Machiavelli, Niccolo (1469 - 1527)

Machiavelli, Niccolo Aki meg akarja érteni Machiavelli filozófiáját, tudományát és művészetét, aki át kívánja tekinteni életének útját és fordulatait - annak mindenekelőtt azt kell tudomásul vennie, hogy Machiavelli nem volt machiavellista. - A neki tulajdonított nevezetes mondatot, hogy „A cél szentesíti az eszközöket" - nem ő mondta, nem ő írta. Ez a jezsuiták jelmondata volt, és Loyolai Szent Ignáctól származik. Attól kezdve azonban, hogy Machiavelli híres könyve, a politika alapelveit tudományosan vizsgáló „A fejedelem" című könyve elterjedt, majd beleépült a később kialakuló társadalomtudományba, a félreértések egész sora rakódott a szerzőre. Mégis, minden félreértés és torzítás ellenére helye a reneszánsz kultúra legnagyobbjai közt volt és maradt. Hiszen a társadalomtudományok előkészítése mellett vele kezdődik a történetfilozófia, ő a hadtudományok első klasszikusa, két vígjátékával a drámatörténet új utakra indítója. Számunkra még azért is érdekes, mert Arany János egy komikus-fantasztikus elbeszéléséből vette a „Jóka ördöge" bizarr témáját. Sokoldalú lényével beleépült kultúránk reneszánsz örökségébe. Változatos életútja az írástudók lehetőségeinek példázata.

Apja jogtudós volt, ismert ügyvéd, afféle módosabb polgár. Nem állt gazdag ember hírében, de azért volt Firenze közelében kis földbirtoka. Az is költséges szenvedély volt, hogy módszeresen gyűjtötte a könyveket. A nyomtatás új szenzáció volt, Gutenberg mester 25 évvel Machiavelli születése előtt találta fel a könyvnyomtatást. A könyvek még igen drágák voltak, és a firenzei jogász a legelső könyvgyűjtők közé tartozott. A fiú úgyszintén jogot tanult, egy ideig ügyvédkedett is. De ifjúkorától olvasta az otthon található könyveket: költészetet, a Bibliát, kalandos lovagregényeket, jogi szakmunkákat. Egyetemi évei után hamar lett megbecsült tanácsadó mindenféle ügyekben. 29 éves fővel a köztársaságot kormányzó Tízek Tanácsának a titkára lett, mellékesen az úgynevezett második kancellária vezetője, vagyis Firenze egyik kormányzó tekintélye. Hivatalához tartozott a diplomácia is, a hadsereg szervezete is. Tizenhárom évnyi főhivatali tevékenysége alatt huszonháromszor járt követként királyoknál, fejedelmeknél, két ízben a német császárnál is. S minthogy közben úgy vélte, hogy a város zsoldos hadserege nincs kellőképpen szervezve, nem ütőképes, és hatékonyabb véderő lenne a zsoldosok helyett egy toborzott néphadsereg - egymás után kezdte írni a hadsereg szervezéséről, felszereléséről, végül a háborúk lehetőségeiről szóló könyveit. Ezek végső összefoglalása „A háború művészete" című nagy tanulmánya. Ezt mindmáig a hadtudomány első klasszikus művének tudják. Diplomáciai tapasztalatát jelentésekben, levelekben, beadványokban fejtette ki. Ezekből építette föl később „Követségek és megbízatások" című könyvét, a diplomáciatörténet fontos dokumentumát.

