Műelemzések

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
György Zsombor - Arany és Petőfi levelezése

Ha megkérnénk bárkit az országban, hogy nevezzen meg, mondjuk öt olyan írót, vagy költőt, akit a legjelentősebbnek tart Magyarországon, két név egészen biztos szerepelne a felsorolásban. Az egyik Arany Jánosé, a másik Petőfi Sándoré. Ennek a két hatalmas személyiségnek barátian bensőséges, őszinte levelezése ennek a tanulmánynak a tárgya.

Felesleges volna a két életrajzzal hosszabban foglalkozni, hiszen hosszuk többszörösen meghaladná egy ilyen dolgozat terjedelmét.

Az 1847-es esztendő eseményeit azonban érdemes röviden áttekinteni, hiszen ezek szerves részét képezik a párbeszéd tartalmának. Elég csak Petőfi első, említett év február 4-én írt levelére gondolni, melyet a Toldi elolvasása ihletett. Petőfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte a nála közel hat évvel idősebb, de az irodalmi pályára csak most lépő nagyszalontai mestert: "... minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem."

A már közel harminc éves Arany csak egy ismeretlen nagyszalontai jegyző volt, mikor az Elveszett Alkotmánnyal elnyerte a Kisfaludy Társaság díját, s a vele járó huszonöt aranyat. Olyannyira nem ismerték, hogy a Társaság óvatos titkára felkereste a nagyszalontai esperest, s megkérdezte, legalább a városkában ismerik-e ezt a bizonyos Arany János nevű tehetséges urat.

Petőfivel egészen más volt a helyzet. Huszonnégy éves kora ellenére az írók közt közismert ifjú volt, sőt ekkorra már a fiatalok vezére lett. Sokan nem is nézték ezt jó szemmel, s voltak, akik a Toldi után Aranytól várták, hogy "az elsőbbsége vélt jogán oly tűrhetetlenül elbizakodott Petőfi szarvait letörje."[1]

Petőfi azonban másképp gondolkodott, mint a néhány riválisa, akik kollegiális ellenségesség hangulatát igyekeztek kelteni a Pilvaxban. Ahelyett, hogy érzékenyen, öntelten vagy éppen sértődötten az újonnan feltűnt tehetség ócsárlásába kezdett volna, illetve próbálta volna az induló irodalmi pályát megtörni, inkább üdvözlő, s magasztaló levelet küldött a szalontai jegyzőnek. Ez a levél, bár még önöző formában készült, mégis olyan közvetlen, mintha egy régi ismeretség állt volna a két fél mögött. Ezt nem csak a tartalom, hanem a befejezés is tanúsítja: "Isten Önnel, Isten Önnel. Ab invisis öszinte barátja Petőfi Sándor"

Tudhatjuk, ekkorra Petőfi már érett gondolkodású hazafi. A kor fogalmai szerint még csak mintegy egy hónapja nagykorú, de már megrajzolta maga előtt egy képzeletbeli vonalon pályája fejlődésének irányát. Az Egy gondolat bánt engemet (1846. december), A magyar nemzet (1846. december), A XIX. század költői (1847. január) már mind erről tanúskodnak., s látható, a korábbi vívódások keltette bizonytalanság is eltűnt.

Le kell szögezni, hogy Petőfi költő volt, s nem politikus, viszont, mint az a '48-as eseményekből kiderült, ez a kettő rövid életében sajátos módon összeforrt. Ennek egyik háttérmozzanata, hogy morálisan tisztáznia kellett önmagában, fel tudja-e, fel szabad-e vállalnia esetlegesen a forradalmat, s a vele járó erőszakot.

Az Összes Költemények januárban megfogalmazott előszava, s az Arany Jánossal folytatott levelezés sem vonható ki ez alól a tematika alól. A politika és a költészet kettőssége érezhető Petőfi gondolataiban, de mégsem beszélhetünk egy kibékíthetetlen ellentétről, ugyanis úgy tűnik, a politikai és az irodalmi célok valahol összecsengenek. Egyik oldalon, a politikus szemlélet oldalán áll a szabadság szent célja, a zsarnok arisztokrácia elsöprésének vágya, míg a másik, az irodalmi síkon áhított cél népköltészet erősítése.

