy a felvonásokra tagolt, lineáris haladású drámaformákkal szemben lazán összefüggő jelenetekből (stációkból) áll, amelyek a néző figyelmét nem az események kimenetelére, hanem az egyre új és új nézőpontból megvilágított cselekményre magára irányítják. Első megjelenései a középkori Európa vallásos színjátékai; később a Sturm und Drang jellemző drámatípusává vált. Sajátos kifejlete a 20. században az expresszionista előzményeket is integráló, Bertolt Brecht által kialakított epikus dráma.
Szabad vers
A szabad vers mai értelemben olyan költemény, amelynek írásképe versszerűen tördelt, de nem versritmussal, hanem prózaritmussal rendelkezik, esetleg minden ritmust mellőző és rímtelen próza. A ritmikai és más zenei elemeket keverten és kötetlenül alkalmazza, gyakran megtartja a gondolatritmust. A fogalom kezdetben – a 17. századtól – a kötött ritmusok fellazítására, a verslábak, ütemek ingadozó számú alkalmazására vonatkozott. Ma már az ilyen műveket nem tekintjük szabad versnek, megkülönböztetésképp szabadsorú versnek nevezik őket. A szabad vers klasszikusának az amerikai Walt Whitman számít Fűszálak, 1855 című kötetével. 19. századi kialakulásában jelentős szerepet játszottak a szimbolisták, majd kiemelkedőek Apollinaire, Majakovszkij, a szürrealisták alkotásai. A szabad vers ma már világszerte elismert forma. Az 1920-as évek pályakezdői majdnem mind írtak szabad verseket, az 1950-es évektől pedig általánossá vált ez az alkotásmód. Magyarországon kiváló művelője volt Kassák Lajos, a fiatalabb generációból pedig Marsall László, Parancs János, Orbán Ottó, Tolnai Ottó.
Szatírjáték
A szatírjáték (görög szatürikon drama 'szatírcselekvés') komikus tárgyú ókori görög színjátékfajta. Eredetileg Dionüszoszt és kíséretét, a félemberi-félállati szatírokat ábrázolta, megteremtője Pratinasz. A formában a komikum az uralkodó, melynek forrása isteni lények vagy mitikus hősök találkozása a szatírokkal, akik elrabolják a lányokat, fiúszerelmeik vannak, szörnyekkel vagy hősökkel verekednek. A szatírjátékot a színpadon pantomim táncok formájában adták elő: a főszereplő mondanivalóját gesztusokkal, mimikával, tánccal fejezte ki. A táncok történéseit gunyoros előadásmódban narrátor közvetítette. A jeleneteket karének választotta el egymástól, amelyet a szatírkar adott elő mimikus gesztusok és táncok kíséretében. A szatírjátékok csak töredékekben maradtak fenn, egyetlen kivétel Euripidész Küklopsz című színjátéka.
Szekvencia
A szekvencia (latin sequentia 'követés, kíséret') a kolostori irodalom fő műfaja. A 8-9. század fordulóján keletkezett középkori keresztény, latin nyelvű szertartási kórusdal, melyet elsősorban Észak-Franciaország kolostoraiban énekeltek. Kórusok és félkórusok által azonos dallamra énekelt strófapárokból épül fel, később szólóének is illeszkedhetett bele. A klasszikus szekvencia hangsúlyos lejtés nélküli, rímtelen, egyenlőtlen szótagszámú sorokból áll. Az archaikus szekvencia több strófapárból álló hosszabb dallamszakaszait új szöveggel ismétlik. A 12. századra kialakult a reguláris szekvencia, amely szabályos hangsúlyváltó vers, kétszótagos rímekkel. Gyűjteménye a sequentariumvagy prosarium. A tridenti zsinat (1545-1563) négyet tartott meg a mise szertartásrendjében: a húsvéti Victimae paschali laudest, a pünkösdi Veni Sancte Spiritust, az úrnapi Lauda Sion salvatoremet, a gyászmisekor énekelt Dies iraet (ezt 1972-ben kiiktatták); és ezekhez csatolták 1727-ben a hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén énekelt Stabat Mater Dolorosát.
Széphistória
A széphistória (regényes história, regényes ének) az epikolírikus műfajok közé tartozik, a 16. századi magyar verses epika jellegzetes műfaja; a históriás ének azon változata, amelyik regényes világi, szerelmi témákat dolgoz fel; legtöbbször a szerelmesek vágyódását, megpróbáltatásait és egymásra találását mutatja be. Szórakoztató jelleg, a lelki élet árnyaltabb bemutatására való törekvés jellemzi, gyakran végződik erkölcsi intelmekkel. Terjedését a ponyvafüzetek segítették elő. Leggyakoribb versformája hosszú (11-12 szótagos), bokorrímes sorokból álló négysoros versszak. A műfaj virágkora az 1570-es évekre esik; a század vége felé fokozatosan csökken a széphistóriák száma, s a 17. században már alig találkozni a műfaj körébe tartozó alkotásokkal. A műfaj jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy elősegítette a művészi kifejezőeszközök gazdagodását. A legismertebb széphistóriák: Szendrői Névtelen Szilágyi Mihály és Hagymási László, Semptei Névtelen Az Béla királyról és az Bankó leányáról szép história, Gergei Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról, 1570-80.