Verseket ugyan mindig kedvtelve írt, olykor szellemes történeteket is kitalált, de ezeket egyelőre csak baráti körökben mutatta be. Hivatali évei alatt az elméleti műveket tekintette egyenrangúnak politikai tevékenységével. Az újdonság itt az volt, hogy ezek java részét olaszul - és nem latinul - írta. Bár a szépirodalomban a XIII. században megjelenő „édes új stílus" (Dolce stil nuovo) mozgalma elterjesztette a nemzeti nyelv használatát a költői és szépprózai témáknál, az elméleti műveket - jogi, politikai, tudományos tárgyak esetén - még sokáig latinul fogalmazták. Az irodalmi nyelv olasszá fordulása már előkészítője volt a nemzettudat felerősödésének, az egységes Itália eszméjének. A Dante utáni második nemzedék politikai vitairatokban lelkesítő, mozgósító meggondolással írt olyan olaszsággal, amely viszonylag széles körökben volt érthető. A sok tájszólással elkülönülő itáliai tartományok között a toszkániai nyelvjárás állt - és áll ma is - a legközelebb az ókori irodalmi latinsághoz. A „Dolce stil nuovo" költői, majd Dante is ezt tartotta a szabályos, sőt szabványos olasz nyelvnek. A sokfelé óhajtott egyesült, egységes Itália előlegezett nyelve volt ez; benne lappangott a politikai egységesítés óhaja. A XIV. század derekán Petrarca már szavakban fogalmazta meg az „Italia unita" nemcsak irodalmi, hanem politikai célkitűzését. Toszkánának a központja, fő helye pedig Firenze volt. Ott indult el a „Dolce stil nuovo" mozgalma. Firenzei születésű volt Dante is, Petrarca is, Boccaccio is. Amikor a már a XV. században felnőtt Machiavelli belépett a politikai és irodalmi életbe, az egyesült Olaszország igénye már Itália-szerte bontakozóban volt, az irodalmi nyelvben már általános érvényű volt a toszkánai. Machiavelli pedig szintén firenzei születésű, majd firenzei főtisztviselő volt. Tanulókorától fogva híve, később olykor harcosa volt Itália egyesítésének. Akiről úgy vélte, hogy vezére lehet Itália egységesítésének, azt lelkesen segítette, szolgálta. És új utat nyitott a nyelvhasználatban azzal, hogy nemcsak az irodalmi műveket, hanem a politikai, jogi, filozófiai értekező szövegeket is nemzeti nyelven, olaszul írta. Amíg a Tízek Tanácsának titkára volt, hadtudományi és politikai-diplomáciai tárgyú tanulmányokat és elmélkedéseket írt. Az általánosabb érvényű és főleg a szépirodalmi művekre csak politikai bukása után került sor.

Az egykor elűzött fejedelmek, a Mediciek távolból igyekeztek megbuktatni a köztársaságot, amelynek főhatósága a Tízek Tanácsa volt. Ez 1512-ben sikerült is. Jól előkészített államcsíny megbuktatta a köztársaságot. A firenzei trónon újra egy Medici ült, a toszkánai egyháztartomány élén újra egy Medici érsek volt az egyházi főhatalom. A Tízek Tanácsát szétkergették, legtöbb tagját elfogták és bíróság elé állították. Machiavelli is börtönbe került, de két hét után szabadon engedték, nem is volt vád ellene. Ekkor 43 éves volt. Igaz, három évvel később valami politikai váddal beidézték, kihallgatták, azután azonnal el is engedték. Kerekedett egy olyan mendemonda, hogy kínvallatást is el kellett szenvednie. De lehet, hogy ezt csak ő terjesztette, mert szeretett érdekes, olykor hátborzongató történeteket kitalálni. A valóság az, hogy hivatali bukása után is meg tudott élni, időnként igen befolyásos férfi volt minden hivatal nélkül is. Elvonult nem nagy, de megélhetést biztosító közeli birtokára. Egy ideig fakereskedéssel is foglalkozott. A Mediciek, köztük a fejedelem is, az érsek is hamar felismerték, hogy a bukott titkár hatásos szellemi előkészítője az egységes Itáliának. Ők is ezt óhajtották, persze úgy, hogy annak az olasz birodalomnak ők legyenek az urai. Tehát nemegyszer hívták magukhoz az elbuktatott köztársaság főtisztviselőjét, hogy politikai céljaikat és teendőiket megtanácskozzák vele. És aki az uralkodó tanácsadója, attól tanácsot kérhetnek az iskolák irányítói, a híres színház vezetői, a nagy ügyekben bíráskodók. A múló évek alatt távolabbi hatalmak is felhasználták eszét, tudását, közéleti gyakorlatát. Már a maga korában elterjedt róla az azóta is általános vélemény, hogy nincs is nála buzgóbb köpönyegforgató. Pedig ő rendületlenül és híven mindig azok mellett állt, akiktől az Egyesült Itáliát remélte.

