Középiskola > Műelemzések > Fantasztikum a romantika irodalmában

A romantika forrása az a társadalmi méreteket öltő illúzióvesztés volt, amely a francia forradalom után fogta el főleg Nyugat-Európa népeit. A romantikusok kiábrándultak a józanészbe és a korlátlan fejlődésbe vetett hitükből, valamint csalódtak a polgári eszményekben.

A politikai háttér megnyilvánult a kor művészetében, úgy a képzőművészetekben, mint a zenében és az irodalomban. A romantikusok menekültek a jelentől, igyekeztek minél inkább elhatárolódni az őket körülvevő kegyetlen, illúzióromboló világtól. Mindez többféleképpen jelentkezik a művekben. A romantikusok felfedezték nemzeti múltjukat, és szembeállították saját jelenükkel. Egy másik népszerű irányzat volt az egzotizmus vagy más néven orientalizmus, amely a varázslatos, nagyrészt ismeretlen Keletre kalauzolta az olvasót. Voltak azonban, akik ennél is messzebb mentek, és történeteik színterét egy még távolabbi, még sejtelmesebb világba helyezték: a fantázia birodalmába. Ebben a megszépített, illúziókkal telt világban teljes mértékben érvényesülhetett a romantika egyik alapelve, a korlátlan alkotói szabadság, valamint kiváló eszköz volt az akkori élet visszásságainak érzékeltetésére. A romantikus művek jó része két síkon játszódik, a valóságban és egy elképzelt helyszínen. Míg a valós síkon az ember állandóan korlátok közé van szorítva, addig a fantáziabirodalomban szinte határtalan lehetőségei vannak; a mesevilág a hétköznapi lét korlátjai között meghiúsult vágyak, gyakran a szerelmi boldogság megvalósulásának helyszíne.

Goethe A Tündérkirály című művében például a másik világ maga a túlvilág, a halál után való élet, ahova nyilvánvalóan csak a földi élettől való elszakadás árán juthatunk. Goethét általában nem sorolják a romantikus alkotók közé, ám kétségtelen, hogy több műve is a romantika előfutárának tekinthető. A Tündérkirály című balladájában a gyermekét orvoshoz szállító apa teljes mértékben a valós síkon él, éppen ezért hétköznapi logikája segítségével próbálja értelmezni fia viselkedését: nyilván lázálmai vannak. A gyermeket már a másik világ erői próbálják hatalmukba keríteni. A Tündérkirály különféle csábító dolgokat (játékok, szép ruhák, szép lányok) ajánl a fiúnak, aki azonban megretten mindettől, mivel nem akar meghalni. Itt nem egyértelmű, hogy a földi élet a rosszabb és a tündérország a jobb. A gyermek félelme által a túlvilág éppen annyira visszataszítóvá válik az olvasó számára, mint amennyire a való világ a rajta uralkodó kegyetlen, zord időjárás miatt. Végül a tündérek győzedelmeskednek (ez nem is lehet másképp), azonban a gyermek meghal, így a mű végkicsengése - a földi lét normái szerint - mégiscsak szomorú.

Goethe legismertebb költeményében, a Vándor éji dalában már sokkal árnyaltabban jelenik meg a két világ. Első olvasatra az egy strófából álló vers nem más, mint egy kiválóan megkomponált tájleírás: a főszereplő (valószínűleg maga a költő) egy erdőben sétálgat, és megpróbálja átvenni a természet nyugalmát azáltal, hogy ő is megpihen. Csak tüzetesebb tanulmányozás után jöhetünk rá a mögöttes tartalomra: a megnyugvást máshogy is lehet értelmezni, valamint a madárkák hallgatása lehet az elmúlás jelképe. A német eredetit olvasva szembetűnhet az is, hogy a magyarra szellőként fordított hauch leheletet is jelenthet. Összeállt tehát a kép: a vers tulajdonképpen a halálról, a halál utáni létről, a végső megnyugvásról szól.

Hasonló témában írta Novalis is a Himnuszok az éjszakához című költeményét. A versciklus utolsó darabja, a Halálvágy, az élet és halál határán lebegő emberről szól, a lélek szüntelen vágyódásáról a túlvilágra. Itt azonban - A Tündérkirállyal ellentétben - a túlvilág egyértelműen pozitív színben tűnik fel, a halál nem a földi élet végét, hanem egy másik, boldogabb lét kezdetét jelenti. Novalis másik világa teljes mértékben azonos a keresztény vallásból ismert Mennyországgal.

