Középiskola > Műelemzések > Kazinczy - Pályám emlékezete c. művének elemzése

Kazinczy Ferenc a színmagyar Bihar megyei Érsemlyénben született 1759. október 27-én, s távoli lakhelyén, Széphalomban halt meg 1831. augusztus 23-án. Szenvedélyesen gyűjtötte családja történeti emlékeit, leveleiben, feljegyzéseiben gyakran szerepelnek a Zemplén, Abaúj vagy Sáros megyében tevékenykedő elődei. Ősei a Rákóczi-család szolgálatában emelkedtek fel gazdag középbirtokosokká. A két család kapcsolata azonban nemcsak méltóságot és anyagi biztonságot hozott a Kazinczyak számára, hanem állandóan börtönnel is fenyegette őket. Ettől Ferencet katolizálása után Báthory Zsófia mentette meg.

Apja, Kazinczy József fogékony volt az új, világi műveltség ránt, s így nagy gondot fordított nyolc gyermekének neveltetésére. Bár kezdetben katonának szánta fiát, annak ellenállása eltérítette szándékától, ezért később inkább vallásos meggyőződésű íróvá kívánta nevelni. Idegen nyelvekre taníttatta, képzőművészeti, zenei oktatásban részesítette és, hogy otthonosan forogjon a korabeli politikai életben, magával vitte a megyegyűlésekre, s egy akasztásra is.

Élete első nyolc évét Érsemlyénben anyai nagyapja, a földbirtokos Bossányi Ferenc házában töltötte. Bár kisgyermek volt még ekkor, ezek az évek jelentősen meghatározták későbbi gondolkodásmódját.

Mint a Pályám emlékezete című művének elején, a bevezető sorok után írja: "Kiüresedvén e férjhez-kelés által anyai nagyapám két-gyermekű háza, s fészkünk Alsó-Regmencen Abaújban, két órányira a Zemplény Ujhelye felett, esztendőnként szaporodván elszakasztatám anyámnak emlőjétől, és Semlyénbe küldetém le, hol fülem nyolcadik évemig magyar hangnál egyebet nem halla."[1]

1767-68-ban az apai háznál, Alsóregmecen élt, ahol megismerkedett a Bibliával, s elkezdett latinul és németül tanulni. Ezután német nyelvgyakorlás céljából közel egy évet Késmárkon töltött, majd 1769-től 1777-ig a sárospataki kollégiumban tanult, ahol be is fejezte főiskolai tanulmányait.

A Martinovics-féle összeesküvés idején, 1794-ben Szulyovszky Menyhérttől megkapta a jakobinus kátét, s még ez év decemberében le is tartóztatták. Budára vitték, 1795 májusában halálra ítélték, de királyi rendelettel kegyelmet kapott. Elszállították Budáról, s 1801-ig Spielbergben, Obrovicben, Brünnben, Kufsteinben és Munkácson raboskodott.

1804-ben házasságot kötött gr. Török Zsófiával, azaz Sophie-val, s Széphalomra költöztek. Családi viszályok, s komoly anyagi terhek sújtották, örökösödési, családi perein, s tetemes adósságain önálló gazdálkodása sem segített. Még könyvtárát is kénytelen volt a sárospataki kollégium számára eladni.

Volt református gyülekezeti főgondnok, megbízást kapott a Zemplén megyei könyvtár rendezésére, részt vett a Magyar Tudós Társaság előkészítő munkálataiban, 1830-ban pedig a történettudományi osztály tagja lett.

1831-ben hosszú útra indult, s megírta Útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra címmel élete utolsó művét. A kolerajárvány sújtotta Felvidékről közvetlenül a terület lezárása előtt ért haza Széphalomba. Megbetegedett, s 1831. augusztus 23-án a járvány következtében meghalt.

Fogsága alatt elmélyedt ókortudományi tanulmányaiban, mindenekelőtt Winckelmann- műveket és az ókori képzőművészet alkotásait ismertető könyveket olvasott. Szabadulása után Goethe lett mintaképe, s híve maradt Rousseau nevelési elveinek is.

Korábban megkísérelte a Werther tolmácsolását, de ez töredék maradt, csak néhány javítgatott fejezete jelent meg 1994-ben. Két változatban lefordította a Társadalmi szerződést is, ebből a második változat kéziratban eljutott ugyan Csokonaihoz, viszont az elsőt elégette, így az sosem jelenhetett meg.

Törekedett Shakespeare, Moliére, Herder és Lessing átültetésére is, s nem adta fel reményét, hogy magyar színészek a lovagdrámák helyett egyszer Lessing és Goethe színműveit játsszák majd.