Olykor persze a Mediciek ellenfeleit, a Borgiákat is hasznos tanácsokkal látta el. Később a Borgiák harcos ellenfelét, II. Gyula pápát, aki zsoldosok generálisából lett főpap, és az egyházi trónon ülve a művészek és művészetek halhatatlan pártfogója lett. Persze hasznos tanácsokat adni uralkodóknak sokkal jövedelmezőbb, mint egy közepes birtok hozama vagy a fakereskedés. Tehát mos már arra is volt ideje, hogy halhatatlan művekkel gazdagítsa az irodalmat, de még a filozófiát és még a csírázó társadalomtudományt is. Az se mellékes írói életében, hogy be-bejárva Firenzébe, a színházaknak is tanácsokat adva megismerte a legvonzóbb színésznőket. Odahaza jó, békés családapa volt, a női szépség azonban mindig elragadta. Kedvesen színes szavú csevegő és lángoló udvarló volt. Nem sajnálta a pénzét sem, de még értékesebb szerelmi áldozat, ha a férfi színésznő szeretőjének jó szerepek írásával fizet. Ha Machiavelli nem színésznőkkel rúg ki a családi hámból, sohase születtek volna meg azok a vígjátékok, amelyek új útra vitték a derűs hangú színpadi játékokat. De ezek előtt, a vidéki szabad időszakokban megírta a politikatudomány egyik főművét és feltalálta a történetfilozófiát. Állítólag egyik szeretője, a drámáknak és a szerelemnek egyformán művésznője egyszer így jellemezte: „Felül és alul egyformán tehetséges."

Az írás ugyanolyan gyönyörködtető szórakozása volt, mint a politika, a tanácsadás akár diplomáciai, akár szerelmi ügyekben, vagy az ókori latin történetírók műveinek olvasása és magyarázása. Az írást és a bölcs tanácsadást együtt gyakorolta, amikor megírta legnevezetesebb művét, „A fejedelem" című, egyszerre nagyon komoly és nagyon mulatságos könyvét. Az egyik Medici uralkodó herceghez címzett, tanácsadás formában írt politikai tanulmány ez. Az uralkodásról, a hatalom megszerzéséről és megtartásáról, uralkodó és alattvalók viszonyáról szól ez a sok mindenben máig is érvényes vizsgálódás. Az érzelem nélküli, józan hatalomgyakorlás rendszere. Bár tudomásul veszi és véteti, hogy aki hatalomért küzd, vagy meg akarja védeni meglévő hatalmát, az néha sehogyan se kerülheti el, hogy emberélet ne essék áldozatául. De lehetőleg kerülni kell az emberölést. Kedvességgel, jutalmazással, olykor megvesztegetéssel több hívet lehet szerezni és megtartani, mint gyilkoltatással. Tehát eszébe se jutott olyasmit hirdetni, hogy „a cél szentesíti az eszközöket". Az igaz, hogy a ravaszságnak, ha kell a hazudozásnak is szükségét látja. Hirdeti, hogy a politikának semmi köze az erkölcshöz. Itt hasznosságról, károsról, fölöslegesről van szó. A szépség a művészetekre, a költészetre tartozik. A jóság és gonoszság a vallásra, a becsületre, a magánéletre vonatkozik. Az igazság a bíróságok dolga. A hatalom birtoklása és az alattvalók jólétének szolgálata a célszerűség, az ésszerűség, a hasznosság gyakorlásának a világa. A következő évszázadban a híres porosz király, II. Frigyes „Anti-Machiavelli" címen vitairatot írt Machiavelli tanai ellen. Erről a királyi könyvről mondotta Hegel, hogy „a király és könyve sokkal machiavellistább, mint az igazi Machiavelli". A vita azonban azóta is újra meg újra megújul, hogy milyen is volt Machiavelli.