A költészetben (1847. augusztus) ez utóbbi egyértelműen kifejezésre is jut:

"... Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,

Nagyúri, díszes, tündöklő terem,

Hová csupán csak fénymázas cipőkben

Lehet bejárni illedelmesen."

"... Több a költészet! Olyan épület

Mely nyitva van boldog-boldogtalannak.

Mindenkinek, ki imádkozni vágy,

Szóval: szentegyház, ahová belépni

Bocskorban sőt mezítláb is szabad."

Aranynak írt levele jó fél évvel korábban ugyanilyen határozottan tükrözte ezeket a gondolatokat, s itt jól látható is, miként kapcsolódik össze a költészet, s az élet:

"Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!"[2]

Ezek ismeretében talán valamelyest átérezhetjük, milyen érzések is keríthették hatalmukba Petőfit, mikor a Kígyó utca egyik kis kávézójának valamely csendes szögletében meghúzva magát, felnyitva a Toldi kéziratát olvashatta, hogy:


"Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon:

Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben."

Végre, gondolhatta magában Petőfi, végre egy új társ, aki az oly nemesnek tartott eszméket és gondolatokat szinte visszhangként adta tovább. Nem is késlekedett sokáig a reakcióval. Egy ültő helyében végigolvasta a művet, s még aznap el is küldte levelét Aranynak, melyben tudtára adta "azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött"[3] benne.

Ennek a csodás elragadtatásnak egy, a levélhez hasonló hangvételű vers is szülötte lett, az Arany Jánoshoz című, melyre aztán néhány nap múlva meg is érkezett a válasz.

Arany természetesen hírből ismerte Petőfit, s az, hogy az ifjú zseni a barátságát kínálta, talán a szürke hétköznapokból való kiemelkedés vágyát ébreszthette fel a szalontai jegyző szívében.

A zseni szót nem véletlenül említettem az előbb. A zseni tudat és eleve az önbizalom, a személyiségi jegyek alapvetően különböznek a két embernél. Petőfi anyai ágon szlovák, apai ágon szlovák-szerb származású, jómódú művész volt Pesten, mint már erről volt is szó. "Zseninek tudja magát, aki szabadon, konvenciómentesen, a természet szavát követve alkot."[4]

Aranynál egész más a helyzet. Válaszában -melyben kérdésre felelve elmeséli élete rövid történetét-, kedves visszafogottságnak, szerénységnek ad hangot. Hétköznapjairól a következőképpen ír: "...most jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint egyre-másra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s két kis gyermekem, részint Homérom Shakespeare-em társaságában töltöm el;...." A levél végén pedig azt írja: "Használtam...az irodalomnak, mert Önt egy oly szép vers írására ösztönöztem; magamnak, mert Ön, kit annyira tisztelek, baráti jobbját nyújtá felém."[5]

Ilyen kedves és rokonszenves sorokat vetett hát papírra Arany.

Két egészen más karakter emberi hangú párbeszéde, "két lélekóriás hancúrozása"[6] olvasható mind 64 levélben. De nem csak a két poéta magával ragadó személyisége az érdekesség -ha lehet ilyet mondani- a dialógusban, hanem azok az egyedülálló körülmények is, melyek közepette a két idegenből, azaz a pesti és a szalontai mesterből jó barát válik. Az első sorok, 1847. február 4-én történt lejegyzése, valamint a hatvannegyedik levél végén lévő felkiáltójel kitétele, vagyis 1849. július 11-e közötti események történetei, az életet hűen tükrözve, de mégis sajátos módon mind benne vannak ezekben a levelekben.