Fordításai mára elavultak, de irodalomtörténeti hatásuk mégis igen nagy, mert legalább egy nemzedéknyi írót tanítottak ezek a nagy műgonddal készült alkotások.

Óvta költőtársait az alkalmi versek művelésétől, szűklátókörűséget, ósdi ízlést vetve az alkalmi versszerzők szemére.

Kölcsey ú.n. lasztóci levelei a klasszicizmus ellenében az eredetiség romantikus követelményét kérték számon rajta. Kazinczy maga is érezte, hogy munkásságából hiányoznak az eredeti munkák, s erről be is számol a regényíró Fáy Andráshoz küldött levelében: "Literatúránknak abban van legnagyobb fogyatkozása, hogy originális darabjaink, melyek méltók volnának követésre, alig vannak."

Erdélyből hazatérve, 1816-ban kezdte írni Erdélyi levelek című gyűjteményét, melyről, mint "originál munkám" számolt be Kölcseynek.

Ugyanebben az évben, Helmeczi Mihályhoz írt levelében életrajza kész tervével állt elő, melynek ekkor még Az életem címet szánta.

Azt emlegette, hogy Goethe Aus meinem Lebenje adta az ötletet, de igyekezett azonnal kijelenteni, hogy sem Franklin, sem Marmontel, sem pedig Goethe önéletírásához nem akar hasonlítani.

Hosszas előkészületek után tehát 1816-ban elkezdte írni életrajzát, mely végül a Pályám emlékezete címet kapta. Az önéletrajzként való műfaji besorolás nem is teljesen pontos a művel kapcsolatban, hiszen könyve emlékiratként, korrajzként is értelmezhető, s érintkezik más műfajokkal, így pl. a levelezéssel, bírálattal is.

Néha úgy is tűnhet, mintha műve egy hosszú, egyes szám első személyben írt lexikon lenne, bár stílusa természetesen ennél sokkal közvetlenebb, anekdotikusabb.

Az eredetiség elvének megfogalmazása, s a múlt élményeinek felidézése már 1808-1810 körül kezdődött, ekkor látott neki élete eseményeinek rendszeres feljegyzéséhez.

A mű egy szubjektív válogatás, mely a szerző kisgyermekkorától 1805-ig tartó életút lényegesnek ítélt eseményeit örökíti meg. Szubjektív, hiszen mint a mű első szakában írja: "De midőn én teljesítem, amit az olvasó talán vár, viszontkedvezésül azt kérem ki hogy előadásaimat tekintse a barátság szorosb körének mondva, s tűrje, midőn oly dolgokat fonok beszédembe, melyek a kedves vissz’emlékezés által inkább múlattatják a beszélőt, mint hallgatóit."[2]

Igen sokat dolgozott művén, előbb szűkebb önéletrajzi jelleggel írta meg három változatát, melyeket csak családjának, s közvetlen környezetének szánt.

A negyedik változat, amely először viselte a Pályám emlékezete címet, Szemere kérésére a Vörösmarty-szerkesztette Tudományos Gyűjtemény számára készült, s az 1828-as évfolyamban jelent meg. Ebben az író már több tekintettel volt a korra, mint a maga személyére, de élete utolsó éveiben ezt a változatot is háromszor átdolgozta.

Egészen részletesen csak a fogságáig terjedő évek történetét mondja el. A szabadulás utáni időből mindössze három év története készült el, s házasságával befejeződik a mű.

Emlékiratának kompozícióját és stílusát nagy tudatossággal formálta, Helmeczinek meg is írta, hogy művében nem "chroniconi renddel megyen a dolog, hanem poétai öszvefűződéssel."

A Pályám emlékezetében lényegében benne van Kazinczy életének minden lényeges eseménye, egészen házasságáig.

Részletes leírással jellemzi környezetét, rokonait, s az őt körülvevő embereket, akiknek gyakran nemcsak belső, hanem külső tulajdonságaikkal is megismerteti az olvasót. Ezekbe az ábrázolásaiba néha még kissé naturalisztikusnak tűnő elemeket is vegyít.

"Leíró művészete alakjainak termetéről, gesztusairól arcvonásairól, ruházatáról és furcsaságairól rendkívül eleven képet ad, s a belső élet jellemzését is szolgálja" -írja Szauder József A magyar irodalom történetében.

