Középiskola > Műelemzések > Janus Pannonius és a humanizmus

Búcsú Váradtól
(Abiens valere jubet sanctos reges, Varadini)
Janus Pannonius latin nyelvű versének idáig 29 különböző fordítását ismerjük. Hegedűs István már 1893-ban fordította, az újabb költőnemzedék tagja közül Benjamin László, Somlyó György, Nagy László, Csorba Győző, Weöres Sándor is fordította. A legjobbak közül való Áprily Lajosé. A vers műfaja elégia.

Az Itáliából hazatért tudós költő alkotása. Valószínűleg 1458/59 telén került sor arra, hogy Váradról Budára kelljen sietnie. Egyrészt türelmetlen tettvágy, feszült várakozás, lelkes bizakodás, másrészt erős önfegyelem hatja át, szorítja keretek közé a verset. Míg korábban, itáliai epigrammáiban az ifjú poéta az antik irodalom sablonjait használta, vagy éppen szellemes ötleteit szedte versekbe, addig itt már a való élet kínálta számára a témát. Személyesen érezhette át a nagy útra indulás érzelmi hullámverését, egyben természetesen a hagyományhoz is kapcsolódhatott, hiszen a búcsúvers (az elutazókat köszöntő propemptikon és az elutazók verse, az apobatérium) közismert görög-latin műfaj. A hét strófából álló költemény zárt, harmonikus, szimmetrikusan tagolt egységet alkot. Ezt formailag a refrén biztosítja, amely Catullus hatásáról tanúskodik.

Az Itáliából hazatért tudós költő alkotása. Valószínűleg 1458/59 telén került sor arra, hogy Váradról Budára kelljen sietnie. Egyrészt türelmetlen tettvágy, feszült várakozás, lelkes bizakodás, másrészt erős önfegyelem hatja át, szorítja keretek közé a verset. Míg korábban, itáliai epigrammáiban az ifjú poéta az antik irodalom sablonjait használta, vagy éppen szellemes ötleteit szedte versekbe, addig itt már a való élet kínálta számára a témát. Személyesen érezhette át a nagy útra indulás érzelmi hullámverését, egyben természetesen a hagyományhoz is kapcsolódhatott, hiszen a búcsúvers (az elutazókat köszöntő propemptikon és az elutazók verse, az apobatérium) közismert görög-latin műfaj.
A hét strófából álló költemény zárt, harmonikus, szimmetrikusan tagolt egységet alkot. Ezt formailag a refrén biztosítja, amely Catullus hatásáról tanúskodik.

Egy dunántúli mandulafáról
(De amygdalo in Pannonia nata)
A mindössze nyolcsoros költemény (csekély terjedelme ellenéri is) Janus Pannonius sorversei közül való. Külső látvány, természeti jelenség a vers ihletője: a pécsi püspök 1466 márciusában, székvárosában, a Mecsek lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába öltözött mandulafát. A természeti szépségek, különleges jelenségek iránt fogékony reneszánsz embert elbűvölhette a növényi életerő, s gondolatok egész sorát indította el benne.

A túl korai, „merész” virágzás a pusztulás képzetét is szükségképpen fel kellett, hogy keltse, s emellé a féltő aggodalom, a részvét, a tragikus vég előérzete magától értetődően társult; az élet két pólusát egyszerre idézte fel a költői képzelet. A természeti kép és az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott. Janus nagy elhivatottsággal és becsvággyal érkezett haza nyolc évvel korábban Itáliából, tervei és vágyai azonban az eltelt időben alig vagy csak csekély mértékben teljesülhettek. 1465-ös római követjárása ugyancsak mélyíthette benne az elégedetlenség érzését, frissebben érezhette a különbséget az itáliai és hazai viszonyok között. A mandulavirágok s a „csodaszép rügyek” jövőjén tépelődve önsorsát látta megtestesülni a látványban. Az antik mitológia nyelvén kellett mindent elmondani ahhoz, hogy átélhetővé váljon, s elismerést arasson a korabeli versolvasó közönség köreiben. Már az első sorok is ennek megfelelően, mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt mindazok előtt, akik a görög mondavilág kalandos történetein nevelkedtek, s Héraklész esetét is jól ismerték: ő kapta feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodálatos aranyalmákat. A humanista műveltségű olvasó számára ez a kert a létező legszebb helynek számított, ennél többet mondani a mandulafa csodás varázsáról nem is érdemes. Csupán szaporítani lehetett a példákat, s a vers második sorában valóban ez következik.

Homérosz olvasói számára egyértelmű és világos, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma alatt álló szigeten, a phaiákok birodalmában a hazafelé tartó görög vándor ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. A harmadik sor még mindig újabb tudós invencióval (találmánnyal) gazdagítja a mandulafa-csoda leírását. A Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek „bő rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik. Mindez sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet „a pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Így válik teljessé a csoda érzékeltetése, s ezzel le is zárul a vers első része, a lírai helyzet bemutatása.