Nem így van ez az angol költőknél, akik egészen más módon jelenítették meg az általuk ideálisnak tartott helyet. William Wordsworth Táncoló tűzliliomok című verse például egy egyéni élményt jelenít meg: a költő egy tó partján tapasztalja meg a természet magasztos, mégis egyszerű szépsége által elért idilli állapotot. Wordsworth már-már isteni szférába emeli a természet tárgyait, ezáltal úgy érzi az olvasó, mintha a vers valahol egészen távol, talán nem is a Földön játszódna. Ezt nevezzük panteizmusnak.

Wordsworthre tehát szinte kábítószerként hatott a természet bámulata, költőtársa, Coleridge azonban ennél sokkal kényelmesebb módon érte el az alkotáshoz szükséges állapotot. Kubla kán címmel írt költeménye például ópiumszívás révén jött létre, éppen ezért mondanivalója egyáltalán nincs, és értelme is csak kevés. Mindazonáltal kiválóan látszik, hogy a művész - az eddigiekhez hasonlóan - nem elégedett meg a valóság nyújtotta lehetőségekkel, és a verse, noha földi tájakon, de egészen egzotikus, víziószerű, valamint túlzásokkal, sci-fibe illő elemekkel megtűzdelt vidéken játszódik. A hatást erősítendő Coleridge egészen érdekes asszociációkat és metamorfózisokat alkalmaz: például a forrva előlüktető forrást három sorral később már jégesőhöz hasonlítja, majd négy sor múlva biztosítja az olvasót, hogy valójában folyóról van szó.

Edgar Allan Poe, amerikai költő gondolkodásmódja Coleridge-dzséhez hasonló: a líra célja nem nagy gondolatok kifejtése, hanem „a szépség ritmikus megteremtése”. Ezt az alapelvet követi A holló című, méltán világhírű versében is. A téma igen hatásos: az epikus főszereplő a kedvesét siratja, amikor egy holló, az alvilág madara kopogtat be hozzá, és ott marad. A holló, azzal együtt, hogy vissza-visszaidézi az elmúlást, segítségére van a főszereplőnek, mivel elvonja a figyelmét a gyászról. Poe azonban elsősorban nem a vers tartalmával, hanem ritmikájával, zeneiségével ragadja meg az olvasót. Az epikus váz ebben az esetben csak másodlagos szerepet tölt be.

A fantasztikum a romantikában nem csak a költészetben jelenik meg, hanem igen nagy szerepet tölt be az epika, főleg a regények terén.

Goethe Faustja átmenet a szentimentalizmus és a romantika között. Faust egyértelműen romantikus jellem. Csak a tudománynak él, ahol mindent el is ér, ám a boldogságot nem sikerül megtalálnia, így nem érzi teljesnek az életét. Itt lép be a regénybe a fantasztikum, mivel Faust magával az ördöggel, Mefisztóval köt szerződést, amelyben az áll, hogy ha Mefisztó elvezeti őt a boldogsághoz, akkor neki adja a lelkét. Faust ezután ördöge segítségével sorra járja a történelmi korokat, elnyeri Szép Heléna szerelmét, majd a jelenbe visszatérve megmenti a császárt, aki szolgálataiért gazdagon megjutalmazza. Ekkor éri el a nem remélt boldogságot. Mephisto jönne is érte, de a végül isteni beavatkozás révén a tudós megmenekül. A Faust tehát jóval több, mint két síkon játszódik: egyrészről a tudós a különböző földi korok között barangol, másrészről tartja a kapcsolatot az alvilággal, sőt, a végén még a Mennyország is megjelenik. Faust a boldogságot végülis a jelenben találja meg, a közösségért végzett munka által (gátakat épít).

Ez azonban az igazi romantikus regényekben nincs így. A főhős a boldogságot szinte mindig a „másik világban” találja meg. Így van ez Novalis Heinrich von Ofterdingen című művében, amelyben az író megteremti az azóta halhatatlanná vált jelképet: a kék virágot. A főhős a kék virágban megpillantott leányarc hatására kezdi el keresni a boldogságot. Hogy végül hol találja meg, az sajnos a regény befejezetlensége miatt nem dönthető el.

