Elöljáróban néhány tény a Metamorphosis szerzőjéről: Báró Apor Péter 1676. június 3-án született az erdélyi Altorján, s ugyanitt halt meg 1752. szeptember 22-én. Székely arisztokrata emlékiratíró, költő volt. Mivel apja, Apor János már 1676-ban meghalt, nagybátyja, a később példaképévé váló Apor István nevelte fel. 1686 körül a kolozsvári jezsuitáknál tanult, majd a nagyszombati egyetemre került. 1695-ben bölcsész, 1696-ban jogi doktor lett. Buzgó katolikusként élt, nagybátyja példáját követve törekedett a vagyongyarapításra, s vonzódott a hivatali funkciók iránt. Viselt ugyan több tisztséget, hiszen főkapitány volt négy helyen, s 1713-ban báró is lett, de mégis mindig valamilyen magasabb kinevezésre vágyott, amit katolikus létére sem kapott meg soha.
Úgy érezte, tétlenségre van kárhoztatva, s ezért, mintegy unalmában, irogatni kezdett.
Jellegzetesen barokk elemeket tartalmaz 1727-ben készült családtörténeti munkája, mely A világ játéka és annak színszerű megjelenítése, eredetileg : Lusus mundi et ejusdem actus scenius címet kapta. Az ihletet Gyöngyösi István szolgáltatta, aki a Kemény János emlékezetének (1693, Lőcse) Apor Istvánhoz intézett ajánlórészében az Apor család eredetét a honfoglalásig vezette vissza. Apor Péter kapva kapott az alkalmon, hiszen szeretett a régi dolgokon elmélkedni, ráadásul a család előkelősége sem volt szemében utolsó dolog, így aztán kutatni kezdett. Részletesen be akarta bizonyítani, hogy családja Szkítiából származik, és kezdettől fogva az előkelő nemességhez tartozott. A família névadó ősének Árpád állítólagos fiát, Opart tette meg. Ezt arra alapozhatta, hogy több régebbi oklevél létezett, mely családjukat Opourként vagy Oparként említi, ugyanakkor ezekből a papírokból az is kiderül, hogy biztosan csak a 14. századig vezethető vissza családfájuk.
Ugyancsak latin nyelven született másik műve, a Synopsis mutationum, azaz Összefoglaló kép a változásokról, melyben évkönyvszerűen, születési évétől, 1676-tól 1748-ig számol be az eseményekről.
Apor a kor érdekes figurája volt. A Rákóczi-szabadságharc idején hű maradt az udvarhoz, mégis kurucpártisággal vádolták meg, s miután Greven (Rabutin) osztrák ezredes 1706-ban elfogta, két éven keresztül Brassóban fogvatartották, s állítólag sanyargatták is.
Életútjában sok az ellentmondás: Aporról általánosságban elmondható, hogy úgymond maradi nézeteket vallott, hiszen erről tanúskodnak valláserkölcsi prédikációi és írásai is. Szinte vakbuzgó katolikusnak próbálta feltűntetni magát, ugyanakkor türelmességet mutatott a vegyesházasságokkal szemben, sőt, miután végzett az ország talán legkatolikusabb iskolájában, zűrzavaros válási ügyekbe keveredett, összeveszett a környék, vagy inkább az egész egyházmegye összes papjával, mi több, nagy vallásossága még abban sem akadályozta meg, hogy kirabolja a kézdiszentléleki templomot.
Feleségével, Kálnoki Borbálával huszonhét éven keresztül élt együtt, de az állandó harcok, s veszekedések miatt házasságuk végül felbomlott. Viszályos életük eredménye 12 közös gyermek volt.
Jogi ismereteit családján belül többször is kamatoztatni tudta, hiszen egyik lánya házassága is válóperrel végződött, fia pedig egy boszorkánnyá nyilvánított altorjai lányba lett szerelmes, de a nőt végül börtönbe zártak, s így az esküvő elmaradt.
Kellemetlenségek sora kísérte őt egész élete során. Családja a hatalmas vagyon elherdálásával vádolta, s felelőssé akarták tenni a már említett kézdiszentléleki templom kirablásáért, amit azzal utasított vissza, hogy csak tulajdon kincseit lopta vissza. Birtoka -talán nem véletlenül, többszöris leégett, a tatárok elhajtották marháit, jobbágyai megölték gazdatisztjét, 1747- ben pedig megvakult. Ezek után nem csoda, hogy kikészült, s összeférhetetlenné vált.