A közismerten rém lusta levélíró Petőfi fellelkesült új barátja válaszán, s néhány nap múlva már el is küldte újabb levelét. Elhagyva az önöző formát, "Lelkem Aranyom!"-mal kezdi írását. Válaszol Arany azon kérdésére, hogy érdemes-e egy népi eposz alkotásába kezdeni. Mint írja, nem csak, hogy érdemes, neki is "régi eszméje" egy ilyen mű. Egyetlen kérése volt csak, hogy ne királyokról írjon, még Mátyásról se, hisz az is király volt, "s egyik kutya, másik eb. S ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit nem tartsuk szeme elé..."[7]

Panaszosan számol be aztán Petőfi arról, hogy ha ő írna egy ilyen nemzeti eposzt, például Csák Mátéról vagy Rákócziról, azt rögvest agyonütné a cenzúra. A jövő számára sem írhatja meg az eposzt, hiszen állítása szerint napról napra él, nincs annyi pénze, hogy idejét olyan művek írására fordítsa, melyért nem fizetnek rögvest. "Adna csak nekem a nemzet évenként hét-nyolcszáz pengőforintot, megmutatnám, hogy pénze nem lenne elvesztegetve."[8] -mondja kissé talán túlzóan, hiszen ezekben az években valószínűleg már nem élt annyira nyomorúságosan, mint az 1838-as árvizet követő néhány esztendőben. Megírja pontos címét is, de kéri, hogy mégis inkább "Pillwax kávéházba" címezze leveleit, hiszen otthon ritkán jár. Üdvözli Arany egyik iskolatársát, s egyben másik levelező barátját, Szilágyi Istvánt, aki nem mellesleg ösztönzőleg hatott a Toldi megírásakor, s szellemileg támogatta a szalontai jegyzőt az irodalmi pályára lépéskor. Szilágyi költő, nyelvész, pedagógiai író volt, s igazgatta a nagyszalontai iskolát, később pedig a máramarosszigeti református főiskolát. Korábban már ő maga is kétszer megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, az Árpád (1840) és a Csák és a királyleány című költeményeivel. Pesten tartózkodása idején közelebbről is megismerkedett Petőfivel, akivel a későbbiekben is jó viszonyban maradt, leszámítva, hogy valamelyest rosszul esett neki az, hogy már nem ő az egyedüli irodalmi levelezőpartnere Aranynak.

Az egymást ezután követő, most már tegeződő levelek megszólításai rendkívül sajátosak és bensőségesek: "Lelkem Aranyom!, Kedves pajtásom, Sándor!, Te aranyok Aranya!, Imádott Jankóm!" Sőt: "Szerelmetes fa- Jankóm! Isteni Sandrim!, Kedves makrancos öcsém!, Aranyos szájú szent János barátom!, stb."

A negyedik levélben Arany üdvözletét küldte Tompa Mihálynak, aki jó példája a Petőfi körül kialakuló irodalmi szervezkedésnek. Tompa egy ideig, mint Petőfi és Arany egyenrangú társa élt az irodalmi tudatban, mivel Petőfi magával egyenrangúnak tekintette, s hirdette, hogy ők hárman képviselik az igazi népköltészetet. Hármuk barátságát Arany nevezte ebben a levelében triumvirátusnak, ezzel őáltala is mintegy maguk mellé emelve a vele egyébként majdnem egyidős Tompát. "Első megjelenése óta kedvencem ő, mert költ: lelket ír, nem cifra szókat. S ez az, amiben te az én bálványom vagy....azaz voltál, míg még csak imádtalak....most többem vagy, mert most szeretlek is nagyon, igen nagyon. Hm, ez a triumvirátus!"[9] -mondja Arany.

Azonban elővetíti azt is: a történelmi triumvirátusokban mindig volt egy gyarlóbb, aki idővel elbukott. Fél, nehogy ő legyen az, hiszen a másik kettő már nem lehet. Aranynak később részben igaza lett. Egyikük gyengébbnek bizonyult, de ez, mint most már tudjuk nem ő, hanem Tompa volt. A barátság nem tartott soká, Petőfi sokkal hevesebb és Tompa sokkal gyanakvóbb természet volt, semhogy szövetségük tartós lehetett volna, hiába békített a bölcs, higgadt Arany.[10] Azt pedig már említeni sem szükséges, hogy a későbbi irodalmi tudat kit milyen mértékben tartott, illetve tart számon.