A fantasztikus romantikus regény másik nagy mestere a szintén német Hoffmann volt. Kisregényeiben a kicsinyes, szürke hétköznapi élet kerül szembe egy képzelt világ tökéletességével. Hoffmann regényei tehát egyben társadalomkritikáknak is tekinthetők, ám ilyen szempontból már inkább a realizmushoz állnak közelebb, mint a romantikához.

Az arany virágcserépben először minden a földön játszódik, ám egy ponton (Anselmus első találkozása Serpentinával) megjelenik a fantáziabirodalom, és innen kezdve végérvényesen egymásba bonyolódik a két világ.

Az Arany virágcserép voltaképpen fejlődésregény: a mű fő cselekményszálán Anselmus diák fejlődéstörténetét követhetjük végig. Anselmus közönséges nyárspolgárként szeretne élni, ám ez nem sikerül, mivel minden balul üt ki neki, így nem képes teljesen beilleszkedni a társadalomba. Van azonban egy különleges képessége: nagyon szépen tud írni. Ez teszi lehetővé számára, hogy kapcsolatba lépjen a másik fontos cselekményszállal: Lindhorst levéltárnok és lánya, Serpentina történetével. Lindhorst kettős életet él: egyrészről a Földön rendes polgári állása van, és semmiben sem különbözik a többiektől; másrészről azonban tagja egy másik ország társadalmának is. Az író határtalan fantáziájára jellemző, hogy ezen másik országot az elsüllyedt világgal, Atlantisszal hozza kapcsolatba. Lindhorst büntetését tölti a Földön, amely addig tart, amíg férjhez nem adja mindhárom lányát. Három olyan gyermeki, költői lelkületű ifjúra van szüksége, akik képesek levetni a közönségesség terhét, és hinni a természet csodáiban. Anselmus kiválóan megfelel a célnak, ezért a levéltárnok lehetőséget nyújt neki Atlantisz megismerésére. A meseországból visszatérve a diák sivárnak, unalmasnak találja a hétköznapi életet, és csak egy dologra vágyik: végleg elszakadni a hétköznapok szürkeségétől. Erre elsősorban az motiválja, hogy közben halálosan beleszeretett a levéltárnok egyik lányába: Serpentinába. Anselmus számára tehát a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek felé, vágyai csakis a képzelet teremtette tündérbirodalomban valósulhatnak meg. A diákot mindössze egyszer sikerül megingatni: egy javasasszony kizökkenti „ábrándozásaiból”, elhiteti vele, hogy mindaz, amit addig átélt, csak egy álom. Anselmus hűtlenségének büntetése, hogy visszaesik a való világba, minden kapcsolata megszakad Atlantisszal. A környezetének fel sem tűnik a változás, azonban a diák rettenetesen szenved: a földi létet kristálypalacknak érzi, amelyből lehetetlen kitörni. Itt érdemes megjegyezni, hogy a metafizikai világ, Atlantisz itt, a Földön található meg, csak a legtöbb ember képtelen megtapasztalni. Anselmusnak sikerült, ő már járt ebben a „negyedik dimenzióban”, éppen ezért érzi magát börtönben, amikor visszakerül a háromdimenziós térbe - ugyanezt érezné valószínűleg a többi ember, ha például csak egy papírlap két kiterjedése mentén mozoghatna.

Az arany virágcserép két világa között három kapocs van: a mindentudó elbeszélő, a levéltárnok és a diák. Atlantisz győzelmét, magasabbrendűségét mutatja az, hogy ez a három személy a mű végére teljesen átpártol a fantáziabirodalomhoz, amelyben tartalmasabb, értelmesebb és boldogabb életben lehet részük. A regény végén Hoffmann azt sugallja, hogy ezt az idilli állapotot bárki elérheti, ám csak a művészet segítségével, valamint az egész művet végigkísérő jelmondat betartásával: „Higgy, szeress, remélj!”.

Láthattuk tehát, hogy a romantikát joggal nevezik a végtelenség művészetének. A romantikus művészek felfedezték az élet „éjszakai oldalát”, és visszahozták a képzelet világát, a fikciót az irodalomba. A romantikusok által létrehozott fantáziavilágok nagyon sokfélék, ám megalkotóik szinte minden esetben ugyanazt keresik benne: a megnyugvást, a szerelmet, a szépséget, szabadulást a mindennapok gondjaitól, egyszóval a boldogságot.