1744-ben még királyi tanácsossá választották, de kinevezését nem fogadta el, annak ellenére, hogy régebben vágyott a pozícióra. Ekkorra már meglehetősen elszigetelődött a társadalomtól, hiszen a felkelés utáni világba nemigen tudott beilleszkedni.
Öregségére egyedül maradt altorjai birtokán, s emlékezni kezdett a régi szép időkről.
Ennek eredménye lett fő műve az 1736-os Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében valógazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordultállapotjában koldusságra való változása.
Kutatói többre tartják ezt a művét a többinél, hiszen a Lusus mundi inkább csak családi értékkel bír, a Synopsis pedig száraz, krónikaszerű, inkább történelmi, mint irodalmi jellegű. A mű kapcsán ismét egy ellentmondásba botlunk, ugyanis, mint már szó volt róla, Apor Péter, családjával együtt Habsburg -párti volt, ugyanakkor büszkén ragaszkodott a régi fejedelmi, szabad Erdélyhez is.
Apor azok közé az emlékíró nemes urak közé tartozott, akik kúriájukra visszavonulva igyekeztek feljegyzéseket, naplókat, történeti feldolgozásokat készíteni. Képzettségük nem feltétlenül volt magas, s nem is terjedelmes, igényes történelmi műveket alkottak inkább élettapasztalataiktól vezetve moralizáltak vagy írták naplójukat, magyar és latin nyelven.
Apor pályája kapcsolatba hozható a kor jelentős históriaírójával, Cserei Mihállyal (1667- 1756), aki Apor István erdélyi kincstartó titkára lett, s aki így, mint gazdasági adminisztrációban jártas ember beleláthatott a korabeli korrupt viszonyokba. Cserei Brassóban, magyarul, írta fő művét, a Históriát ("nem lévén mivel töltenem az időmet"). Apor a Metamorphosis első fogalmazványát Csereinek adta oda, aki több bővítést is írt hozzá, melyek később belekerültek a végső változatba.
A Metamorphosis, ellentétben Apor korábbi írásaival, magyarul készült, mivel, mint írja: "Ezen régi erdélyi módot és szokást sokat gondolkodtam, ha deákul írjam-e le vagy magyarul. Végtére, hogy tisztábban és értelmesebben az dolgokat kitehessem, és maradváink is jobban megérthessék, eltökélém magamban, hogy magyarul írjam."[1]
A mű -, s saját szempontjából az 1687-es év jelentett fordulópontot, ugyanis Erdély ebben az évben került Habsburg kézre. 1686 őszén sikerült kiűzni a törököket, az ezután születő törvények pedig kimondták a Habsburgok örökös királyságát. ("... ez oly nagy s örökké hálával említendő jótéteményeknek emlékezetére, s alázatosan kedveskedő lelküknek mindenkorra felismerhető hálája jeléül, e Magyarországnak s kapcsolt részeinek összes karai és rendei kinyilatkoztatják, hogy mostantól jövőre s örök időre senkit mást, mint fenn címzett Ő császári s királyi felségének saját ágyékából származott fiúörökösei közül az első szülöttet fogják törvényes királynak ismerni."[2]). A fejedelemség külön tartománnyá vált, s a magyar király fennhatósága alá került. Német katonák jöttek Erdély területére, a fő hivatalnokok kinevezéséhez királyi jóváhagyás vált szükségessé, évente adót kellett fizetni, tehát az egykori fejedelemség lényegében a bécsi udvar függésébe került.
Művében Apor az ezt megelőző időkre emlékezik vissza, nosztalgiával gondol az ősi nemesi szokásokra, arra az időre, mikor még nem hódítottak az új szokások, azaz a "nájmódi".
A mű megértéséhez és megszeretéséhez nem művészi értékeket kell igazán keresni benne, hiszen ez esetben ez nem lenne elég, inkább azt a jellegzetes stílust kell élvezni, s azt a hangulatot érdemes megragadni, ami ebből a korosodó, -ekkor hatvan éves- zsörtölődő emberből sugárzik.