Apját például így jellemzi: "Termete nem szálas, arca igen kedves, színe tiszta, hajai feketék, szemei kékek"[3]Valamivel később pedig ezt írja róla: "Atyám nagy beszélő vala, s szeretett sokáig űlni asztalnál, s mondogatá amit láta, halla, olvasa; ami nevezetes szüléivel s ezek barátjaikkal történt; ami csintalankodásokat az elmésségeiről még ma is emlegetett András testvéröccse gyermek- és ifjúkorában űze."[4]

Nagyapja, Bossányi Ferenc kissé elfogult jellemzése is érdekes, az a kép melyet róla fest, tiszteletet próbál parancsolni az olvasóak. Toldy Ferenc írja, hogy: "Egyike volt ő azon régi alakoknak, amilyek nehány maradványait ifjúságunkban magunk is értünk, melyek éreztették, hogy a születési nemesség több mint előítélet; egy oly erkölcsi intézvény, mely midőn a családi emlékezetek s hagyományos név és címer által osztályi büszkeséget táplál, ezt önfenntartása érdekében, egyszersmind erényre hívja fel."[5]

Toldy Ferenc (1805- 1875) orvos, kritikus, irodalomtörténész, a pesti egyetem első olyan tudósa volt, aki rendszeres irodalomtörténetet adott elő, s egyben ő volt e tárgy elméleti és gyakorlati megalapítója. Szoros kapcsolatot tartott fenn Kazinczyval, a nyelvújítást és az ízlésreformot korszakos jelentőségűnek ítélte. Meggyőződésének tudományos megalapozása érdekében látott neki az idézett Kazinczy-monográfiának, melynek címe: Kazinczy Ferenc és kora, de e műve befejezetlen maradt.

Visszatérve a Pályám emlékezetéhez - a művet kronologikus sorrendben négy könyvre osztotta fel a szerző, a könyveken belül pedig szakokat különített el. A szakokon belül számokkal még általában két-háromoldalnyi egységeket is elválasztott egymástól.

Az első könyv két szakból áll, születésétől, tehát 1759-től 1783-ig dolgozza fel élete eseményeit. A második könyv, melyet hét szakra osztott a leghosszabb, ez az 1784-től 1794-ig történteket tartalmazza. A négy szakból felépülő harmadik könyv fogsága esztendeit fedi, tehát 1795-től 1801-ig terjed. Az elhallgatás eszközével él ebben a fejezetben, azaz nem említi sem a börtönöket, sem a fogságot, de egyvégtében a távollétet, a haza utáni sóvárgást érzékelteti, s így életrajza ismeretében nyilvánvaló, mi is az, amiről nem kívánt beszélni. Ennek egyik oka a cenzúra lehet, a másik pedig az, hogy a 2387 napi fogságból való szabadulása után már rossz körülmények között, megbélyegzett emberként élt.

Az utolsó, negyedik könyv két szakból áll, 1801-től 1804-ig, a házassága megkötéséig tartó időszakot öleli fel.

A mű első részéből a már említetteken kívül mindenképpen említést érdemel az az egység, számszerint a nyolcadik, melyben édesapja 1774-ben bekövetkezett haláláról ír.

Beszámol arról, hogy neve napján, március 19-én még köszöntötte akkor már beteg apját, aki másnap meghalt, egyedül hagyva özvegyét hét gyermekkel. Mint írja, nyolcadik testvére öt hónappal később, augusztus 15-én született meg.

Ez az esemény is mint életrajzi elem szerepel, de nem jelenti azt, hogy a műre általánosságban is jellemző lenne a komor hangvétel. Kazinczy maga mondta műve hangnemével kapcsolatban, hogy: "A tón hol komoly, hol eleven, hol humoristisch."

Ez utóbbi megállapítás némileg túlzásnak tűnhet a mai olvasó számára, de tény, hogy az emlékei közt csapongó író az egymástól teljesen eltérő tárgyú részek között is jól tudott hangulati egységet teremteni, ügyelve arra, hogy műve ne váljon egyhangúvá se.

Az önéletrajz központjába az ÉN került, egyszerre munkál benne a múlt és a jelen, de ugyanakkor törekedett arra is, hogy ne csak saját sorsát mutassa be, hanem ezen túlmenően magát a kort is. "Emelkedésünket" festi, amiként leveleiben emlegeti, tehát a kor változó világát, annak összetettségét, ellentmondásosságát örökíti meg.

Z. Szabó László Kazinczyról szóló könyvében írja, hogy: "A hős körül nem holt bábuk mozdulatlan serege asszisztál, hanem küzdő emberek vívják mindennapi harcukat."[6]

Kazinczy teljes tudatossággal szerkesztette így művét, mint később ezt le is írta, a Pályám emlékezetével kapcsolatban: "Nem magamat akarám festeni, hanem azt a kort, melyet éltem, s annak jól vagy rosszul nevezetes fiait."

