A reneszánsz elnevezés a középkort követő XIV-XVI. Századot felölelő kultúrtörténeti korszak neve, s a hozzá tartozó korstílus megnevezése. Kiindulópontja Észak-Itália volt. A reneszánsz szó újjászületést jelent, mely érzékelteti a középkorral való szembehelyezkedés és az antikvitáshoz való visszatérés igényét.
Eszmerendszerére jellemző, hogy a középkori túlvilágközpontú, felfogással szemben a földi élet új jelentőséget nyert e korban, a boldogság keresésében újra felfedezik a szerelem, az emberi test és a természet szépségét. Fontos lesz a barátság, a család és a haza fogalma is.
A művészi ábrázolás témájává, s mércéjévé is a természet válik. A mesterkéltnek ítélt gótikus ízléssel szemben, a természetes arányok, a természet harmóniája és egyszerűsége vált az új stílus legfontosabb formai mércéjévé.
Megjelent az antik szerzők művei iránt megnyilvánuló tudós érdeklődés, a humanizmus is. A humanizmus első törekvései közé tartozott a művelt, igényes antik mintát követő latin nyelvhasználat megteremtése. A humanista embereszmény a sokoldalú, a világ minden jelensége iránt érdeklődő, művelt ember (polihisztor, pl.: LEONARDO). Megnő a szellem és a művészet tisztelte. A középkorral szemben kialakul az emberközpontú szemléletmód. Felértékelődik az egyéniség: a humanista ember célja tehetségének kibontakoztatása, s büszke is személyes teljesítményére, melyért megilleti a hírnév és a dicsőség, nem maradt többé az anonimitás homályában az alkotó, mint a középkorban.
A humanizmus hatása Magyarországon európai viszonylatban is korán jelentkezett. Az új szellemiség kiteljesedése Hunyadi Mátyás (1458-1490) uralkodásának idejére tehető. A magyar humanizmus Itália műveltségéből táplálkozott. Miután Mátyás 2. feleségével, a Nápolyból származó Aragóniai Beatrixszal házasságot kötött, visegrádi udvarában jelentős humanista központ jött létre (Antonio BONFINI, Janus PANNONIUS, BAKÓCZ Tamás érsek). A humanistákat támogató kulturális központ volt még ekkor Pécs és Nagyvárad is. A 16. században a magyar nyelvű világi költészet is elterjedt, ennek a reneszánsz lírának legkiemelkedőbb alakja pedig Balassi Bálint volt.
A magyarországi humanista elit legtehetségesebb képviselője a szlavóniai születésű, valószínűleg horvát anyanyelvű Janus Pannonius volt, Vitéz János váradi püspök unokaöccse, aki Európában is elismert volt. Az ő költészetében jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, testi és lelki problémáival, a családi összetartozás (édesanyja iránti szeretete), a közösség, a haza, a hazai táj és a természet szeretete. Mint humanista embernek a legfőbb élménye és ihletforrása a kultúra, a tudomány, a művészet, de főleg a költészet. Egész költészete a jellegzetes reneszánsz műfajokra épül:
1. epigrammai római és görög típusúak:
• római: Pajzán epigrammák Szilviához (szerelmi, erotikus epigramma), Gryllushoz (irónikus epigramma)
• görög: Pannónia dicsérete (költői öntudata jut benne kifejezésre)
2. elégiái:
• Búcsú Váradtól, Egy dunántúli mandulafáról, Saját lelkéhez, Mikor a táborban megbetegedett
3. Panegyricusok (hosszú, dicsőítő énekek):
• Siratóének anyjának, Borbálának halálára (édesanyja iránti szeretet)
• Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz (Guarinó tanítómestere volt Ferrarában)
Neve fölvett név volt, jelentése: Magyarországi János. Eredeti neve valószínűleg Kesincei János volt. Csezmicén született. Nagybátyja Vitéz János nagyváradi püspök volt, aki Janust Itáliába, Ferrarába küldte a verónai származású Guarino mesterhez tanulni. A mesterköltő, tudós és pedagógus meggyőződése volt, hogy a műveltség és tudás erkölcsileg megnemesíti az embert, s a szónoklás tudományának mesteri használatát minden tanítványától elvárta. A magyar nevű diák neve itt lett Janus Pannonius. Ferrarában rövid tömör epigrammákban szólalt meg szerelmi költészete. Padovában egyházjogot tanult. Költői tehetségével kimagaslik a többi diák közül, ekkor már panegyricusokat is írt. Janust azért taníttatták Hunyadi-költségen, hogy hazáját szolgálja majd. Hazahívták, s pécsi püspöknek nevezi ki Mátyás, mint megbízható embert, hogy központosító politikájában az egyház mellette legyen. Fel kellett szentelnie magát, azonban lelke mélyéig világi ember maradt. Janus Pannonius nem érezte jól magát az elmaradott magyarországi feudális viszonyok között. Egész életében visszavágyott Itáliába, hiányzott neki a szellemi nyüzsgés, a fejlett kultúra. Ekkor már az elégia volt a legjellegzetesebb kifejezési formája. Évek múlva végre azzal a megbízatással, hogy megszervezze a törökellenes európai szövetséget, visszamehetett Itáliába. Sikeres tárgyalásai után mire hazatért Mátyás hosszú békét kötött a törökkel. Vitéz János egész köre úgy érezte, hogy a király elárulta a Hunyadi-hagyományt, a török kiűzésének eszméjét. Janus Pannonius is részt vett a Mátyás elleni összeesküvésben, ezért elmenekült, menekülés közben Horvátországban halt meg tüdőbajban (ifjúkorától szenvedett ebben) 38 évesen. Mátyás meggyászolta és kiadatta összegyűjtött költeményeit.