Színjáték
A színjáték színpadon megjelenített, színészek vagy előadók által reprodukált műveket jelent. A színpadon való megjelenítés a rendező és a színészek feladata; a rendező legtöbbször a drámaíró szerzői utasításai alapján irányítja a színészeket. A színjátékok felosztása sokféle lehet, s a világ minden népének irodalmában megtalálhatók a különböző típusok. Európában a verbalitás meghatározó szerepet játszik a színpadi közlés szerkezetében, míg az ázsiai színjátékok napjainkban is szinte minden érzékszervre hatnak. A 20. századtól az európai színház nem csupán reprodukálja, hanem feldolgozza a műalkotásokat, gyakran mai környezetbe helyezi át a korábban született műveket.
Szociográfia
A szociográfia tudományos műfaj, a szakirodalom körébe tartozik, egy-egy társadalmi csoport, réteg vagy tájegység, település életmódját írja le. Az ide sorolható műalkotásokban a tények szakszerű leírása mellett gyakran helyet kapnak személyes élmények, emlékek, a szerző sokszor szépirodalmi eszközöket is használ. A műfaj csíráját felfedezhetjük akár Daniel Defoe A londoni pestis, 1772 című munkájában, a nyugati irodalmakban mégsem alakult önálló műfajjá. Magyarországon nagy korszaka volt az 1930-as években, amikor a népi írók mozgalma fellendítette a falukutatást. A műfaj kifejlesztője és kitűnő művelője Nagy Lajos. A Kiskunhalom, 1934 egy Duna menti kis község kerek huszonnégy órájának történéseit rögzíti „napirend” formában, tárgyilagos hangon; ennek mintegy folytatása A falu álarca,1938. Ennek a korszaknak másik fontos szociográfiai vállalkozása Illyés Gyula Puszták népe, 1936 című munkája. Jelentősebbek még Veres Péter Az Alföld parasztsága, 1936; Szabó Zoltán A tardi helyzet, 1936; Cifra nyomorúság, 1938; Féja Géza Viharsarok, 1937; Erdei Ferenc Futóhomok, 1937; Kovács Imre Néma forradalom, 1937; Darvas József A legnagyobb magyar falu, 1937; Egy parasztcsalád története, 1939.
Tájköltészet
A tájköltészet (tájleíró költészet, tájleírás) a leíró költészet egyik műfajcsoportja. Azok a művek tartoznak ide, amelyek nem kizárólag, de meghatározó mértékben az embert körülvevő élő és élettelen természeti környezetet jelenítik meg, beleértve az ember által alkotott épületeket, tárgyakat. A természetleírás része is lehet egy nagyobb műnek, a szoros értelemben vett tájköltészet Európában a felvilágosodás és a romantika szülötte. Ekkor a táj nagyon gyakran érzelmek, hangulatok kifejezésére szolgál. A tájköltészet a 20. században is jelentős, de gyakrabban kapcsolódik más témakörökhöz. A magyar irodalomban a tájköltészet megjelenik Janus Pannonius, Balassi Bálint, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Berzsenyi Dániel költészetében, a tematika azonban Petőfi Sándor életművében teljesedik ki (Az alföld, 1844; A csárda romjai, 1845; A Tisza, 1847; A puszta télen, 1848; Kiskunság, 1848). A 20. században megváltozik a tájlíra jellege (Juhász Gyula Tiszai csönd, 1910; József Attila Nyár, 1930; Holt vidék, 1932; Külvárosi éj, 1932; Téli éjszaka, 1933).
Táncjáték
A táncjáték a színjátéknak az a típusa, amelyben a tánc a cselekmény elsőrendű vagy kizárólagos hordozója: a szöveg mellékes szerepet tölt be vagy egyáltalán nincs. Európában, Ázsiában és Afrikában nagy hagyománya van a táncos némajátékoknak. Ez a hagyomány él korunk táncművészetének két fő ágában: a balettben és a modern táncformákban (mozgásművészet). Napjainkban a tánccal is átszőtt musical igen sikeres műfaj.
