Verlaine, Paul (1844 - 1896)

Verlaine, Paul Francia költő
Metzben született, 1844. március 30-án.
Párizsban tanult, majd hivatalnoki állást vállalt. Szülei jogi pályára szánták, őt azonban csak az irodalom érdekelte. 1866-ban jelent meg első verseskötete, a parnasszista hatást mutató Szaturnuszi költemények. Verseiről Mallarmé és a fiatal France elismeréssel nyilatkoztak. I870-ben, hosszú jegyesség után feleségül vette Mathilde Mauthét, akihez A jó ének 1870 verseit írta.

1871 őszén - rövid levélváltás után - megismerkedik Rimbaud-val, s a „széltalpú fiú” (Verlaine) feldúlja a család életét, s magával rántja az addig elviselhető férjet és apát, aki hivatalba is járt, irodalmi hírével is törődött, az „abszintes alvilág örvényeibe” (Szerb Antal). A szertelen és bohém, de inkább infernális évek után ígérkező nyugalmat a francia-porosz háború zavarta meg. Verlaine részt vett Párizs védelmében, s művésztársai közt szokatlan lelkesedéssel üdvözölte a Kommün uralmát. Részint a Kommün bukása, részint a magánéleti botrányok miatt Angliába, majd Belgiumba menekült. Itt kezdődött életének legnehezebb periódusa. A nála tizenkét évvel fiatalabb, káprázatos tehetségű Rimbaud-val való közös utazások, szakítások és kibékülések után 1873-ban fegyverrel támadt barátjára, kétszer lőtt rá pisztollyal. Verlaine-t kétévi fogházbüntetésre ítélték. Büntetését a belgiumi Monsban töltötte.

A börtönévek megtörték, kétségbe ejtették és a valláshoz közelítették a költőt. Kiszabadulása után tudatosan vállalta kirekesztettségét, de bűntudat is gyötörte. A Jóság 1881 zsolozsmáit és a Párhuzamosan 1889 erotikus sorait szinte egyszerre írta meg. A nyomor és a betegség évei következtek, s egyre jobban rabjává tette a „zöld méreg”, az abszint is.

1896. január 8-án halt meg Párizsban. Késői elismerésként, Leconte de Lisle halála után (1894) „költőfejedelemmé” választották.

Egész életútja szélsőségekkel teli. Családi élete összeomlik, kiszakad a polgári lét keretei közül; végigjárja az érzelmek, emberi kapcsolatok infernális köreit. Előbb a mesterséges élmények, az alkoholmámor ihletése jellemző, megtérésével a modern katolikus költészet egyik előfutára lesz. Átkozott költők című műve valóságos kiáltványa az új költői iskoláknak; a szimbolista mozgalmat szervező munkája mellett ennek két kiemelkedő költőegyéniséget - Rimbaud és Mallarmé - is felfedezett.

Verlaine Baudelaire költészetének folytatója. A „décadence”, a hanyatlás civilizált emberének érzelmi világát festi, amihez hozzátartozik az ősi egyszerűség vágya is. Nagy kortársaival szemben nála a hangsúly nem a válságra, hanem épp erre a nosztalgiára helyeződik. A dalt a romantikusok után ő helyezi vissza jogaiba. Dalaiban mélység és könnyedség egyesül. Halál és szerelem állandó kapcsolódása nála nem hoz iszonyú látomásokat, „a rég elhallgatott, kedves hangok” inkább megnyugvást ígérnek, az elhagyott parkban suhanó árnyak szelíd szomorúságról vallanak csak. Watteau képeinek súlytalan bánatát idézi szívesen: Gáláns ünnepek 1869, de tud vallani a pillanatnyi harmóniáról is, a Zöldben talán a francia költészet legszebb szerelmes verse.

Magatartását egy helyzetdala jellemzi legjobban: Caspar Hauser dalol. A romantikus sorsú német ifjúban a maga sorsát siratja. A vers végén költészete központi kérdését teszi fel: „Későn jöttem? Korán? Miért? Mit keresek én e világban?” Egyetlen kivétel a kommün korszaka, amikor rövid időre megtalálja a helyét a világban. Előbb is hébertista, s a forradalom bukása után is kommünárok maradnak a barátai. A kommün bukása után írt megrendítő politikai versében, A legyőzöttekben új, „végső csatáról”, „kegyetlen győzelemről” álmodik. Reményei összeomlása után változik csak meg a hangja, keres menekülést a vallásban és a szerelemben.

Katolicizmusa tisztán érzelmi, féktelen életére keres benne „szelíd és naiv megoldást”. Szélesen szárnyaló, súlyos veretű istenes versein a Biblia és a liturgia hatása érződik. Nagyrészt a börtönben írja A jóság versei kötetét melyet a francia neokatolikus líra alapművének tartanak. Verlaine katolicizmusa éppen úgy végletességeire utal, mint amennyire szerelmi költészete. Bár egyes versei, legelsősorban a modern vallásos költészet remeke, a nagy misztikus élmények megszenvedettségével rokon Uram, szerelmed megsebesített... című belső hitelességéhez nem férhet kétség, költészetének ez az iránya sem egyenletes színvonalú, pontosabban ez sem egyformán őszinte.