Ehhez egész életművét ismerni kell. Talán politikai, diplomáciai, hadtudományi műveinél is érdekesebb, fontosabb a történetfilozófiát megalapozó könyve: „Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről". A nagy hírű latin történetíró annak idején 136 könyvben írta meg Róma történetét a város alapításától saját koráig. Ennek nagyobbik fele ugyan elveszett, de a maradvány is csak hosszú könyvsorban adható ki. Az eredeti mű tízkötetenként alkot egy-egy nagyobb egységet. Az első tíz könyv - ez teljesen épen maradt ránk - a mondavilágból a történelembe forduló korok igen érdekes elbeszélése vagy inkább elmesélése. Machiavelli úgy látja, hogy minden egyes mozzanata példázat a történelemben előforduló eseményekre. Úgy követi végig Liviust, hogy megmutassa, a későbbi korokban és a jelenben melyik esemény melyik liviusi példázatnak felel meg. Vagyis törvényszerűségeket kutat és talál a történelem menetében. - Tulajdonképpen ezzel kezdődik a történelemfilozófia tudománya.

Ha csak ezeket a műveket hozta volna létre, akkor is a kultúra történetének halhatatlanja lenne. De minden olvasó ember tudja, hogy a négy évszázad óta szakadatlanul valamelyik színház műsorában felújított „Mandragora" című vígjátékot is ő írta.

Valójában ennél több komédiát írt különböző kedves színésznői számára, de a legnevezetesebb - és legkitűnőbb - ezek között mégis a Mandragora, amely új útra indította az egész vígjáték-irodalmat. Addig az ókortól a reneszánszig minden színpadi játék régen és messze játszódott. Esetleg nem is lehetett tudni, mikor és hol. De hogy ott és akkor játszódjék, ahol a néző éppen nézi, erről szó sem lehetett. Most a Mandragora Firenzében játszódik, azokban a napokban, amikor a nézők élnek. Ezt az azóta szokásos módszert a színháztudomány latin műszóval „hic et nunc"-nak (itt és most) nevezi. Továbbá mindaddig minden színpadon elhangzó szó - tragédiában és komédiában egyaránt - verses szövegben szólalt meg. Machiavelli hirdette először, hogy a jelenben játszódó történetekben semmi valószínűség nincs arra, hogy az emberek versben beszéljenek egymással. A Mandragora prológusa ugyan versben íródott, de amint a személyek megszólalnak, prózában beszélnek. Ez előbb meglepő újdonság volt, de csakhamar állandó lehetőség és gyakorlat a vígjátékoknál. A komoly hangú drámákban még jó ideig kötelező volt a verses dialógus, de a XVIII. századtól fogva a felvilágosodás dramaturgiáiban (Diderot, Lessing) már indokolt a prózai szöveg a komoly drámákban is. De addigra már a vígjátékokban egyenrangú a próza és a vers. Ez Machiavelli Mandragorájával kezdődik. - A témája igen komikus. Egy fiatalember hazaérkezik Párizsból Firenzébe, mert úgy hozta el egy hír, hogy Firenzében van egy asszony, aki hű az urához. Ez olyan meglepő, sőt hihetetlen, hogy a fiatalember hazasiet megnézni, miféle nő ez. A téma lényege az, hogy a fiatalember hogyan hódítja meg az elérhetetlen asszonyt. De a bizarr témánál is fontosabb, hogy közben a mindennapi élet olyan típusai jelennek meg, amelyek lépten-nyomon előfordulnak a hétköznapi valóságban. Például a férj, aki gazdag ügyvéd, de felettébb ostoba, a korrupt pap, aki tevékenyen szerepet vállal a csábításban, a bigott vallásos anyós, a lezüllött úr, aki mindenre képes némi kis pénzért. - A firenzei bemutató után hamarosan Rómában, a pápa előtt is bemutatták. Onnét terjedt el Európa országaiba. Nálunk vagy fél tucat fordítása is van.

Írt Machiavelli más vígjátékokat is, ezek közül legnevezetesebb a „Clezia", amelyben egy apa és fiú verseng ugyanazért a szép leányért. Ez is mulatságos jelenetek sora, találó típusábrázolások gyűjteménye, és persze ez is prózában íródott. A tudós, az államférfi, a tanulmányok nemzeti nyelven író mestere mellett a drámatörténetben is ilyen fontos szerepet játszó Niccolo Machiavelli az irodalomtörténet halhatatlanjai közt foglal helyet.


Machiavelli, Niccolo kortársai:


Vissza

Tanárajánló - kiemelt tanáraink

Szeretnél itt megjelenni? Tájékoztatónkat itt találod.