Petőfi válaszlevele meglehetősen indulatos és szókimondó, mivel megtudta, Arany kizárólagos munkatársa lett Vahot Imre lapjának, a Pesti Divatlapnak. Beszámol róla, milyen volt kapcsolata a főszerkesztővel, s miként váltak halálos ellenséggé. Ez utóbbi jelző nem túlzás, hiszen miután hosszas harcuk közepette Vahot Petőfi egyik versét ellopta, s megjelentette, majd az ez ellen tiltakozó cikket nem adta közre, a heves költő párbajra hívta ki a lapszerkesztőt. Az összecsapásból aztán nem lett semmi Vahot megfutamodása miatt. Petőfi végszavai -a levél tanúsága szerint- erre meglehetősen durvák voltak. Figyelmezteti barátját: vigyázz, mert "Magasztal, égbe emel, aztán pedig seggbe rúg, és azt kürtöli, hogy ő teremtett tégedet."[11]

Arany ezután megrendítően számol be az 1847. április 17-én, Nagyszalontán pusztító tűzvészről, melyben ugyan saját háza ép maradt, de 2175 elpusztult. Az egész levél megrázó, és mondata jól jellemzi milyen ember lehetett is a jegyző: "Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban; de pincém már tele a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom." [12]

Szóban folytatták, amit írásban elkezdtek, hisz júniusban Petőfi kilenc napos látogatást tett Nagyszalontán. Párbeszédük ezután újabb lendületet vett.

Petőfi megírta, hogy mint veszekedett Tompával, kit legszívesebben már belelökne a Tiszába vagy a Bodrogba, majd erre válaszolva mondja Arany, hogy ezek szerint Tompa nem állott be a triumvirátusba. Meséli még, hogy ő maga pedig Szilágyival különbözött össze, aki szerint a költeményekből kimaradhatnának már a népies kifejezések, melyek viszont oly fontosak az előttünk társalgó párosnak.

Mivel Arany válasza pont egy hónapot váratott magára, az ifjú költő érdeklődésének hangot adva humoros, már-már kissé ércelődő hangú írást küldött Szatmárról Szalontára.

"Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:

Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,..."

Majd valamivel lejjebb: "Hogyha pedig görcs bánt, menj patikába s

Iparkodj

Meggyógyulni fiam, s aztán írj rögtön, azonnal."[13]

Később még Arany feleségét is felszólítja, üsse agyon férjét és "szidja meg istenesen", ha ezután sem hajlandó írni. Barátságuk ekkor pont fél éves volt, ezalatt tizenkét levél került a postára, s látható, egymás iránt érzett lelkesedésük és ragaszkodásuk töretlen.

Annak ellenére töretlen, hogy még augusztusban kissé összekülönböztek egy apróságon, miszerint Petőfi számon kéri Aranyon, hogy miért állít olyat, hogy az ő kedvéért csatlakozott a Jókai vezette Életképekhez, s nem maradt Vahotnál. Azt már eddig is tudtuk, mi Petőfi véleménye Vahotról, de, hogy dühét barátjára, Aranyra is átcsapja, kissé váratlan fordulat. Nem is vette ezt jó néven Arany, "Nem érdemled meg, hogy válaszoljak arra a csalánra préselt kedélyű leveledre, de most egyszer még megteszem,..."[14] -kezdte válaszát Arany.

Az Életképek, melyhez tehát csatlakozott a Petőfi vezette Tízek Társasága is, egy Pesten megjelenő divatlap volt, melyet először Frankenburg Adolf, majd Jókai Mór szerkesztett. A lap távol tartotta magát az irodalmi vitáktól, népszerűségét pedig annak köszönhette, hogy a kor legjobb íróit tudta szerzőnek megnyerni (pl.: Garay János, Erdélyi János, Czuczor Gergely, Bajza József, s 1848 elején Arany) Petőfi és társai csatlakozása után a lap radikálisabb lett, megtartva a drámairodalomnak, színjátszásnak szentelt írásokat.