Beszél például a vármegyékről, a kerületekről, s annak vezetőiről, s többször megemlíti a királyt, II. Józsefet is, intézkedéseivel együtt.

Ezt példázza egy, a mű stílusára meglehetősen jellemző részlet, a második könyv első szakából: "... 1784. május 18-án kiadatott a parancs, hogy az országban a közdolgok német nyelven folyjanak,... -s főnótáriusom németül éppen nem tudott, Tisza Ferenc társam keveset, s írni éppen nem, s így az egész teher rajtam fekvék. Kicsit később pedig ugyancsak jellemző módon ezt írja: S olvasgattam, verselgettem, fordítgattam, de nem kártyáztam, s nem járám a korcsmát. Az úrit értem, a kávéházat, mely szintúgy korcsma, mint a falusi népé, szintúgy veszedelmes s gyalázatos."[7]

Beszámol 1786-os kinevezéséről, mikor Török Lajos kassai tankerületi főigazgató mellett tíz északkeleti vármegye (Szepes, Sáros, Zemplén, Ungvár, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, Heves) iskoláinak protestáns felügyelője lett. Kazinczy támogatója, s később megvalósítója volt a jozefinus rendszer iskolapolitikájának, így már csak ezért is fontos lehetett számára ez a lehetőség, aminél -mint írja: "kedvezőbbet álmodni sem tudtam"[8]. Ez az esemény időben körülbelül egybeesik aktív irodalmi munkásságának kezdetével.

Ügye mielőbbi intézése érdekében Bécsbe utazott -ahol egyébként többször járt, ennek élményeit hosszasan ecseteli a második könyvben. Olykor párbeszédes formát alkalmazva, a szokásos külső-belső jellemzések segítségével mutatja be bécsi társaságát, például az osztrák író, Blumauer olvasói körét, akik heti olvasmányaikról számoltak be egymásnak.

Többek között szól még a híres bécsi képtárról, a Belvedere-ről és a színházról, melytől kezdetben nem volt annyira elragadtatva, mint korábban várta. Utóbbiról belátóan írta aztán, hogy: "Hajlandó valék azonban inkább azt hinni, hogy a dologhoz én nem értek, minthogy az egész német világ nem."

Ír az elsőként megindított folyóiratról, a Magyar Museumról, szól a Batsányi és közte lévő ellentétről, valamint arról, hogy Kassán saját lapot is indított, Orpheus címmel.

Utazásai kapcsán a természet szépségét is bemutatja, hangulatos leírást ad a Felvidék rég nem látott városairól, valamint a jég miatt "üveghegynek" tűnő Tátráról. Folyamatosan visszaemlékezései válnak elevenné, melyekből nemcsak a szerző életrajza válik ismertté, hanem kirajzolódik egész személyisége is.

Munkásságán kívül művéből megismerhető a szerző képzeletvilága, művészi érzékenysége, rajongása a festészetért, építészetért, színházért; viszonya a hatalomhoz, társaságához, s lényegében az egész korhoz.

A második könyv egy befejezetlen mondattal zárul: "De alig szunnyada el, midőn két szobaleánya, kiket szokatlan zaj és topogás vere fel...".[9]

A dátum ekkor 1794. december 14-e, este. Az említett "zaj és topogás" az elfogására érkező katonáké, akiket tehát nem nevez meg.

A harmadik könyv homályossága is ugyanarra az okra vezethető vissza, mint a második befejezetlensége, vagyis a cenzúrától való félelemre. Leveleiben is gyakran emlegette, hogy vannak dolgok, melyekről szólnia nem lehet.

"Hetedfél esztendőmről hallgatok, mert azt említenem nem szabad"[10] -írta a levelekben, de ugyanakkor -talán büszkeségből, vagy talán csak azért, mert meg akarta ismertetni élményeit az utókorral, élhetett benne a vágy, hogy szóljon fogsága eseményeiről is.

Ennek eredménye a Fogságom naplója, melynek kéziratát 1828-ban adta át Toldy Ferencnek.

Egy ugyancsak jól szerkesztett műről van szó, mely tartalmi, stilisztikai szempontból vetekszik a Pályám emlékezetével. Munkája politikai állásfoglalásként is értelmezhető, melyben hű marad elveihez, s kiáll a felvilágosodás eszméi mellett. Írását, melynek történeti értékével tisztában kellett lennie, gyermekeinek szánva adta át Toldynak, aki megőrizte azt.

Az előbbiek ismeretében könnyen kikövetkeztethető, hogy milyen szoba is volt az, melyben, a Pályám emlékezete harmadik könyvének első mondata értelmében Kazinczynak június 11-e (1795) óta, Budán együtt kellett laknia Szulyovszky Menyhért országgyűlési követtel.