Tanköltemény
A tanköltemény a didaktikus irodalom műfaja, tudományos vagy vallási kérdéseket taglal, ill. valamilyen gyakorlati tevékenység ismereteit foglalja össze verses formában, az esztétikai értékeket alárendelve a tanító célzatnak. Az irodalom legősibb műfajtípusai közé tartozik; kezdetben ez volt a tudományos közlés egyik alapformája, mivel az írásbeliség kialakulása előtti időben a fennmaradásra szánt, hasznos szövegeket versbe szedték a könnyebb memorizálás érdekében. Legnagyobb hatású ókori példája Hésziodosz Munkák és napok című költeménye, Kr. e. 8. sz. A műfaj utolsó virágkora a felvilágosodás, amely az erkölcs és tudás terjesztését követelte az irodalomtól, a verses forma azonban lassanként alkalmatlanná vált a tudományok eredményeinek közlésére. Iskolai, didaktikus célokra ugyan még sokáig – a 20. században is – éltek a verses közlésmód előnyeivel, mára azonban ez is megszűnt. A magyar irodalomban is a 18. században legnépszerűbb a tanköltészet. Ismertebb magyar irodalmi példák Bessenyei György A természet világa, 1800 körül; Csokonai Vitéz Mihály A lélek halhatatlansága, 1804. Kései példaként említendő Arany János nevezetes, horatiusi típusú műve, a Vojtina ars poétikája, 1861.
Tanulmány
A tanulmány részproblémákat elemző, összefüggéseket feltáró szakmunka, értekezés, dolgozat. A rendszeres és szervezett tudományos élet egyik legrégibb műfaja. Gyakori tanulmányforma a szépirodalmi vagy tudományos munkákat kísérő előszó és utószó, s a nagyobb szabású tudományos munka előkészítését szolgáló előtanulmány is. Népszerű volt a hellenizmus kulturális központjaiban; az európai középkorban traktátusnak nevezték, s számos tanulmány született a reneszánsz és a felvilágosodás korában is. Jelentősége napjainkban is egyetemleges.
Tárca
A tárca (vagy a nemzetközileg elterjedt francia feuilleton) rövid terjedelmű, publicisztikai műfaj. Az újságok tárcarovatában közölt, rendszerint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé. A műfaj klasszikusai: Gautier, Sainte-Beuve, Heine, Börne, a magyar irodalomban Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Kellér Andor, Hunyadi Sándor.
Társalgási színmű
A társalgási színmű a 19. századi polgári dráma uralkodó műfaja (régebbi magyar nevén társalkodóvígjáték). Leglényegesebb vonása az érdekes jellemvonásokkal megrajzolt hősök között folyó, sziporkázóan szellemes, csevegés jellegű, fordulatos dialógus. A társalgási színmű kifejezés a 17. században tűnik fel először, mai szűkebb értelemben azonban a 19. századi francia „jól megcsinált” színdarabokat (pièce bien faite) értjük alatta, melyek pontos dramaturgiai szabályok szerint, rutinosan szerkesztett, jól kiszámított fordulatokkal tömegsikert arató bulvárdarabok. A társalgási darabok hősei cselekvés helyett csillogó monológokban mérlegelik esetleges tetteik következményeit, s a pezsgő párbeszéd színezi a színész visszafogott játékát. A társalgási színmű rendszerint ugyanazon a helyen játszódik le, s drámai és előadási ideje is megegyezik. Legsikeresebb szerzői E. A. Scribe (Egy pohár víz, 1840); G. Feydeau; A. Dumas A kaméliás hölgy, 1852; E. von Bauernfeld (Polgári és romantikus, 1835); H. Bahr (Koncert, 1909); H. von Hofmannsthal (A nehéz ember, 1921); O. Wilde (Lady Windermere legyezője, 1892). A társalkodóvígjáték nemzetközileg is számon tartott magyar képviselője Molnár Ferenc.
Testamentum
A testamentum (latin 'végrendelet')az egyházi irodalomban a Biblia keresztény kánonjának elnevezése, mely az Istennel kötött szövetségre utal. Irodalmi műfajként valóságos vagy kitalált, gyakran verses végrendelet; egy költő, író szellemi végakaratát tartalmazza, felsorolja életének legfőbb eseményeit, értékeli sorsának alakulását. Hangvétele legtöbbször megrendült, de lehet szatirikus, ironikus is (Villon Nagy Testamentum, 1461).
Tézisdráma
A tézisdráma (tételdráma, eszménydráma) műfajmegjelölés jelentése ellentmondásos. A legelterjedtebb felfogás szerint az irányműfajok azon alfaja, amely egy konkrét intézmény vagy törvény stb. visszásságait leleplezve annak korszerűbb vagy eszményi rendjére vonatkozó téziseket állít fel, s ezek megvalósítását követeli. A műfaj eredete az ifjabb Dumas azon műveire vezethető vissza, amelyek a legkülönbözőbb társadalmi problémákat illusztrálták drámai történetekkel, s az ezek megoldásait nyújtó tételeket a szerző szócsöveként felléptetett rezonőr magyarázta meg a nézőknek. Az így felfogott tézisdráma körébe tartozhatnak Ibsen egyes művei (Babaszoba, 1879; Kísértetek, 1881; A népgyűlölő, 1882); vagy Brecht alkotásai (Kurázsi mama és gyermekei, 1939).