Visszatérve költőinkhez: természetesen a köztük lévő vihar hamarabb elült, mint ahogy igazán feltámadhatott volna. Olyannyira elült, hogy Petőfi rögvest tollért nyúlt, s válaszát viccesen kezdte. Inkább fekete humorral. Nem bocsát meg neki -mondja, amiért az előző levél borítékán "asszonyírás", s fekete pecsét szerepelt, hatalmas ijedséget okozva neki.

"Asszonyírás...fekete pecsét...no disznó teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! Megszakadt a verscsinálásban, meghalt!" -gondolta "Máskor ilyen bolondot ne tégy, mert én nem szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor is te írd."[15] -fűzi hozzá kedvesen. Később kiderül, nem asszonyírás volt a papíron, Arany próbálkozott bal kézzel írni. Tompát viszont most sem hagyja ki Petőfi, s egy rokonszenvesnek éppen nem nevezhető jelzőt is kitesz jellemzése mellé.

Petőfi egyébként egyre szókimondóbb, lehet, hogy közelgő házassága miatt volt már ideges, s ez az oka? De nem csak a trágár elemekből van egyre több, hanem a nyelvi humorból is. Erre jó példa az esküvő után írt első Petőfi levél első sora: "Leveledet kapám (és ásóm!)" Arany: "...már nem gaz ember, hanem házas ember, jóllehet háza nincs;"

Mindenesetre szeptember 8-án összekötötte életét Szendrey Júliával, akiről korábbi leveleiben gyakran tett említést, s a mézesheteket eltöltendő Koltóra utaztak. A barátról azért nem feledkezett meg, s írja, levelét tőle akár házassága első napján is szívesen venné.

Ezután azonban nem sokkal az ifjú házaspár hosszabb időt Szalontán töltött, a levelezés így egy darabig szünetelt.

Eltelt egy hónap, s Arany csak folyton arról panaszkodik azóta, hogy milyen rossz is ő lírában, s írja, hogy egy nagy halom művét hallgatatja el végképp, hiszen őt is bosszantaná, ha mástól ilyen pocsék verseket kellene olvasnia.

Decemberi levelében Petőfi fenyegeti is viccesen, hogy egyszer még elkapja, s fog akkor majd eposz helyett elégiát zengeni. Hogy Arany rossz hangulatát megtörje, egész levelét vidám hangvételűen írta meg, zárásáról nem is beszélve: "Tisztelve, csókolva benneteket jobbra-balra, agyba-főbe, előre-hátra, maradok érdemes barátod lord Krumpli Arthur"[16]

Bevallom, a levelezés elején volt egy olyan érzésem, hogy a két fél nem igazán őszinte egymáshoz, inkább csak szakmai féltékenységből, vagy valami más okból fel akarják térképezni egymást. Netán Petőfi úgy vélte, szerencsésebb, ha inkább jóban van fő "vetélytársával", hisz így talán könnyebben tudja manipulálni a vidéki urat. Később viszont rájöttem, ez nincs így. Részben azért sem lehetett így, mert személyesen is megismerték egymást, s hosszú napokat töltöttek el együtt kellemesen, másrészt bármilyen jó költők is, ennyire személyes, s bensőséges párbeszédet álszent módon, a másikat becsapva lehetetlen lett volna folytatniuk. Felmerülhet még az a gondolat is, hogy csak a művészet tartotta össze őket, barátságuk tehát csupán "munkakapcsolat" lehetett. Ezt azonban megcáfolja az a közvetlen beszédmód, az a humoros, néha kissé zsörtölődő, vagy csipkelődő, igaz máskor komolyabb hangvétel, mely levelezésüket jellemzi. Arany le is írja, hogy akit szeret, azt bosszantja, azzal gorombáskodik is, míg, akit csak tisztel, annak egyszerűen csak tömjénezik, "hogy orrbefogva fut el". "Mert hidd el nekem, hogy bár mint költőt is kimondhatatlanul szeretlek, mégis jobban érdekelsz mint ember; s ezzel punktum."[17] -teszi hozzá. Soraik alapján tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy ugyan a költészet által lettek-, de nem csak költészet miatt maradtak barátok.