A történet olyan, mintha egy utazásról számolna be, még hangneme is helyenként egész könnyednek tűnik.

Részletesen ír a tájakról, melyeken áthaladnak, ezek közül különösen szép az a rész, melyben egy tiroli völgyet ábrázol a 17. egységben, valamint mikor a várbörtönt mutatja be a 22.-ben. A börtön szó természetesen sehol nem szerepel.

A harmadik könyv befejezése, melynek dátumozása fogságának utolsó napját fedi, meglehetősen sokatmondó: "Partra léptem, kétezer-háromszáznyolcvanhét napi hányattatásaim után. Az elnémult öröm forró könyörgés." [11](1801. június 28.)

Az 1801-el induló negyedik könyv a szabadulását örökíti meg, de most is úgy fogalmaz, mintha csak egy hosszú úton járt volna. Sorai közt ott rejlik azonban a hazatérés és a szabadság örömének, s ugyanakkor fájdalmának az érzete.

Ez leginkább akkor szembetűnő, mikor rég nem látott rokonaival, különösen édesanyjával való találkozásáról ír: "Némán öleltem meg a híven szeretett jó anyámat, némán ő engemet, s ez a némaság többet monda, mint minden szó." [12]

Kritikusan szól azonban egyik látogatójáról, Csokonairól. Nem tartja rossz költőnek vendégét, inkább csak még kiforratlannak, aki rövid élete miatt nem is ismerhette fel hibáit.

Mint írja: "Nagy része a Csokonai vétkének csak annyiban övé, hogy mindent ada, amit tőle kívántak, s mindjárt adá, mihelyt kivánák; s talán méginkább az, hogy tovább nem élt..."[13]

A negyedik könyv -s így a mű utolsó részében Sophieval kötött házasságának történetét meséli el. "Nékem egyetlen óhajtásom az vala, hogy nyugalomban élhessek s foghassak hozzá valaha dolgaimhoz; erre pedig az egyetlen út a házasodás."[14] -írja Kazinczy.

Megtudhatjuk, hogy elutazott hát Kázmérba, Sophie lakhelyére, hogy kiszemeltjét jobban megismerhesse, s meg is szerezhesse. Könnyed stílusban számol be a jó hírről, mely őt itt fogadta, miszerint a lány korábbi jegyese, egy francia emigráns inkább egy másik, gazdag lányt választott. Megnyílt így az út az új kérőnek, aki sikerrel is járt, hiszen 1804. november 11-én a pár összeházasodott.

Szabadulását követően sokat szenvedett családjától, mivel többen ellenségesen fogadták, s bűnösnek tartották. A műben szerzője ezt nem tartotta kulcsfontosságúnak, nem is igen említi. Feleségével új otthont teremtett a Zemplén megyei Bányácskán, melyet ő nevezett el Széphalomnak, s melynek építéséről viszont szól a Pályám emlékezetében.

"... én csendesen élék a szerelem és barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is, örök állást óhajtottam."[15]

A nősülés tehát Kazinczy emlékiratának utolsó eseménye, s előbbi mondatával zárja is művét.

Érdekes adat, hogy életében több mint 3200 levelet írt kortársaihoz, így teljes levelezése 23 vaskos kötetet tesz ki. Ötévesen írta az elsőt, az utolsót pedig már nem tudta befejezni.

Életrajzának, a Pályám emlékezetének átdolgozásain kívül más változatai is ismertté váltak, ezek időben sok évvel korábban szakadnak meg, mint a kiadott írás.

A kész mű értékét ennek ellenére nem csorbítja a többszöri átdolgozás, sőt, műve a Fogságom naplójával, s leveleivel együtt Kazinczy életművének legfontosabb dokumentuma.


Jegyzetek

[1] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete, Bp., 1956. 8. o.

[2] K. F. - i. m. 7. o.

[3] K. F. - i. m. 16. o.

[4] K. F. - i. m. 17. o.

[5] Toldy Ferenc: Kazinczy Ferenc és kora, (1859) 1987. 14. o.

[6] Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc, Bp., 1984. 293. o.

[7] K. F. - i. m. 74. o.

[8] K. F. - i. m. 76. o.

[9] K. F. - i. m. 172. o.

[10] Kazinczy, Kis Jánoshoz 1829-ben írt levelében szerepel ez a mondat.

[11] K. F. - i. m. 211. o.

[12] K. F. - i. m. 215. o.

[13] K. F. - i. m. 218. o.

[14] K. F. - i. m. 241. o.

[15] K. F. - i. m. 247. o.