Középiskola > Műelemzések > Mikszáth Kálmán - A Péri lányok szép hajáról c. művének elemzése

1881-ben jelent meg Mikszáth Kálmán első két novelláskötete, melyek a harmincnégy éves írónak végre meghozták a várva-várt elismertséget, hírnevet. A Tót atyafiakban Mikszáth négy, viszonylag hosszabb lélegzetű, egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszélésben mutatja be gyermekkorának, diákéveinek helyszíneit, jellegzetes alakjait. A jó palócokban tizenöt rövid történet található, amelyek Mikszáth életművének – és a magyar irodalomnak is – kiemelkedő alkotásai.

A történetek itt is kapcsolódnak egymáshoz, valamivel szorosabban, mint a Tót atyafiakban: a szereplők egy-egy faluközösség tagjai, gyakran találkoznak egymással, néha még az életük menete is összefonódik (pl. Vér Klári és Gélyi János házassága).

A palóc novellák varázsa mégsem annyira a szereplők titokzatos kapcsolatrendszerében, inkább a történetek rövidségében, elliptikus szerkesztésmódjában, az elbeszélés stílusában rejlik. Mikszáth új elbeszélői technikát honosít meg a magyar irodalomban: a szabad függő beszédet. Ez szinte korlátlan szabadságot engedélyez az írónak: az epikus szál végigvitele mellett néha belebújhat egy szereplő bőrébe, a történettől eltávolodva filozófiai magasságokba emelkedhet (Mikszáthnál ez ritka), vagy éppen egy időre stílust váltva lírai hangulatban elmerenghet a táj szépségén. Ilyen szempontból különösen érdekes A Péri lányok szép hajáról című novella.

Már a felütés is igen meglepő: az olvasónak az a kellemetlen érzése támadhat, hogy talán elegánsabban is el lehetett volna kezdeni egy művet – a „hát” szócskával ugyanis nemhogy novellát, de mondatot is ritkán indítunk. Arra, hogy Mikszáth mégis így tesz, jó oka van. Az első három bekezdés feltehetően egy, a faluban általánosan elterjedt vélemény hű tolmácsolása, egyszersmind témamegjelölés, amely visszautal a címre (némiképp feleslegessé is téve azt), valamint előrevetíti a későbbiekben bekövetkező tragédia képét. Az olvasó a harmadik bekezdés végéig – egy költői fokozás során – úgyszólván mindent megtud a Péri lányok hajának szépségéről – a történetről azonban semmit. Csak a bevezetés utolsó mondatai utalnak a további eseményekre, azok is csak homályosan: „Valahol a Cserháton aratott a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen”.

Az elbeszélő tehát az eseményeket teljes mértékben ismerve, utólag mondja el a mesét. Ez a nézőpont azonban nem állandó, csak egy vezérfonalat ad a cselekménynek. Pár sorral később, a házasságtörésre készülő Csató Pista bemutatásának kellős közepén egy zárójelben levő izgatott felkiáltással találkozhatunk, amelyben az író Csatóné helytelen sarlókezelésére hívja fel a figyelmet. Eközben persze Csató Pista és felesége, valamint a többi arató szinte összes mozdulatáról értesülhetünk – mindezt három mondaton belül. Mikszáth briliáns érzékkel, mesteri sűrítéssel, kihagyásokkal építkezve több cselekményszálat tart a kezében, ezzel teljesen lekötve az olvasó figyelmét. Tömören, mégis aprólékosan ellenpontozva szcenizál, sajátos, balladákra emlékeztető légkört teremtve a novellának. Az idő múlását egy-egy lényegtelennek tűnő mozzanat, vagy megállapítás, esetleg gyors, meglepetésszerű nézőpontváltás beiktatásával jelzi. Így válik lehetségessé, hogy három oldalban több, mint egy hét eseményeit összefoglalja.

Mikszáth művészi gonddal formálja meg novelláit. Erre utal az is, hogy a balladisztikus szerkesztés mellett más, versekből ismert költői eszközöket is nagy számban alkalmaz. Ilyenek például a hasonlat, az ismétlés, vagy a metafora.

Az aratás végeztével Csató Pista eltulajdonítja Péri Judit kendőjét, és csak egy csók ellenében lenne hajlandó visszaadni. Judit értékrendje másképp alakul: „No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt”. Hasonló népi bölcsességgel találkozhatunk két bekezdéssel (egyben két nappal) később, miután Csató Pista némi szelíd erőszak árán érvényt szerez az akaratának: „No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett”. Sőt, a fiú megtoldja még egy metaforával is. „Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.”

Ezekből az apró „finomságoktól”, művészi szerkesztéstől, néha naivan népies, néha pengeélesen ironikus humortól válik érdekessé ez a novella – a történet csak másodlagos szerepet tölt be. Szokványos falusi história, kissé romantikus befejezéssel.

Pista találkára hívja Juditot, felesége azonban megneszeli a dolgot, és bosszúból levágja a lány haját. A pontos eseményekről persze Mikszáth – a kor szellemének megfelelően – nem ad részletes felvilágosítást, az olvasó csak Kata (Judit nővére) szemszögéből tájékozódhat. Mégis minden világos. Kata észrevesz egy ollót Csatóné párnája alatt. Először nem fog gyanút („No, ez bizonyosan babonát csinált most”), csak reggel, amikor hűlt helyét találja a húgának. Ekkor azonban már ő is mindent ért. Mikszáth tehát – mint egy jó krimiben – megadja a lehetőséget az olvasónak, hogy a szereplők előtt járjanak egy lépéssel, korábban megfejtsék a titkokat.

A szégyen, vagy a hideg éjszakában való kicsapongás miatt lázba eső Juditot nővére ápolja, majd amikor elfogy a pénzük, eladja legnagyobb kincsét: a haját. Így vész kárba a Péri lányok szép haja, ugyanúgy, mint Judit becsülete, és, mint a lezárásból kiderül, élete is – értelmetlenül.

Ebben a novellában is érvényesül A jó palócok egyik alapszabálya, mely szerint a főhős olyan tettet hajt végre, amely egész lényéről képet ad. A főhős itt egyértelműen Péri Kata, mint ahogy a végén az apja is megállapítja. Ő esett át ugyanis a legnagyobb értékvesztésen. Judit vállalta a kockázatot a kalandjáért, hajának elvesztése a becsülete után nem sokat számított. Katival azonban igazságtalanul bánik a sors. Nővére iránt érzett szeretetből, önfeláldozó módon elkölti az összes pénzüket, levágja a haját – Juditot mégsem tudja megmentetni.

A Péri lányok szép hajáról megható története az egyszerű falusi emberek gondolatvilágát, az érzelmek, családi kapcsolatok fontosságát, valamint a testvéri szeretet, önfeláldozás szépségét mutatja be.