Kapcsolatuk annak ellenére töretlen marad, hogy az események felgyorsultak. Eljött ugyanis 1848 márciusa. Petőfi még január 29-én figyelmeztette Aranyt, hogy úgy tűnik háború lesz. Sorai ekkor már meglehetősen pörgősek, s kissé talán idegesek, de azért nem felejtette humorát, s közvetlenségét. "... be szeretnélek lóháton látni avval a pörge kalapoddal."[18]-írja barátjának.

Március idusa utáni első levet 21-én keltezte Petőfi, s viszonylag röviden tett említést az eseményekről. Inkább az érzelmei érződnek át e sorokon, valamint a hév, mely a lelkes ifjú költőt fűthette. Érdekes még, hogy ekkor számolt be fordítói munkájának fejleményeiről, hiszen mind ő, mind Arany, mind Vörösmarty dolgozott Shakespeare összes színműveinek átültetésével. A munkák -mint kiderül- ekkor már a nyomdában is voltak.

Egy későbbi hosszú levelében (mint írja, azért ilyen hosszú a levél, hogy bosszút álljon Petőfi előző egysorosért) Arany beszámolt a helyi választásokról, melyben megbukott, s így nem lett belőle országgyűlési követ. Valódi csapás ez -feleli vígan Petőfi, "ha nem a hazára nézve is, de legalább rám," -folytatja, "ki már erősen számítottam arra, hogy a jegyedet nekem fogod adni, mely szükséges lesz, hogy az ember a nemzetgyűlést a galériáról bámulhassa...hahaha, én tehát a galériára szorultam! én a galériára! ... szegény nép, szegény nép, legfanatikusabb barátod csak úgy a távolból fogja hallgatni, mit végeznek sorsodról, s ha el találja magát köhinteni, még onnan is szépen kiutasítják. Szegény nép!..."[19]

Sokszor beszámoltak egymásnak, hogy egészséghiány, s pénzbőség nem fenyegeti egyiküket sem, de ezekben a március utáni levelekben továbbra is benne maradt a forradalmi feszültség is. Egy forradalom előestéjéről számol be Petőfi Pestről, mely mindent megmentő, utolsó esélyként maradt meg, mint lehetőség, különben elveszik minden, "de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el."

Mind a ketten ki is vették részüket az eseményekből, meg nem szakadó levelezésükből kiderül, a helyzet függvényében utaztak az ország több pontjára, Aradtól Erdődig és "Debrecenchesterig", Petőfi mint katona, Arany mint nemzetőr. Ráadásul december 10-én megszületett Petőfi Zoltán, kinek keresztszülei Arany János és Arany Jánosné lettek.

1849 néhány levele azonban már tényleg az eluralkodott bizonytalanságot tükrözi. Petőfi több, mint egy hónapig nem válaszol Arany megkeresésére, ki közben nem tudja, barátját mi lelhette. A február közepén megérkező válaszból persze kiderül, hogy nincs szó haragról, vagy valami hasonlóról, hanem a költő áthelyezését kérte Erdélybe, ahol Bem oldalán véres ütközetekben vett már részt, családját Vörösmartyéknál, Debrecenben hátrahagyva. Összetűzésbe került több katonai vezetővel, de őrnagyi rangjáról való lemondását nem fogadták el. Az igazi sorscsapások azonban még csak ezután következtek, hiszen május elején meghalt az édesapja, s rá jó egy héttel édesanyja is (mindketten 1791-ben születtek).

Aztán 1849 májusában még több levél is váltotta egymást, közvetítve a harci helyzetről, illetve a család állapotáról, majd július11-ig semmi. Petőfi ekkor még megírta, hogy kormány megfutamodó magatartásán felbőszülve a békési Mezőberénybe vonult vissza, hol magányában semmi érdemiről azóta nem értesül. Ez volt utolsó levele.