Egy állandó gondokkal küszködő, kötözködő, az emberektől egyre inkább elzárkózó emlékírót kell elképzelni, akiről ezek alapján csak azt gondolnánk, hogy egy egyszerű, megkeseredett, s írásában is csak múltjába menekülő öregúr, ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik írásában az a keserédes humor, olykor kedélyes, olykor dohogó anekdotázás, mely művét igazán értékessé teszi.
Ahogy Kosztolányi írja: "Minden, amit kívül lát, silány, gyatra és kopott. Minden amit belül lát, a lelkében, tökéletes, hibátlan, valóságos tündérálom. Történelmi munka ez, melyben csak ebédeket, vacsorákat, nevezetes lakodalmakat és temetéseket ír le, de a hangjában szépirodalom, költészet."[3]
A művet tizenhárom cikkelyre osztotta. Az első cikkelyben az írás okairól mesél, tehát a "nájmódi" betöréséről, s terjedéséről, mely "koldussá teszi az országot".
Központi kérdés Apornál az egykori bőség, fényűzés, az étkezés és a titulusok, melyekről a második cikkelyben szól. A grófok, bárók sokaságáról ír, majd megemlékezik a régebbi korok klasszikus nagyurairól, olyanokról, mint például Zápolyai János, aki még negyven kővárral rendelkezett, vagy, mint Rhédei Ferenc, aki egy szolgájának "száz ház jobbágyot ajándékozott". Megváltozott a világ, ezek a mai bárók, mint írja: "... magoknak is egy -két hintót alig tudnak tartani; nemhogy hintóra s aranyos kardra fizetnének, hanem két -három rongyos szolgával alig koszognak." [4]
Ma akár azt is mondhatnánk az öregre, hogy sznob volt, hiszen a méltóságot az ezüsttányérok mennyiségén mérte, meg az olyan ezüst borhűtőkön, melyekben -ahogy ő jellemzi, "egy hatesztendős gyermeket megfereszthettek volna". Ráadásul folyton a családok származására tér ki, s -a kornak megfelelően érdemnek tartja, ha minél régebbre vezeti valaki vissza nemesi famíliáját, ellentétben a maiakkal, akikről azt írja: "Szégyenlem az nevit leírni, az kinek az apja vagy nagyapja az eke szarvát fogta, és robotára az földesurának bejárt, mert olyan bárónk is vagyon."[5] Arról lehet valójában szó, hogy félti a régi, nagy hagyománnyal rendelkező családok befolyását, ami veszélybe kerül azzal, hogy így megszaporodott a bárók és grófok száma.
Moralizál Apor István életmódjáról, környezetéről, s végig Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvara lebeg szeme előtt. Emlékezik a régi jó időkről, mikor még az Apor udvar tele volt jólfizetett cselédekkel, a szolgákat ajándékokkal halmozták el, hordószámra készült a bor, a birtokaikon pedig lovak és szarvasmarhák sokaságát tartották. Nagybátyja még német szakácsot is fogadott, "kinek az fizetése száz német forint, hét sing fajlandis posztó, csizma, két negyvenes bora, tizenkét köböl búzája, három kövér sertése, kása, s borsó, s efféle"[6] volt.
A harmadik cikkely igazán jellemző Aporra. A vendégségről, ebédről és vacsoráról szól, azaz az igazi magyaros italokról, ételekről. Mint írja: A férfiak reggelente aquavitát, vagyis pálinkát ittak, vagy forralt bort, mézzel, fügével vagy mazsolával, nem pedig kávéztak, teáztak, kakaóztak, mint a mostaniak, ahogy ő mondja: " Legelsőben is reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talám azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed; ha csukolátával kínáltál volna valakit, talám azt tudta volna, ha tudta volna, hol van Kacsulátafalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kínálod;...".[7]
Hosszasan sorolja az ínycsiklandó magyar ételeket, kitér a régi étkezési szokásokra, például, hogy már reggel tízkor ebédeltek, s hatkor vacsoráztak, majd részletezi az étkezések körüli hagyományos szertartásokat.
A régi nagy borozgatásokról ír, szövegébe bele -bele szőve az új, értelmetlennek tűnő szokások korholását, melyekről eddig a magyarok nem is hallottak. Megtudhatjuk, hogy a nők akkor még keveset ittak, akkor is főleg "sert", bár a bort nekik is ezüstpohárban szolgálták fel, de ők "alig mártottták meg az ajkokot benne".
