Középiskola > Műelemzések > József Attila költészete a 30-as évek második felében

Ezidőtájt élethelyzetében a történelmi és az egyéni sors egyaránt negatívra fordult. A kettős veszélyhelyzet, növelte az érzékenységet, és a gondolati tisztázás igényét. Próbálta megérteni, hogy az emberek egyes csoportjai miért cselekszenek önmaguk és az emberiség értékei ellen. Ennek érdekében megkülönböztette az ösztönt és az értelmet, valamint vizsgálta az elidegenedés fogalmát. József Attila egyrészt felismerte ezt, másrészt a magyarázatot az adott társadalmi viszonyokban lelte meg kései költészetében, a „semmi ágán”(Reménytelenül című vers) is a mindenséggel mérte magát. A megoldást kereste, mind a történelmi ember, mind az egyén számára. Kései verseiben két vonulatot követhetünk, melyek hol szétválnak, hol összefonódnak. A 30.-as években József Attila egzisztenciális helyzete minden vonatkozásban bizonytalan, költészetének rangját nem ismerik el.

Kései verseinek fő motívumai:

- anya-motívum
- szerelem motívum: Edit versek, Flóra versek.

1.) Levegőt! (1935)

A versindító helyzet az éjszaka versekre utal. A költő a külvárosi táj világában jelenik meg, és hazafelé tart. Itt a nemzeti kérdéskör épül be a versbe. A dinamizmus, amely a versindításban jelzi a lírai hős jelenlétét, a későbbiekben tovább erősödik. A hangsúlyozott személyiség felerősíti azt az alaphangulatot, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély fenyegeti. A nyomor kettős teherként nehezedik az emberre, egyrészt a fizikai létezés, másrészt a társadalmi létezés korlátozottságában. A kiábrándultság, a gyermekmotívumban is megjelenik. Ezzel kerül szembe felnőtt helyzete. Ebben a világban minden tilt és korlátoz, levegőtelenség fojtogat .A felnőtt ember csak úgy oldhatja fel ezt a helyzetet, ha világgá kiáltja, hogy a szív és az elme csak a szabadság rendjében létezhet méltó módon. Ez az új rend teszi lehetővé a személyiség kiteljesülését.

2.) A Dunánál

Ősi sajátossága a hármas tagolás, az érzelem és a gondolat, a személyes és az általános, a bensőséges és magasztos egymásra rétegzettsége, valamint a vízképzet.

Az alaphelyzet:

Egy adott pontról szemlélődik a költő, néz, hallgat és figyel. Ez a hely most a Dunapart. Így a Duna összekapcsolódik a víz képével, melyet továbbgazdagít, az eső képe. A víz alkalmas az időbeliség érzékeltetésére, de utal a ritmusosságra is. A víz hullámzása, ringatása, remegése, a lét szakaszait is jelöli, az emberre vonatkozva. A ritmusosság elmélyíti a korrespondencia tudatát, vagyis azt, hogy minden mindennel összefügg.

Szerkezete:

1. rész:

Kifejezi a vezérmotívumot, elindítja a mű több motívumát, képét. A Duna képzet, keretet alkot. A szemlélődés fokozatosan átvált eszmélkedéssé. Ez az eszmélkedés első állomása, a látványszerűen szemléltetés. Megfigyelhetjük, a teremtés, a termékenység, a kezdet motívumát, ebben hangsúlyosan az édesanyát. De az elmúlást, a befejeződést és a halált is. A jelenségek mögött ott a lényeg, a jelen mögött a múlt, de mindkettő nélkül kevesek vagyunk, a lényegünkhöz tartoznak.

2. rész:

Az előző felismerést teszi egyértelművé, úgy hogy nem személyes, hanem az általános emberiség-múlt örökösének tartja magát a szemlélődő. Az ember csak az emberiség részeként lehet valóban ember. Az ősök értéke tovább él az utódban, aki hozzáteszi a maga személyiségét.

3. rész:

Az utóbbi állításokat fejti tovább történelmi szempontból. Nemzetek, osztályok, győztesek és legyőzöttek, mind az egyetlen egész részei, azé a múlté, amelynek jelenében él az egyén a mai magyarok körében. Ez a jelen ugyanúgy ellentétekből szabdalt mint a múlt. A vers keletkezésekor időszerű volt a belátás a megbékélés, a rendezés és a munka programja. Az esendő ember fenségesebbé válhat a békévé oldás munkájában a múlttól a természetből. A vers végén nem kiáltva kéri, könyörgi a szebb jövőt. Hiányzik belőle az átlelkesültség, a meditáció a tisztánlátáshoz vezetett el.

