Középiskola > Műelemzések > Juhász Gyula költői világának jellemzői

Helye és jelentősége a magyar irodalomban:
„Az elérhetetlen nosztalgiák és a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője.”

A Nyugat első nemzedékének legtragikusabb sorsú lírikusa, legígéretesebb tehetsége volt. A pesszimista kedélyvilág, a mélabú, a bánat, a fájdalom költője. Társtalan magánya nem oldódott fel. Túlérzékeny, ingatag lelki egyensúlyú költő.

Szeged szülötte és költője, leggyakoribb tájmotívuma a tiszai táj. A nagy szerelem Nagyváradhoz fűzte, ő volt Sárvári Anna. Hozzá írta az Anna-verseket.

Látásmódját meghatározza:
Elszigetelődöttség – tanári állásokat csak vidéken, a fővárostól távol kapott, ezért kiszorult a szellemi élet központjából.
Magány
Társtalanság, beteljesületlen szerelem
A szülőföld szeretete

Költészetének jellemzői:
Ígéretes tehetség, de kiszorul az irodalmi élet központjából: Egyszerű, érthető nyelvezetű versek, rövid, zárt kompozícióban. Kedvelt versformája a klasszikus szonett. Nagyfokú formaérzékenység, jellegzetesen impresszionista hangulatlíra. Mélyen hitt a szépségben és a művészetekben. Nagy elődök alakjai gyakran jelennek meg verseiben, jelképes alakok számára.

Vidéki élethelyszínek: Juhász Gyula lírájában is egyéni színt jelentenek szimbolikus tájversei. A költő a maga érzésvilágát rávetíti a tájra, a tájat humanizálja. Verseiben erős hangulati töltéssel egybeforr az egyén és szülőföldje.

Érzékeny idegrendszer, depresszió: Az elszigetelődött költő magánya és viszonzatlan szerelme miatt hajlamos volt a depresszióra, gyenge idegrendszere volt. Élete során többször is megpróbált öngyilkosságot elkövetni, amelyek közül az utolsó esetben már nem tudták megmenteni, gyógyszer-túladagolásban halt meg.

A magánélet boldogtalansága: Juhász Gyula költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. Egész életében fájó pont volt benne Anna iránti viszonzatlan szerelme. Szerelmének valójában nem volt élményi alapja, a költő egyre távolodó emlékeiben finomult Anna alakja halhatatlan múzsává.

Versértelmezések:
Tiszai csönd:

A vers vezérmotívuma a tiszai hajók képe, a páratlan szakaszokban nyíltan megjelennek. A vezérmotívum a páros szakaszokban is, de rejtve, a szöveg utal rá.

A vers a 20. sz-i tájversek egyike: itt már nem a 19.században megszokott tájleírás dominál (Petőfi), a táj nem önmagáért való, a költő tájhoz való viszonya válik fontossá.

A költő gondolatai, hangulata, lelkiállapota jelenik meg a leírt tájban. A magányosság, a társtalanság, az otthon, a szülőföld szeretete a fő témája a versnek.

Hangok, képek teszik élővé a verset. Hangok: mozdulatlanság, harmonikaszó, tücsökciripelés → lágy hangok, csönd. Képek: „az est, a nagy barna pók” → teljes metafora, „hálót fon az est” megszemélyesítés, „égi rónán” részleges metafora, „hallgatják halkan a harmonikát” – alliteráció

A vers szerkezete szabályosságot, harmóniát mutat. Az impresszionista hangulatlíra verse. Pillanatnyi lelkiállapot tükrözője. A vers képei is pillanatnyi állapotot írnak le.

Anna örök:

A vers formája és záródás imaszerű. A megjelenő gondolatokat a soráthajlások viszik tovább. Ez a vers a szabad vers jellegét erősíti.

A költő nyugalma látszólagos: az emlékek elevenen élnek még benne. Anna alakjának végleges eltűnését nyomatékosítja. Ismétlésekkel nyomatékosítja a „ma” látszólagos nyugalmát.

Az utolsó mondat jövőidejűségében az emlékek, a múlt végleg diadalomra jutnak. A verszáró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.