Az emberek akkoriban gyakran megittasodtak, aztán szép magyar dolgokról kezdtek énekelni, táncoltak, de, mint mondja: "nem ugrándoztak kecske módon, mint most, hanem szép halkal járták, gyakorta kiáltván".[8]
A következő cikkelyben beszámol a fejedelem étkezési és ivási szokásairól. Ismét szóba kerülnek a felséges tivornyák, nagy ivászatok: "Ha innya kezdett az fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól, maga pedig egy veder bort megivutt, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivutt."[9]
Az ötödik cikkelyben az öltözködési szokásokról ír. Először az asszonyok ruháival foglalkozik, mivel úgy gondolta, felfordult a világ, s a nők eluralkodnak a férfiak felett. Talán rossz házasságának is köszönhetően, igencsak megvetően gondolt a nőkre. Írásában a latin "haec vir" és "hic foemina" formulával él -az előbbi férfit jelent, nőnemű mutató névmással, az utóbbi asszonyt, hímnemű mutató névmással -, tehát elnőiesedett férfiakról, és elférfiasodott asszonyokról beszél.
Kiáll a régi divat mellett, s könnyedén ír le a mostaniakról olyanokat, hogy: "... nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel."[10]
Valamennyi cikkelyből jól kitűnik Apornak az a jellegzetessége, hogy miközben bár ócsárolja a jelent, s dicséri a múltat, mégis megismertet az adott korral is. Betekintést nyerhetünk a politikai, társadalmi viszonyokba, megismerhetjük a korabeli arisztokrácia életét, gondolkodásmódját. Nem törekszik művészi hatásokra, bátran használja a beszélt nyelvet, olykor felvállalva a trágárságot, s közben persze rendszeresen visszaköszön a humor is.
Az öltözködésről, étkezésről, temetésről, nőkről stb. olyan realisztikus és részletes képet fest, hogy az akár művelődéstörténeti, néprajzi leírásként is értékes lehet.
A hajviselésről például így ír: "Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottanak neki, akit szégyenlek kiírni. Az fejet majd mindnyájan borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, az kit most barókának hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, bak róka megyen. [...] Az bajusza az száját némelyiknek egészlen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sőt mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza, s beszoppantotta." [11]
A hatodik cikkely tanúsága szerint a régi Erdély olyan emberséges ország volt, hogy bárki pénz nélkül is végigmehetett rajta, mégis jóllakhatott volna, s akkor még "nem vala híre az vendégfogadónak" -írja Apor. Amikor valamilyen ünnep volt, összegyűltek, a nagy emberek akár a szolgákkal is, mulatoztak, ittak, s persze megrészegedtek.
A megszépítő távlaton keresztül úgy tűnik, nem volt pénzhiány, hiszen nem is volt szükség a pénzre. Nem voltak még nagy titulusok, az emberek nem különböztek egymástól, s jól megfértek egymás mellett a különböző vallások, nem úgy, mint a későbbi korokban.
A hetedik cikkelyben részletesen tanulmányozza az úri körökben használatos hintókat, pontosan leírja, hogy hogyan működtek ezek a szerkezetek, kissé el is nyújtva ezzel a fejezetet, hiszen kitér egészen apró elemekre is. Oldalakon keresztül elemzi, hogy például milyen kitűnő anyagokat használtak fel, s milyen kocsi járt akkoriban az asszonynak, mindez azért, hogy az olvasó láthassa, manapság már rendes hintót sem tudnak készíteni.
A nyolcadik cikkely tartalmában az előző folytatásának tekinthető. Szól az utazásokról, az arra való felkészülésről, s minden út állandó tartozékáról a káposztáról, cipóról s a borról, "hiszen mindenütt jó bort nem kaphattanak, bort és fejér cipót mindenkor hordoztanak magokkal."[12]
Szót ejt az egykori vadászatokról, fegyverekről, a "serétes" puskákról, mely jelentősen megritkította az egykor oly bő vadállományt, lehetetlenné téve még a jó vadászatot is.