3.) Hazám (1937)

A történelemben gondolkozó ember társadalomképének végső szintézise. 7 szonettből álló óda. Rendelésre készült a Szép Szó, Mi a Magyar most? Című különszámában jelent meg. A vers nagyszabású társadalmi körképe a nemzeti gyomor, a nép testi és szellemi pusztulásának állapotát festi tárgyias és szívszorító módon. Szinte szociografikus módszerekkel él. A lényegi eredmény már a második szonettben megjelenik: „Fölkéne szabadulni már!” a nemzeti nyomor képei nem elegendők a meggyőzéshez, ezért bontja ki a nyomornak történelmi, gazdasági, politikai, a társadalmi és az egyéni tudatban fellelhető okait. A jelenség mögött a lényeget, a társadalmi rendszert és az európai állapotokat mutatja fel. A hetedik szonett „mégis” felkiáltása „a magyarnak számkivetve” állapotát vállalja.

Arspoetika (1937)

A költő feladatainak leggazdagabb kibontakozása. A vers egy paradox (ellentmondó állítással indul, majd ezt értelmezi. Az „éji folyó csillaga” a valóság tükörképe és ez a kép nem válhat azonossá a tükrözött valósággal. Ebbe persze beletartozik az irodalom, a műalkotás is de csak, mint része, képe az egésznek. Nem cél, hanem a valóság birtokbavételének eszköze. Van használati értéke, és ez teszi széppé. Egyik költői magatartás szerint a költészet menekülés lehet a valóság kínzó gondjai elől, de József Attila éppen ezt utasítja el. Átkozódva beszél azokról, akik meghátrálnak, kiegyeznek, akik nem tartják be „a mindenséggel mért magad” erkölcsi és szakmai parancsát. A 8-10. szakasz, a vállalt állásfoglalás történelmi, társadalmi igazságtartalmát a művészet termelőerővé válását, elementális hatóerejét bontja ki. A záró szakasz a teljesség szándékának („a mindenséggel mért magad”) és a valódi helyzetnek („még nem nagy az ember”) különbségét érzékelteti.

Flóra versek

József Attila pontosan tudta, hogy az egyén számára csak a kis közösségek, nyújtotta biztonság, harmónia nyújthat védelmet. Ezt vélte megtalálni Flórával való kapcsolatában. Alapvető a különbség az Edit és a Flóra kapcsolat és versek között. Az előbbiben meghatározó a pcihoanalitikus beteg viszony, és az analízis során feltáruló tépettség a versekben is jelen van. A Flóra kapcsolat két ember normális, szokásos ismerkedése, egymással,és szinte természetes hogy nincs köztük minden kérdésben összhang. A költő mégis valóságnak veszi a kezdetben vágyott képzetet, vagyis nemcsak ő szeret, de őt is szeretik. Megismerkedésük évében József Attila már állandóan a halál képzetével viaskodik. A halál menekülés is lehet az élet krízishelyzeteiből, ugyanakkor az életösztön és az élet tudata a halál elől való menekülésre is késztet. Ez figyelhető meg a Flórának című versben. A vers két sora („mert jó meghalni,”, „mert szeretsz, és nyugodtan alhatom”) két lehetőséget, két megoldást vet fel. A halál is és az életet adó szerelem is egyenrangúan van jelen a versben. A szerelmi beteljesülés és a halál egyaránt vágyott állapot. A szerelmes férfi a léten túli állapotból tekinti önmagát is, szerelmét is, de nem csak a jelenben. Emlékeket, életképeket láthatunk a kamaszkorból, például, amikor hajóinas volt. A Duna emlékképe is a mindenséget és az életet idézi. A vers világokat-virágokat rímpárja, az ómagyar Mária siralmat idézi fel, és ez által a Fiú halálát. Márpedig József Attila költészetében központi szerepe van az anya fiú kapcsolatnak. A Flóra című vers, számokkal elkülönített részekre tagolódik. Az alcímek azonban azt jelzik, hogy a részek között lazább jellegű a kapcsolat. Eltérő a ritmusuk és formájuk. Azt akarja bemutatni, hogy mimindent tud a szerző. A Flóra versekben kulcsszerepet kap a harmónia képzete, amely mindvégig jelen van. Összességében ez azt mutatja, hogy ez a kapcsolat valóban döntő program, a beteg ember és a költő számára.