A Dicsőítő ének a veronai Guarinohoz című költemény is a veronai származású Guarino mestert, akihez Janus Pannoniust nagybátyja, Vitéz János Ferrarába tanulni küldte, bölcsként és nagyhatású nevelőként állítja elénk. A vers már Pádovában született, ahol epigrammákat és panegyricusokat, azaz dicsőítő énekeket írt. A dicsőítő ének a reneszánsz költészet egyik legnagyobb tekintélyű, antik mintákat követő lírai műfaja, alkalmas egy eszményi személy bemutatására. Janus Pannonius értéktudatának jellemzői jól tetten érhetők az énekben, ezek a mester meggyőződését is tükrözik, az erkölcs, a tudás és főleg a szónoklat fontosságáról. A bölcsesség itt a platóni ideáknak megfelelően a világ rendjét jelenti. A rendet feltáró 4 ismeretág Janus Pannoniusnál megegyezik a középkori 7 szabad művészet tudományterületével (“Ők adják a szabad lélek négy ismeretágát: tárgya ezeknek a hang, szám, mérték, csillagos égbolt.”). Ezekhez jön még az életbölcsesség, az élet erkölcsi viszonyai. A legfőbb tudományok ismeretére és az életbölcsesség egészére szerinte a szónoklat tudománya tehet szert, mert ugyan az a belső béke és rend jellemzi, mint a világot. A nevelés feladata sem más mint, hogy méltóvá tegye az embert a világ rendjéhez, és uralomra segítse az ember igazi természetét. Janus Pannonius meggyőződése a görög eszmény követése (“Szellemet és szép nyelvmozgást a görögöknek adott a Múzsa”), s Guarino céljaként is a görög Múzsák visszahozatalát és az újraalapítást láttatja (“Rajta tehát add vissza tiéidnek legalább te oly sok század után a görög Múzsákat”, “Ferrara így született, Guarino, most általad újjá.”, “Akkor barbár volt, most vetekszik Athénnal fénye”).
Janus Pannonius a pádovai egyetem után hazatért Magyarországra, az Itáliához képest elmaradott földre, ahol magányos szigetként képviselte a műveltséget. Mátyás király szolgálataiért pécsi püspöknek nevezte ki, de tudatosan vállalta a humanista költő szerepét. Még hazatértekor Vitéz János látogatására írta a Búcsú Váradtól című latin versét, mely az első Magyarországon írott igazán rangos humanista költemény. Elégikus hangvételű a vers, ahogy a legtöbb Magyarországon született vers, melynek oka a művelt ember szellemi magánya és testi betegsége, a tüdőbaj. A vers rezignált hangulatának közvetlen oka, Várad, a civilizáció szigetének érzett város elhagyása. Ellentétes hangulat jellemző a költeményre, mert bár a fájdalmas búcsún van a hangsúly, mellette az új kaland öröme is megjelenik(refrén). A reneszánsz ember értékrendje tükröződik a versben, azoktól a dolgoktól búcsúzik, melyek a reneszánsz ember számára fontosak. Búcsúzik a kényelemtől, a hőforrásoktól, Vitéz János könyvtárától és a város szent szobraitól is. Szent László szobrán fejezi be a búcsúzást és visszakanyarodik eredeti témájához, az induláshoz, a szent király oltalmát kéri. A “Hajrá fogyjon az út, társak siessünk” refrén Martialis latin költőtől kölcsönözte. A város dicsőítésének természetesen antik utalások is részei: “Zephyrus”, “Phoebus” azaz Apollon a művészetek istene és a Múzsák említése, melyek Váradra költöztek, a hazalátogató költő a humanista reneszánsz műveltség otthonaként mutatja be Szent László városát.