Ugyanilyen gazdagon jellemzi a lakodalomban vagy keresztelőn szolgáló lovak pompás felszerelését, -melyet szintén érdemes idézni: "az lovakon kin oroszlánbőr, kin tigrisbőr, kin párducbőr, kin vízilóbőr (deákul hippopotamusnak hívják és az Nílus-vízben termik), azonkívül kin drága marhahajtó, kin drága portai cafrangok, sőt némelyik cafrangok jóféle gyöngyösök is voltanak."[13]
A népművelés következő állomása a régiek lakodalmairól és házasságiról szól.
A leánykéréssel kezdi, visszaemlékezik, hogy micsoda hajnalig tartó ünnepségeket, ivászatokat tartottak egykor a szülői házaknál, majd részletesen ír az esküvőről ("hütlés"), a többnapos lakodalomról, s az ehhez kapcsolódó népszokásokról. A fényűzés jellemzésétől kezdve az ülésrend pontos leírásáig minden apró részletre kitér, szól az ökörsütésről, s arról, hogy senkise menekülhetett a borivás elől.
A cikkely tipikusan apori mondatokkal zárul, melyből kitűnik, valójában mit is gondolhatott az öregúr a házaséletről, hiszen, mint mondja, az esküvő után csak, "morgás, kócodás" következik, s lakodalmuk napja után több víg napjuk együtt nem is lesz.
A cikkelyhez hozzáfűzte az "Emlékezetes lakodalomról való toldalék, az mely volt Gyalu várában az 1704-dik esztendőben" című kiegészítést is, melyben Bánffi Anna és Székely Ádám esküvőjét írta le.
Ha már volt szó esküvőről, a temetés sem maradhat ki, erről szól a tizedik cikkely. A megszokott részletességgel magyarázza el a temetéssel kapcsolatos korabeli szokásokat, a szertartást, koporsókészítést stb. Említ egy asszonyt, akinek a történetét úgy hallotta valahol, már nem emlékszik hol. Ennek az asszonynak, mint meséli szó szerint kettéhasadt a szíve, mikor megtudta, hogy férje meghalt. Talán ez az egyetlen eset, amikor Apor pozitívan állít be egy nőt, de azért felteszi a kérdést, manapság vajon hány asszonynak hasadna meg hasonlóképpen a szíve.
A rövid, s kissé száraz tizenegyedik cikkely a régi erdélyi tisztségekről szól. Név szerint sorolja fel a Rákóczi-féle felkelés idején főispáni, főkapitányi, főkirálybírói tisztséget elfoglaló urakat, majd a különféle tisztségek szerepét magyarázza meg.
A tizenkettedik cikkely valamivel hosszabb, s érdekesebb is az előzőnél.
Gyakran előfordul, hogy mondandója igazolására túlzásokat használ, így például a fejezet első részében, ahol a szitkozódásokról mesél, azt írja, régen annyi pénze volt az országnak, hogy gyermekként ő még aranytallérokkal játszhatott, ma viszont éhség és nyomor honol egész Erdélyben.
Már semmi sem a régi, még a szitkozódások is megváltoztak, sokkal durvábbá váltak, s Apor szerint ez is oka lehet az annak, hogy Isten már nem áldja, hanem inkább sújtja az embereket. Egykor mindenki így szitkozódott: "Aha busnya vére, lelketlen kurva fia [...], hamis életű, tűzre való, tűz kénjára való; most penig férfi, asszony leány, ifjú legény széltiben mondja az adtát, teremtettét, huncfutot, ördög szánkázzék az szegény lelkeden stb."[14]
Érdekes, hogy az utóbbit Apor sokkal gorombábbnak tartja az előbbinél, főleg a huncfut szó az, mely bántja lelkiismeretét. A másik, igen durva szó különös módon a "bizony" volt, aminek akkor sokkal trágárabb jelentést tulajdonítottak, mint a "kurvának". Sőt akkoriban a gyermekeknek ki sem engedtek mondani azt, hogy bizony.
Példákat is mond a régi, erkölcsös viselkedésről, melyek mind, mint írja oktatásra valók, s melyeknek mostani hiánya Erdély boldogtalanságát okozza.