Thriller
A thriller (angol 'borzongató') a szórakoztató irodalom keretébe tartozó rémdráma, rémregény vagy rémfilm sajátos válfaja. A bűnügyi vagy kalandtörténet a hatást ijesztő, sokkoló fordulatok és jelenetek révén éri el. A filmváltozat klasszikusa Alfred Hitchcock.
Történelmi dráma
A történelmi dráma (történeti dráma) olyan drámai mű, amelynek cselekményét a történelmi múlt megtörtént vagy lehetséges eseményei köréből választja és ezeket a történetiség szemléletének megfelelően mutatja be. A szakirodalom általában két fő válfaját szokta megkülönböztetni. Az egyik a múltra ténylegesen jellemző konfliktusokat mutat be, a másik viszont csupán történeti köntösbe öltöztet bizonyos eszméket. Mindkét típus csak a reneszánsz óta ismeretes, ezt követően viszont egészen a polgári szomorújáték fellépéséig a történelmi dráma a tragédia egyetlen megjelenési formája. Ide sorolhatjuk többek között Shakespeare királydrámáit, J. E. Schlegel Hermann, 1743, Goethe Götz von Berlichingen, 1774 című műveit. A magyar irodalomban a történelmi dráma hagyományai a protestáns iskoladrámához nyúlnak vissza. A felvilágosodás korából kiemelkedő Bessenyei György Hunyadi László tragédiája, 1772 című drámája, a romantika időszakában pedig a nemzeti színjátszás igényeit kielégítve már számos magyar szerző alkotott e műfajban (Katona József Bánk bán, 1815; Kisfaludy Károly Stibor vajda, 1819; Teleki László Kegyenc, 1841; Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak, 1844). A műfajban kiemelkedő alkotások születtek még a 20. században is, máig népszerű Heltai Jenő verses történelmi színjátéka, A néma levente, 1936, s egészen egyedi színt képvisel történelmi drámáival az Erdélyben élő Sütő András, akinek művei a sorsnak kiszolgáltatott és a hatalom szorításában vergődő embert állítják elénk, mindenkor követendő erkölcsi magatartásformákat is bemutatva (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1974; Csillag a máglyán, 1974; A szuzai menyegző, 1979; Az Álomkommandó, 1987; Az ugató madár, 1993).
Tragédia
A tragédia (görög tragódia 'kecskeének') olyan drámai mű, melynek cselekménye tragikus végkimenetelű konfliktust hordoz. Az európai dráma legjelentősebb műfajainak egyike. Formai, etikai (gyakran tematikai) mintája az ókori görög tragédia volt. Arisztotelész Poétikája szerint a tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása. A hős küzdelme és bukása részvétet, félelmet kelt a befogadóban, és az erkölcsi felemelkedéshez, a „káros szenvedélyektől való megszabaduláshoz vezet (katarzis: görög 'megtisztulás').
Alfajainak hagyományos felosztása a tragikus konfliktus okát veszi alapul: a jellemtragédiában ez a hősök sajátos karakterbeli adottsága, a sorstragédiában (végzetdrámában) viszont tőlük jórészt független, kikerülhetetlen erő. A művek cselekményében mindig valamilyen jó szándék fordul a visszájára (tragikus vétség).
Az ókori görög tragédia keletkezésére a kutatók régészeti leletekből és etimológiai megállapításokból következtetnek. Egyes feltevések szerint a görögök körében léteztek olyan kultuszok, amelyekben kecskebaknak öltözött kórusok léptek fel, s a tragédia elnevezése ide nyúlik vissza. Mások szerint a Kr. e. 8. században terjedt át Kis-Ázsiából a Peloponnészoszi-félszigetre a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt előadásmódja.
Az ókori görög tragédiák verses formájúak: eltérő ritmusúak a dialógusok (hatos jambikus sorok: jambikus trimeter) és a kardalok (ezek pl. anapesztikusak, trocheikusak). A görög tragédiairodalom három klasszikusa az ún. tragikus triász; ők a thébai, trójai, mükénei mondakörök anyagából merítették tárgyukat. (Kivétel a szalamiszi győzelem megörökítésével Aiszkhülosz Perzsákja). Aiszkhülosz nevéhez fűződik az egyetlen fennmaradt görög trilógia is (Oreszteia); A Leláncolt Prométheuszban az emberiség érdekeit képviselő dacos, meg nem alkuvó titán áll szemben Zeusz zsarnoki törvényeivel. Szophoklész, a legsikeresebb antik tragédiaíró dramaturgiai újítása, hogy már három színészt léptet fel, és a kar létszámát 15 főre emeli. Hét teljes tragédiája maradt fenn, melynek hősei az igazságosság, elszántság, hősiesség, testvéri szeretet, a zsarnokság elleni gyűlölet örök példái: Aiasz, Trakhiszi nők, Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolonoszban. Euripidész drámáinak középpontjában az egyéniség áll; a végzetet az emberi szenvedélyek hordozzák. Témaválasztásában újszerű, hogy a szerelem, házasság, női lélek problémái érdeklik (Iphigeneia Auliszban, Médeia).