Egy Dunántúli mandulafáról című verse már pécsi püspöksége idején született epigramma-formába sűrített elégia. A hamar kivirult mandulafa a költő magyarországi pályaszakaszát a korán érkezett költő tragikus sorsát szimbolizálja. a mostoha magyarországi viszonyok között. A tragikus sorsot az “Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!” sor vetíti elénk. A mandulafa szimbólum Petrarcától örökölt és Ovidiusra is visszautaló kép.
A Pannónia dícsérete című disztichonban íródott epigrammában költői öntudata jut kifejezésre. A büszkeség hangja szólal meg versében, mert az Európa szellemi központjától távol élő költő hazájában is megállja a helyét. A középkori lovagi értékrendhez képest - ahol a katonai dicsőség a legfontosabb - Janus Pannonius a szellemi dicsőséget mint új értékrendet fogalmazza meg, sőt ítél fontosabbnak versében. A vers logikája Martialis egyik epigrammáját idézi, melyet verseskönyvében vidéki tartózkodása alkalmával küldött Rómába, ahogy Janus Pannonius is hasonló alkalomból írta versét: versgyűjteményét elküldte Magyarországról Itáliába. Azonban Martialis mentegetőzött versében, mely szerint természetesen Rómában írott versei felülmúlják a vidéki verseit, de Janus Pannonius mentegetőzés helyett büszke, hogy Magyarországon is megállja a helyét.
Mikor a táborban megbetegedett című elégiája látattja, hogy költészetének dicséretén túl életének tragédiáit is művészien tudja megszólaltatni. A vers betegségének életszerű , realisztikus leírása. A verset indító ellentét, a költő és a katona egymást kizáró szembeállítása nemcsak humanista örökség, hanem itt személyes élmény (“Táborozom költő létemre”). Szenvedésében kétségbeesetten szólítja meg az isteneket. Betegségét büntetésnek látja, s először Prométheuszt okolja, az ő csínytevése miatti büntetésnek érzi a tüzet, az égető lázát (“tűz marja,fogyasztja tüdőm. Hogyha talán élsz még, hosszan kinlódj, Prometheus”), majd Herkules bűnét említi, majd magában keresi az okokat, nem halgatott másra, hogy ne legyen katona (“Többen mondták már: Vess számot erőddel is újonc”). Ezek után újra az istenekhez fordul, de most kérdésekkel (“Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre Bosszútokat?”). Tehát először betegsége okait keresi, majd pedig azokat az érveket, sorolja fel, hogy miért akar élni, hogy miért mentsék meg őt (“Sok versem töredék lesz ha be nem fejezem”, “Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem”). A betegségélményét a művelt szellem és a gyenge test konfliktusa hatja át. Fontos lenne, hogy a test méltó társa legyen szellemének. A középkorral szemeben a reneszánsz ember felfogásában már nem értékelődik le a test. A vers zárásában megjelenik a reneszánsz művészi öntudat: A költő már nem reméli a gyógyulást, búcsúzássá válik a vers mindattól, amit szeretett, a közelgő halál sejtelmében az örök hírnév ad neki erőt a halál tudatának elviseléséhez.
A Saját lelkéhez című elégiában, halálos betegségében, a személyes élet végső tapasztalásában az újplatonista szemlélet egyik legfontosabb gondolatát írja újra, melyet lélekvándorlásnak is nevezhetnénk. Lényege, hogy az égi szférából újra és újra a földre alászálló lélek feledése nem teljes ezért tudatlanul visszavágyik az égbe, mert otthontalannak érzi magát a testében. A versben ezzel a gondolattal szólítja meg a költő a lelkét a személyes én metafizikus előtörténetére emlékezve (“Ész a Saturnus adott kegyesen”). Majd elénk tárja az égi lelke és gyenge teste közötti kibékíthetetlen ellentétet. Közben az ellentétezés retorikai eszközével és gazdag mitológiai utalásrendszerrel él (“Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem”). Janus Pannonius a vers indulati tetőfokán elveti az emberi létet és a testet, mely a költő eszményeihez viszonyítva megrendítő zárlat (“Hogyha pedig a vak végzeted az, hogy a földön is élj, légy Bármi, csak ily szomorú emberi pária ne!”). A költő a lélekvándorlás gondolatához menekülve az öntudatlan állatok boldog léte után vágyakozik. Talán a méh és a hattyú metaforával azt is kifejezi a költő, hogy csak egyedül a költészet lehet méltó társa a léleknek (“Röpködj inkább mint a szelíd méh”, S légy ragyogó hattyú mely a tavon dalol is.”), mert a költészetben, különösen Petrarcánál ezek az állatok a költészet allegorikus lényei.