A tizenharmadik cikkely, amely hitéletről szól, a leghosszabb fejezet. Visszaemlékszik arra az időre, mikor nem volt különbség "pápista, kálvinista, lutheránus, unitárius" között, hanem mindenki szeretetben élt egymás mellett. A papok -mint mondja, többnyire jó életűek voltak, többet vittek végbe jó példával, mint a tudományokkal. Más vallású urakként említett emberek azonban véget vetettek ennek a világnak, megtiltották a katolikus oktatást, elvettek templomokat, s néhány papot meg is öltek. Szegény katolikus diákok is nehéz helyzetbe kerültek, szállásuk nem volt, csak városbeli katolikusoknál alhattak, ennivalót pedig csak alamizsnából tudtak venni. Ezeket az iskolás évekről szóló beszámolókat Apor -saját bevallása szerint -mind ifjúkori élményeire alapozva írta meg, hiszen ő is kolozsvári diák volt.
A kálvinisták voltak a gondok okozói, akik még csúfolták is a katolikusokat, s akik Apor szerint még a katolikus családoktól is elragadják a gyerekeket, hogy kálvinista iskolában nevelhessék. Példákat sorol, hogy hány ifjút térítettek így át erőszakosan vallásukra.
Érdekesség, hogy mesél egy zöld táblajátékról is, a piliárdról, mellyel a páterek s úrfiak játszottak.
Záró soraiban kéri az Istent, hogy gyarapítsa továbbra is Erdélyben az "egyedül idvezítő római szent hitet."
Legvégül kérdés-felelet formában műve megírásának értelméről beszél. Emléket akar állítani a régi alázatos és együgyű Erdélynek gazdagságáról, s a nájmódi mellett való koldusságáról. A zárás hasonlít a kezdésre, hiszen a kortársai körében meg nem értett Apor mindkét helyen
nemzeti értékek elvesztéséről, a szokások és a kultúra elnémetesedéséről szól. Úgy érezhette, a nép belefáradt a küzdelmekbe, s béke reményében szabadon engedi át magát az idegeneknek, ugyanakkor talán bízott abban, hogy az utódoknak felnyílik majd a szeme, s remélte, hogy nem veszett el végleg az a régi, erkölcsös világ, melyre írásában visszaemlékezik.
A Metamorphosist 1739-ben versekbe is foglalta, négyes rímű tizenkettes formában, de ez a változat már kevésbé olvasmányos, s egyéb verses munkáihoz hasonlóan nem túl gördülékeny.
A művet 1863-ban az MTA adta ki, Kazinczy Gábor szerkesztésében, aki Aporról úgy nyilatkozott, hogy a "gyönge ember gyarlóságával és tévedéseivel van tele."
Több verses munkáját Szádeczky Lajos találta meg, s adta ki leveleivel együtt 1903-ban (Magyar Tört. Emlékek 36. 37. k.), részletesebb tanulmányt pedig Balló István írt Apor Péterről (1897. Csíkszereda).
Felhasznált irodalom
A magyar irodalom története, főszerk. Sőtér István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.
Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae kiad. Lőrinczi Réka, előszó Kocziány László;
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
Balló István: Altorjai br. Apor Péter élete és működése, Csíkszereda, 1897.
Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Akadémia Kiadó,
Budapest, 1978.
Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Kairosz Kiadó, é.n., h.n.
Lőrinc László: A kora újkor, AKG Kiadó, Budapest, 1995.
Lőrinc László: Felvilágosodás és forradalom, AKG Alapítvány, h. n. 1993.
Révai nagy lexikona (CD) 1998.
Új magyar irodalmi lexikon, főszerk. Péter László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 20002.
Jegyzetek
[1] Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, első cikkely 25.o
[2] Részlet az 1687-es törvényekből, a Habsburgok örökös királyságáról.
[3] Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, 73.o.
4-5 Apor Péter: i. m. második cikkely 28. o.
6 A. P.: i. m. 31. o.
7 A. P.: i. m. harmadik cikkely 32. o.
8 A. P.: i. m. harmadik cikkely, 43.o.
[9] A. P. : i. m. negyedik cikkely, 49. o.
[10] A. P. : i. m. ötödik cikkely, 56. o.
11 A. P.: i.m. ötödik cikkely, 64.o.
[12] A. P.: i. m. nyolcadik cikkely, 85. o.
[13] A. P.: i.m. nyolcadik cikkely, 92. o.
[14] A. P.: i. m. tizenkettedik cikkely, 139. o.