A rómaiak legjobb tragédiáit Seneca írta, de ezek inkább felolvasásra, mint előadásra voltak alkalmasak. A középkorban is felolvasásra szánt dialogikus költeménynek vélték a műfajt. Csak a 16. század humanistái jöttek rá Arisztotelész fordítása, Horatius kommentálása közben, hogy a tragédia (és a komédia) előadásra szánt színmű, s megjelentek a humanista drámák. A 16-17. század fordulóján az Erzsébet-kori angol színházban (Marlowe Doktor Faustus, 1588; Kyd Spanyol tragédia, 1585-89) már a kor színpadformájának és közönségének megfelelő drámai művek születnek: jellemző a többszálú cselekmény, a fordulatosság, a színhely és idő sűrű változtatása; kedveltek a rémdrámák. Az angol drámák jellemző versritmusa a blank verse, de funkcionális okokból gyakoriak a prózai részek. A kor jellegzetességei mind megtalálhatók Shakespeare tragédiáiban is. 37 darabjából a tragédiákat is keletkezési idejük és tematikájuk szerint szokás csoportosítani. („királydrámák” – II. és III. Richard, „nagy tragédiák” Othello, Lear király, Macbeth); utolsó korszakában átmeneti műfajú színművek születnek (Téli rege, A vihar). A Romeo és Júlia, 1595 k. lírai hangvételű szerelmi tragédia; a Hamlet, 1601 tematikája a bosszúdrámákat idézi.
A 17. századi francia klasszicista drámaírók a racionalizmus hatására alkalmazzák a hármas egység (tér, idő, cselekmény egysége) elvét. Corneille hősei (Horatiusok, 1640; Cinna, 1640-41) a római erkölcsök megszállottjai; emberfölötti lények, akik az érzelmek és az értelem konfliktusából az utóbbit választják, a szerelemmel szemben a kötelesség, hazaszeretet, vallás parancsát. Racine tragédiáiban a görög mitológiai (Andromaché, 1667) és római történelmi (Britannicus, 1669) témák uralkodnak; a hősök szenvedélye felülkerekedik az ésszerű magatartáson. Remekműve, a Phaedra, 1677 Euripidész Hippolütosza alapján készült. A francia drámák leggyakoribb versformája a páros rímű alexandrin.
A 18. században már bírálják az elmerevedett műfajt (Diderot a középfajú dráma elméletével; Lessing a Hamburgi dramaturgiában, 1768); a preromantikusok hatására megszületik a prózában írt polgári szomorújáték, s a Sturm und Drang jegyében megújulnak a történelmi drámák (Goethe is ír drámát a klasszikus keretek elutasításával: Götz von Berlichingen, 1773). Schiller Shakespeare-t követi (Haramiák, 1781); történelmi tárgyú, tragikus kimenetelű darabjaiban (Don Carlos, 1787; Wallenstein-trilógia, 1790-93; Stuart Mária, 1800; Tell Vilmos, 1804), valamint kortársi tárgyú polgári szomorújátékában (Ármány és szerelem, 1784) a szabadsággondolat a vezéreszme. A romantikus irodalomban a legfontosabb tematikus vonás a szabadságszeretet; a konfliktus lényege gyakran a hatalom (zsarnok) és az igazság (szabadsághős) küzdelme (Kleist; Büchner; V. Hugo Hernani, 1830; Katona József Bánk bán, 1815; Puskin Borisz Godunov, 1825).
A polgári dráma a 19. század közepétől virágzik (Ifj. Dumas A kaméliás hölgy, 1852); a társadalmi dráma nagy újítója a norvég Ibsen: dramaturgiájának sajátossága a felújított analitikus drámai szerkesztési mód és a szimbólumalkotás (Vadkacsa, 1884; Solness építőmester, 1892). Valódi fordulatot hoz drámaiatlan drámáival Csehov (Sirály,1896; Ványa bácsi, 1897; Cseresznyéskert, 1901; Három nővér, 1901). K. Jaspers széles körben elfogadott tétele szerint Hebbel óta nem lehet tragédiát írni; a műfaj háttérbe szorult, elvesztette létalapját az elidegenedés-eltömegesedés viszonyai között, nincsenek fenséges hősök, akiknek a bukása tragikus lehetne, de a műfaj számos eleme tovább él a modern dráma több vonulatában.