Mezőberény az Orlay-Petrics család lakhelye volt, kikkel Petőfi rokonságban állt. Tudjuk, hogy innen váradra, s onnan tovább Erdélybe sietett, hogy újból csatlakozzon Bem seregéhez. Útközben Ugrán pihent meg, a helyi papnál, aki megbízásból néhány sorban tolmácsolta Petőfi üdvözlését Aranyéknak, majd több hírt nem hallottak róla. 1849. július 31-én pedig végleg eltűnt a segesvári csatában.

Barátságuk kezdeményezője Petőfi volt, ő szabta meg később is érintkezésük fő vonalát, s kezdetben leveleik hangnemét is. Később aztán a heves ifjú költő alkalmazkodott a szelídebb, emberséges, ellenséget magának soha nem szerző Aranyhoz, s viszonyuk így egyre szorosabbá, s családiasabbá vált. A kisváros szürkeségében, irodalmilag, politikailag viszonylag elzárva élő jegyzőnek Petőfi barátsága jelenthette a kiemelkedés, céltudatos fejlődés mozgatórugóját. A köz- és irodalmi életbe is Petőfi jobbján lépett be, de hamarosan Petőfi szövetségeseként tartották számon.[20]

Arany soha nem is feledkezett meg fiatalon elesett barátjáról, kivel mindössze talán féltucatszor találkozhatott. Azt, hogy mennyire fontos volt a kapcsolat Aranynak, azt a számos későbbi alkotás is jól mutatja, így az Emléklapra, A honvéd özvegye, az Emlények, a Névnapi gondolatok, a Plevna vagy akár levelei Szilágyi Sándorhoz, Tompa Mihályhoz, Egressy Gáborhoz. Később pedig Irodalomtörténetében írta, hogy "a Petőfi által megérintett húr, egyszersmind a magyar szívnek legbensőbb húrja, s kétségtelenül nincs költőnk, ki a nemzeti nevet annyira megérdemelné, mint ő."[21]

Felhasznált irodalom

Arany és Petőfi levelezése, Hatvany Lajos előszavával. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1959

Arany és Petőfi levelezése, Antal Árpád bevezetőjével. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973

Hatvany Lajos: Szalontától Pestig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

Keresztury Dezső: "S mi vagyok én..." Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967

Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842-1849). A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása, 1990

Sőtér István: Arany János. In: A magyar irodalom története IV. Akadémiai Kiadó, Budapest 1965

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető Könyvkiadó, h. n., 1934

Új magyar irodalmi lexikon (Főszerk.: Péter László). Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000

Jegyzetek

[1] Hatvany Lajos: Arany és Petőfi levelezése, előszó. 1959: 5-9

[2] Petőfi első levele Arany Jánoshoz, (Pest, 1847. febr. 4.) In: Arany és Petőfi levelezése 1959: 11 (1973: 11) Két különböző kiadásról van szó, az egyiket Budapesten adták ki, 1959-ben, A magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban, a másik pedig Bukarestben látott napvilágot, 1973-ban, a "Téka" sorozat keretein belül. A két szöveg között helyenként formai eltérések vannak, s a korábbi kiadás 62, míg az újabb 64 levelet közöl.

[3] I. m. 1959, 1973: 11.

[4] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. 1934: 357

[5] i. m. 1959: 15 (1973: 15)

[6] Antal Árpád: Bevezető. In: Arany és Petőfi levelezése 1973: 6

[7] i. m. 1959: 19 (1973: 18)

[8] i. m.: 1959: 20 (1973: 18)

[9] i. m. 1959: 23 (1973: 21)

[10] Szerb Antal: i. m. 1934: 350

[11] Ezt csak az egyik kiadás idézi szó szerint: i. m. 1973: 28

[12] i. m. 1959: 32 (1973: 29)

[13] i. m. 1959: 55 (1973: 46)

[14] i. m. 1973: 59

[15] i. m. 1973: 64

[16] i. m. 1973: 81

[17] i. m. 1973: 86

[18] i. m. 1973: 99

[19] i. m. 1973: 128

[20] Keresztury Dezső: "S mi vagyok én..." 1967: 195

[21] Arany János magyar irodalomtörténete. 1911: 201

Tanárajánló - kiemelt tanáraink

Szeretnél itt megjelenni? Tájékoztatónkat itt találod.