Verlaine tudatos formateremtő művész, amit parnasszista indulása is magyaráz. Verselése azonban nem parnasszista, fel kívánja szabadítani a verset attól a kötöttségtől, ami Leconte de Lisle eszménye volt. Híres ars poeticájának, a Költészettannak 1874 sikerül egyetlen versbe sűríteni mindazt az újat, amit a francia költészetbe ő hozott: a „Zenét minékünk, csak zenét” kezdősora programot ad. A szimbolizmus illetve a posztromantikus költészet egyik lehetséges ars poeticáját nyújtja. Annyiban kötődik a romantika, illetve az esztétikatörténet évezredes tapasztalatához, hogy a zeneiség fontosságát hangsúlyozza, hiszen a preszókratikus filozófusoktól Platónon, Szent Ágostonon, Hegelen, Schopenhaueren át a zenét tartják a legfontosabb művészeti ágnak, a teljesség közvetítőjének. Szakít viszont a romantikával, amennyiben a maradék kötöttséget is elveti: a retorikát, a klasszikus szintaktikát, a csattanót. Megtartja viszont mint szükséges rosszat a rímet, mert a teljes gátnélküliséget még nem vállalja. A hangulatok impresszionista költészetét kívánja megteremteni, az árnyalatot választva a szín helyett. Vissza-visszatérő képei: a holdfényes táj, a tó, a fák is ezt a lebegést sugározzák. A szavakkal való kecses, gonoszkodó vagy éppen féktelenül nyers játékot is megtaláljuk nála. Tételei megvalósulnak zenévé oldott lírájában: költészete csupa érzés, muzsika, csupa árnyalat, 'nüansz', határozott körvonalak nélkül, a páratlanságokat kereső különös zeneiséggel. Dalaiban a mélységet egyesíti a könnyedséggel.

Az Őszi chanson 1864 a zenévé oldott líra költői programjának legszebb művészi megvalósítása. „Vajon mit mozgat meg bennünk ez a vers? Aligha tévedek, ha azt mondom: mindannyiunkban a ráismerés érzetét. Hangulata mintha már valamennyiünket beburkolt volna. Mert nem más ez a vers, mint különös, ellengő, páraként felszálló hangulat, s lelkünkben is a hangulatok szféráját mozdítja meg, azt a különös tartományt, melyről sokszor úgy is érezzük, hogy bár egész életérzésünket meghatározza, mégsem illeszthető a világ megfoghatóan valóságos elemei közé. /.../ Szó és zene, zene és képek, képek és jelentés összefüggéseiben Verlaine verse a modern költészet egyik remeke. Csodálatos hangzásában a konkrét világ másféle, csak a nyelvben, csak a költészetben élő valósággá alakul. Ez a szinte észrevétlen, az ember számára azonban rejtetten mindig tudott ”átlépés„ a valóságból a nyelv közegébe, egy másféle, az ”igazi„ nyomán megteremtett valóságba - ez az impresszionista-szimbolista, a hangulat érzékeltetésére és az átélés folytán a világ jelképességének kifejezésére képes költészet legfőbb jellegzetessége. /.../ A francia vers zenéje visszaadhatatlan. /.../ Szabó Lőrinc a hivatalos ritmusképlethez hívebben, négy szótagosnak fordítja ezeket a sorokat, Tóth Árpád három szótagosnak, s ezzel a vers meg-megcsukló, tűnődve-elhallgató tónusát hangsúlyozza. Mindketten kénytelenek ”szétszálazni„, az én és a világ kettősségére bontani ezt a verset, mely valójában a természet és az én misztikus egységére épül. A francia szövegben az őszi hegedűk ernyedt, mélabús zokogása sebzi meg a költő szívét. Tóth Árpád kihagyja a versszakból az ént, Szabó Lőrinc ezt a hatást csak sejteti, és nem az eredetinek megfelelően hangsúlyozza. /.../ az Őszi chanson már többé-kevésbé Tóth Árpád-versnek tűnik; akárcsak saját költészetében, a kimondhatatlan hangulatot képes érzékeltetni, míg Szabó Lőrinc inkább a nehezen kimondható tartalmat. /.../ Kevés versen lehetne jobban bemutatni azt, hogy a versfordítás voltaképpen reménytelen vállalkozás - de azt is, hogy tökéletlensége ellenére milyen mérhetetlen kincsekkel ajándékozza meg a magyar kultúrát. Verlaine Őszi chansonja már kitörölhetetlen a magyar költészetből.” (Beney Zsuzsa)

„Verlaine versei a szó, a zene orfikus-mágikus varázsából születtek meg, s a lélek törékeny megfoghatatlan hangulatait - a kifejezhetetlent akarják kifejezni” - írja Szegzárdy-Csengery József.

Parnasszisták, szimbolisták, dekadensek valamennyien magukénak érezték és hivatkoztak rá; valójában épp az adta nagyságát, ami az iskolákon, irányzatokon túl emelkedett. Magyarországon a század végén Zempléni Árpád tette ismertté, majd a Nyugat nemzedéke, Kosztolányi, Tóth Árpád adott költészete lényegét valóban érzékeltető fordításokat. Erősen hatott Adyra is, aki egy versét Paul Verlaine álma címmel költötte át.


Verlaine, Paul kortársai:
- Baudelaire, Charles
- Bulgakov, Mihail Afanaszjevics
- Csehov, Anton Pavlovics
- Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics
- Flaubert, Gustave
- Gorkij, Makszim
- Hugo, Victor
- Ibsen, Henrik
- Mann, Thomas
- Rilke, Rainer Maria
- Rimbaud, Arthur
- Tolsztoj, Lev Nyikolajevics
- Dumas, Alexandre


Vissza

Tanárajánló - kiemelt tanáraink

Szeretnél itt megjelenni? Tájékoztatónkat itt találod.