Tragikomédia
A tragikomédia mai értelemben a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul katasztrófával, vagyis nem következik be értékpusztulás, vagy ahol komikus szereplőket ér tragikus vég. A kifejezés Plautustól származik, aki Amphitruo c. mítosztravesztiáját a mű prológusában tragico-comoediának nevezte. Az elméletírók a 18. századig e megjelöléssel az olyan drámai alkotásokat illették, amelyek nem igazodtak ahhoz a klasszicista szabályhoz, miszerint a tragédiákban csak magas, a komédiákban pedig csak alacsony társadalmi rangú hősök szerepelhetnek, s amelyek tragikus vég nélkül zártak le tragikus konfliktusokat. E típus első virágkora a barokk színház volt. Ismertebb tragikomédiák Molière Mizantropja, 1666 és Ibsen Vadkacsája, 1884. A tragikomédia korunk drámai törekvéseiben egyre szélesebb teret hódít. Legnevezetesebb ilyen művek Pirandello IV. Henrikje, 1922; Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók, 1958; s Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, 1956. A magyar irodalomban e műfaj reprezentatív példái Örkény István darabjai (Tóték, 1966; Macskajáték, 1969; Pisti a vérzivatarban, 1969).
Traktátus
A traktátus (latin 'tárgyalás') értekezés; a tanulmány 14-15. században elterjedt megjelölése. A 16. századtól így nevezték a röpirat formájában kiadott vitairatokat is.
Travesztia
A travesztia (olasz travistere 'átöltöztetni') a paródiával rokon komikus műfaj, a karikatúra, szatíra egyik változata, amely a kigúnyolt eredeti művet torz formában, alantas hősökkel, szándékosan rossz stílussal, verseléssel adja elő, s így a tartalom és a forma disszonanciája nevetséges hatást kelt. Kezdetei az ókori mítosztravesztiához vezethetők vissza, s népszerűsége azóta folyamatos; a 17. századi francia irodalomban burleszk néven virágzott. Nevezetesek P. Scarron Vergilius-, J. N. Nestroy Hebbel- és Wagner-, Ch. Morgenstern Horatius-travestiái. A magyar irodalomban ismertebb Csokonai Békaegérharc, 1791 című komikus eposza, Seress I. Hári János Iliásza, 1885 és Hári János Odisszeája, 1886.
Tündérjáték
A tündérjáték szorosabb értelemben a bécsi népszínházak kedvelt műfaja, amely a 18. század végén alakult ki, s a 19. század derekáig élt. A vígoperához közel álló műfaj, amelyben nagy szerep jutott a varázslatos, tündéri vagy boszorkányos elemeknek. A műfaj első nevezetes darabja Philipp Hafner Pikkó herceg, 1793 című műve volt, s ebből a talajból sarjadt ki E. Schikaneder – W. A. Mozart Varázsfuvolája is. A tündérjáték jeles művelői F. Raimund és J. N. Nestroy. A 19. század elején Magyarországon is divatossá vált a tündérjáték Munkácsy János és Balog István műveiben, ilyen jellegű volt Gaál Józef A peleskei nótáriusa, 1838 is.
Útirajz
Az útirajz az utazási irodalom egyik fő műfaja, az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe, szemben az objektív, tudományos igényű útleírással. Kötetlenebb, átfogó, egységes kompozíció nélküli válfaja az úti jegyzet. Az útirajzok műfaja a 18. század végén keletkezett és a romantika idején virágzott. (Chateaubriand Útikalauz Párizsból Jeruzsálembe, 1811; Heine Utazás a Harz-hegységben, 1824; Petőfi Sándor Úti jegyzetek, 1845; Irinyi József Német-, francia- és angolországi úti jegyzetek, 1846).
Útleírás
Az útleírás olyan beszámoló valamely utazás élményeiről, amely a tapasztalatok tárgyszerű, tudományos hitelű és jelentőségű rögzítésére törekszik, szemben a szubjektív reflexiókat előtérbe állító útirajzzal. A műfaj ókori eredetű, de virágkorát a 15-18. században élte, a nagy felfedezőutak és a gyarmatosítás időszakában. Ekkor született például Bougainville útleírása, vagy G. Forster beszámolója Cook világ körüli második útjáról. A 20. században expedícióhősök (F. Nansen, R. F. Scott, D. Livingstone, H. M. Stanley), illetve kutatók (S. Hedin, Th. Heyerdahl, J. Y. Cousteau) beszámolói népszerűek. A magyar irodalomban az első szabályos útleírás Szepsi Csombor Márton 1620-ban kiadott Europica varietasa, divatossá azonban a reformkori szerzők műveivel vált, amikor a Nyugaton utazók a fejlett országok vívmányaira hívták fel az ország figyelmét. Napjainkig a legolvasottabb útleírások Magyar László Afrikát, Vámbéry Ármin Ázsiát bemutató írásai.
