A mű keretes szerkezetű. Az első és utolsó versszak alkotja a keretét, melyet a költő a Remény megszólításával állít figyelembe.
Csokonai szemrehányást tesz a remény istenasszonyának az első versszakban, mert reménykedett abban, hogy Lillával egy életre összekötheti életét. Az emberek gyarlók, így Csokonai is hinni akart szerelme beteljesülésében és örök és maradandó voltában, ámde az élet (és legfőképpen Lilla családi körülményei) keresztezte a költő terveit.
Ugyanis Lillával már 9 hónapja voltak egy pár, amikor feleségül akarta venni Csokonai. Ahhoz, hogy megalapozza közös jövőjüket biztos állás után nézett és mialatt nem tartózkodott Lilla közelében, kedvesét édesapja feleségül adta egy gazdag kereskedőnek. Ezek után a költő összeomlott. Ez a szomorú esemény váltotta ki a Reményhez megírását. Ez a versszak hűen tükrözi a mű szentimentalista stílusát.
A költemény második versszaka pozitív élményeket sorakoztat fel. Természeti képekkel, érzékszervi hatásokkal, zeneiség eszközeivel („csörgő patakokkal”) és képiességgel kelti a reményteli hatást Csokonai. Egyfajta idilli természeti képet tár elénk, melynek elemei: virágoskert, patak, fák, virágok, méh, rózsák a tavasz képei. A méh megszemélyesítésével Csokonai magára szeretett volna utalni, vagyis arra, hogy amikor még együtt voltak Lillával (amikor még „tavasz” volt számára), akkor költészete szárnyalt. Pozitív hatása volt a Lilla-szerelemnek. A költő boldogságát az „Egy híjját esmértem örömimnek még: Lilla szerelmét kértem, s megadá az ég.” sor juttatja a hangulati tetőpontra. A strófát az eufónia jellemzi.
Ezzel a tavaszi képpel szemben az ezt követő versszak a kiábrándulás télies képével állít ellentétet. Csokonai rájön, hogy elhagyták, számára megszűnt létezni a világ. A boldogtalan szerelmes lelkiállapotát az értékpusztulással („Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak”), a természet téli ruhába öltözésének képével mutatja be. Majd kimondja, hogy szenved Lilla nélkül és, hogy helyét a szeretett nő számára más, arra méltatlan férfi foglalta el. A vers kakofónikussá válik.
„csörgő patakokkal fáim éltetéd <-> forrásim, zöld fáim kiszáradtanak”
„repkedtek a friss meleggel rózsáim felé <-> jaj, de friss rózsáim elhervadtanak”
„rám ezer virággal szórtad a tavaszt <-> tavaszom, vígságom téli búra vált”
„rám ezer virággal szórtad a tavaszt <-> régi jó világom méltatlanra szállt”
„Lilla szívét kértem, s megadá az ég <-> ó, csak Lillát hagytad volna csak magát nekem”
A vers záró versszakában a költő ismét megszólítja a Reményt, ezzel a keretet lezárva. A költő érzelmei halálvágyba csapnak át: „mert ez a keménység úgyis eltemet”, „fáradt lelkem égbe, testem fődbe vágy”. A strófa végén újra felvillan a kifosztott táj képe, ezt bizonyos szavak hangsúlyozzák. Nevezetesen a „rét hímetlen”, „mező kisűlt”, „zengő liget kietlen”, „a nap éjre dűlt”. Az utolsó sorokat az erőteljes felkiáltások, a tő- és hiányos mondatok teszik érzékletessé.