A második négy sor az ellenpólus, a „merész” virágzás következményeinek felmérése, a „zúzmara” időszakának eljövetelétől való félelem megfogalmazása. Újabb mitológiai nevek bekapcsolásával. Természetesen, így jóval tömörebb a költemény szövege, a nevek mögött rejlő hosszabb történetet a képzett olvasónak kellett az elmondottakhoz társítania.
Phyllis királylány mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt, de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére. A királylány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett. Az istenek mandulafává változtatták a trák király szomorú végzetű leányát. A történetet Ovidius Metamorphosese dolgozta fel, ennek ismerői tehát magától értetődően belelátták a tavaszt idéző gyümölcsfa képébe Phyllis alakját, aki nem győzte a várakozást, s ez okozta vesztét. A fecske a magyar fordításban egyszerűen a tavasz előhírnökeként jelenik meg, a latin szöveg azonban itt gazdagabb: Progné királylány neve áll az eredetiben, ő a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől. A nyolc sor mesteri módon tömörítet, gondolatmenetet alkot.

A szöveg első és második fele ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei rémlenek fel egymással szemben. Mindez azonban már Janus korszakán és személyes sorsán túlmutat. Nincsenek-e meg más évszázadoknak is idő előtt kivirágzó szépségei és értékei? S nem fenyegetik-e ezeket is a tél erői, kíméletlen fagyok, rideg zúzmarák? Janus költeménye ezt az időtálló, humánus aggályt önti verssorokba. A természeti kép, az egyéni életút párhuzama s a mitológiai nyelv ritkán tapasztalható szoros összhangba fonódik itt, így hívja fel a figyelmet a romboló erők veszélyességére, a magasabb rendű értékek védelmére. A négy disztichonból álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. Olyan csúcspontja ez Janus epigrammaköltészetének, amely már túlmutat önmagán, s a szokványos csattanós-szellemes megfigyeléstől a bölcselkedő, érzelem gazdag elégia irányába mozdul el. Az itáliai epigrammakorszak tanulságai és eredményei nem vesztek el, az ott szerzett mesterségbeli tudás és rutin itthon is kamatozott, s a gondolatilag igényesebb, érettebb magyar poézis kiformálódását segítette elő. Feszes epigrammatikus forma egyfelől, borongós-fájdalmas, elégikus töprengés, másfelől: ez jelenti talán
a költemény egyedi karakterét, különös varázsát, korunkban sem halványuló fényét.
Janus pontosan érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni. Saját sorsát tekintve előérzete beteljesült. A magyarországi költészet viszont átvészelte a zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult meg a Janusi kezdeményezések nyomán.

Saját lelkéhez (1466)
A végzetes betegséggel (tüdőbaj), a halállal szembenéző költő elmélkedése a vers. Filozófiai hátterét az itáliai tanulóévei alatt megismert újplatonista gondolatok adják. Az 1460-as évek egyre inkább elmélyült ebben az eszmerendszerben, lét és nemlét, test és lélek viszonyának kérdései foglalkoztatták. Műfaja hagyományos (görög) értelemben: elégia. A gondolati líra körébe tartozó létértelmező filozófiai költemény. A cím a megszólítottat nevezi meg: önmegszólító vers. Az egyes szám 2. személyű alakok azonban énjének csak egy részét, a lelkét szólítják meg. Ez a sajátos önmegszólítás azon az újplatonista gondolaton alapul, amely szerint az embert test és lélek kettőssége, elválasztottsága jellemzi. A vers alapellentéte már az első sorban megfogalmazódik: a fény és sötétség szembeállításával az értékeket hordozó, magasabb rendű lélek és a silány anyag, a test megbékíthetetlen és végzetes ellentéte jelenik meg. Szerkezete követi az újplatonista elképzeléseket.

I. 1-14. sor: A halhatatlan lélek a kozmoszban, a csillagok közt lakik. Innen az isteni szférából, a tökéletesség birodalmából ereszkedik alá a földre. Testet öltve is emlékszik és vágyódik eredeti honába…

II. 15-28. sor: a „büszke derű”-t sugárzó lélek azonban alászállva méltatlan testet kapott. Részletező, szinte már visszataszítóan naturalisztikus képekkel mutatja be ezt a gyenge, beteges „por-gúnyát”

III. 28-38. sor: a testi fogyatékosságok felsorolása után élesen szembeállítja a test tökéletlenségét a lélek gazdag adottságaival.

IV. 38-44. sor: a zárlatban egyéni végzetét, lélek és test egymáshoz rendelődésének kudarcát általános emberi sorssá emeli: „csak nyomorult ember, csak az az egy sose légy”.

Kifejezésmódjára a hangnemek váltakozása jellemző:
I. rész: ódai emelkedettség
II. és III. rész: ironikus szemléletmód
IV. rész: rezignált keserűség.
Versformája: disztichon.