Utójátékok
Az utójátékok rövid, vidám vagy vaskosan tréfás színjátékok, amelyeket a fő műsorszámként előadott drámai mű után adtak elő. Témájuk, tartalmuk nem kapcsolódik az őket megelőző drámákhoz; feladatuk csupán az, hogy derűs hangulatukkal feloldják a nézők feszült vagy megrendült lelkiállapotát. A reprezentatív európai színjátékok a 18. század végéig hagyományosan kiegészültek ilyen produkciókkal is. Az ókori görög drámai versenyeken bemutatott tragédiákat követően utójátékként adtak elő szatírjátékokat, a római színházban pedig az exodium töltötte be ezt a funkciót. Ilyen utójáték lehetett többek között a klucht, a bohózat, a farce, a pásztorjáték stb.
Utópia
Az utópia (görög u fosztóképző és toposz 'hely' szóból, melynek jelentése 'seholsincs-ország') a szó eredeti, legszűkebb jelentésében olyan átfogó társadalomelméleti-államelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzít. A kifejezés Morus Tamás Utópiájának, 1516 címéből származik, de e mű előzményei már az ókorban megtalálhatók; a legnevezetesebb közülük Platón Állama. Ismertebb utópiák Francis Bacon Új Atlantisz (1626) című értekezése és Campanella Napállam (1602)című társadalomfilozófiai dialógusa. Nagyon nehéz azonban meghúzni a határvonalat a teoretikus és szépirodalmi utópiák között, ráadásul e művek műfajbesorolása is szerteágazó.
Vallomás
A vallomás (latin confessio 'bevallás, gyónás') az önéletrajz sajátos fajtája, amelyben a szerző lelki életének, törekvéseinek, világfelfogásának – olykor az önostorozásig menően őszinte -, elmélkedő jellegű feltárása háttérbe szorítja az életút külső eseményeinek rögzítését, s amely így epikolírikus jelleget is nyer. A műfaj egyik klasszikusa Szent Ágoston, aki 398 körül megírta tíz könyvből álló Vallomásait. A műfaj később megjelenik a középkori és barokk misztikus irodalomban, a reformáció mozgalmaiban, a 17. században pedig a Port-Royal-i írók munkásságában; ezekhez közel álló alkotás II. Rákóczi Ferenc latin nyelvű műve, a Confessio peccatoris (Egy bűnös vallomása, 1719). A műfaj napjainkig egyik legnagyobb hatású alkotása J. J. Rousseau Vallomásai, 1782.
Vaudeville
A vaudeville több francia műfaj megjelölése. Eredetileg a normandiai Val de Vire vidékén, a 14. században keletkezett gúnydalok elnevezése. A 16. században több iránybanfejlődött. Mai értelemben énekes bohózat vagy vígjáték. A műfaj klasszikus képviselői Le Sage, E. Scribe.
Verses regény
A verses regény a romantika műfaji-műnemi határokat elmosó törekvésének terméke. Regényszerű tárgyat dolgoz fel, minél teljesebb világábrázolásra törekszik, de fontos szerephez jutnak benne a lírai elemek, a személyes érzelmeket megszólaltató reflexiók. A laza szerkezetű események gyakran novellisztikus epizódokban haladnak előre. A műfajt Byron teremtette meg Don Juan, 1819-1824 című művével. A mintáját Európa-szerte követő alkotások sorában a legnevezetesebb Puskin Anyeginje, 1830. Arany János a Toldi szerelmében, 1879 a boldogság eljátszásának kérdését vizsgálja; a sokszálú, sok helyszínen játszódó eseménysor az ún. 'epikai hitel' legteljesebb művészi megvalósítása. Arany László A délibábok hőse, 1872 című verses regénye Hübele Balázs sorsában a minden illúziótól megfosztott nemzedék jelképes magatartásformáját szemlélteti.
Virágének
A virágének a magyar műköltészetben a szerelmi dal legnevezetesebb, önálló műfajelnevezéssel megjelölt változata; a 19. század előtti magyar költészet szerelmi-erotikus témájú lírai dalainak, táncdalainak az összefoglaló megjelölése. Elnevezését a virágnyelv szimbolikája (a szeretett kedves virágnevekkel való illetése) nyomán kapta. Két fő válfaja közül az udvarlódal a lovagköltészet és a petrarkizmus hagyományaiba illeszkedő finom stílusban szól a kedvesről, másik válfaja a latrikánus ének, amely ledér hölgyekkel átélt parázna kapcsolatokat versel meg. A 18. századig e dalokat irodalomalattiaknak tekintették, lejegyzésüket és terjesztésüket tiltották, így a fennmaradt szövegemlékek hiányosak. A műfaj legkorábbi, 1490 körüli emléke, a Soproni virágének is töredékes. A műfaj legtöbb példája Balassi Bálint költészetéből ismert (pl. Kit egy bokrétáról szerzett).
Vitairat
A vitairat publicisztikai műfaj, írásos állásfoglalás tudományos, vallási, politikai, társadalmi kérdésekben egyaránt. Megjelenési formáját tekintve lehet az időszaki sajtóban közölt glossza, cikk, tanulmány vagy önállóan publikált röpirat. Jelentős vitairatok születtek pl. a reformáció térhódítása idején vagy a magyar nyelvújítás harcaiban (Mondolat, 1813; Felelet a Mondolatra, 1815).
Xénia
A xénia (görög 'vendégajándékok') az epigramma műfajváltozata, az irodalmi-művészeti élet jelenségeit polemikus szándékkal bíráló epigramma. Az elnevezés Martialisnak (a Saturnália-ünnep alkalmából adott ajándékokat kísérő) epigramma-kötetének címéből ered. Ironikus utalásként nevezte xéniának Goethe azokat a disztichonokat, amelyeket Schillerrel együtt írt, s amelyekben az általuk képviselt esztétikai felfogás ellenfeleit gúnyolták. A 19. században a xénia kifejezés az irodalomkritikai gúnyversek műfajmegjelölésévé vált; ilyen értelemben használta Heine, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty.
Zsoltár
A zsoltár (görög pszalmosz, latin psalmus 'dal') az ókori héber irodalom egyik műfaja, az ószövetségi Zsoltárok könyve alkotóeleme. A gyűjteményben található 150 költemény sokféle műfajjal érintkezik. Vannak köztük Istent dicsőítő énekek, egyéni, illetve közösségi panaszt, hálát kifejező vagy éppen segítséget kérő költemények. Közös vonása és szervezőelve a zsoltároknak, hogy az egyéni vagy közösségi megszólalások legfőbb témája az istenhez fűződő viszony. Az ószövetségi zsoltárok formai-stilisztikai jellemzője a gondolatritmus. A hagyomány a zsoltárok meghatározó részét Dávid királynak tulajdonítja. A bibliai eredetű műfaj beépült a keresztény egyház liturgiájába, s különösen a reformáció idején vált népszerűvé. Luther zsoltáros énekei közül az Erős várunk nékünk az Isten és a Mennyből jövök most hozzátok máig ismertek az egész protestáns világban. Magyarra először a teljes zsoltároskönyvet – francia és német átköltések nyomán – Szenci Molnár Albert fordította le (Psalterium Ungaricum, 1607). A 150 zsoltárt 130 dallamra szerezte, körülbelül ugyanennyi versformát és változatos rímszerkezetet alkalmazott. Zsoltárai ma is élő hagyományt jelentenek a protestáns gyülekezetekben, hatása pedig tetten érhető Arany, Ady, József Attila, Sütő András, Kányádi Sándor stílusában és műveiben. A reformáció korának zsoltárparafrázisai, átköltései közül Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárát (1561 v. 1567) Kodály Zoltán zenésítette meg Psalmus Hungaricus, 1923 címen. Kitűnik a korabeli átiratok közül Balassi zsoltárátköltése (42. zsoltár).
Tovább él a műfaj a magyar felvilágosodás időszakában: Ráday Pál (Az isteni félelemről), Rájnis József (Mózes éneke), Virág Benedek (A zsoltárok közöl), Kazinczy Ferenc(A szép és a jó), Fazekas Mihály (127. dicséret) munkáiban. A zsoltár újrafelfedezése a Nyugat első nemzedékéhez, elsősorban Ady Endréhez kötődik. A felekezeti ének hagyományát felhasználva Ady alkalmassá teszi a műfajt a modernkor istenkeresésének kifejezésére (Sötét vizek partján, 1907; Mammon-szerzetes zsoltára, 1907; Az Isten harsonája, 1908; Az Éj zsoltára, 1910; Istenhez hanyatló árnyék, 1912). Jelentősek Babits (Zsoltár gyermekhangra, 1918; Zsoltár férfihangra, 1918) és Juhász Gyula (De profundis, 1905) költeményei is. József Attila istenes verseiben is gyakran halljuk a zsoltárok hangját (Csöndes estéli zsoltár, 1922; Gyémánt, 1923; Isten, 1925). A Nyugat harmadik nemzedékénél is megjelenik a műfaj (Jékely Zoltán Psalmus, Zsoltár özönvíz után; Weöres Sándor Késői zsoltár, Zsoltár-részletek Szenci Molnár Albert versformáiban). Az 'újholdasok' alkotásai közül Pilinszky János Zsoltára és Nemes Nagy Ágnes ihletett parafrázisa, a Patak emelkedik ki. Erős a műfaj hagyománya az erdélyi magyar irodalomban (Kányádi Sándor A XC. Zsoltár; Azt bünteti kit szeret; Szilágyi Domokos Dávid unokája; Pogány zsoltárok; Farkas Árpád Zsoltár; Szőcs Géza Fedetlen fővel a csigalépcsőn; Kovács András Ferenc Psalmus Transsylvanicus).
Évről-évre egyre jelentősebbé válik az internetes álláspiac, hiszen számos offline hirdetési forma szűnt meg az álláskereső portálok térnyerésével. A gördülékeny egymásra találásnak köszönhetően a munkahelyváltás könnyebb, mint valaha. Tudd meg, hogyan!
