Az idézet az Ószövetségből való, a bölcs Salamon király által szerzett Prédikátor könyvéből. Salamon refrénszerűen ismételgeti ebben: „minden hiábavalóság”, a költő a királyt felhasználva, álarcként maga elé téve elemzi a lét, a természet, a történelem állapotát. A cím jelentése hiúságok hiúsága, mint figura etimologica a fogalom felfokozott teljességét fejezi ki. A vers 1823-ban, a Himnusszal egy időben íródott, ugyanaz a pesszimizmus, kiábrándultság, cinizmus és szélsőségesség jellemzi.
A cím barokkos, elmélkedő verstípusra utal, amelynek témája a világiasság és az istenfélő vallásosság ellentéte. Nagy indulati töltése ellenére szerkesztett, tudatosan kimunkált alkotás.
Három versszak (2,7,8) a léttel, négy versszak (3,4,5,6) a történelemmel foglalkozik.
Arányaik alakulása (3:4=4:7) megfelel az aranymetszés szabályainak.
Az első versszakban a költő az olvasókat szólítja meg, s megjelenteti a sententiát, amire a vers egésze épül: „Mind csak hiábavaló!” Ezt az állítását igazolja különfélre képekkel a vers további szakaszaiban.
A második versszakban különféle költői képeket használ a földi létezéssel, az emberi léttel kapcsolatos filozofikus gondolatmenet kifejtésére. Halmozza a metaforikus ellentétpárokat rövid, tömör mondatokat használ, amik megkérdőjelezhetetlenné teszik a természettel kapcsolatos állításait. („Földünk egy kis hangyafészek, egy perchozta tűnemény”) A föld, a természeti jelenségek s maga a történelmi idő is mind pillanatig tartó, szétpattanó buborékhoz hasonló jelenség; az élet semmi több, mint értelmetlen és cél nélküli körforgás.
A harmadik versszakkal kezdődik a történelemmel foglalkozó egység. A történelem, a filozófia és a különböző művészetek kiemelkedő nagy személyiségeit és tetteiket, munkásságukat teszi a költő ironikussá. A humorosan lekicsinylő metaforikus ellentétek, szemléltetik jól: a költőnek nehezére esik saját, szent példaképeit leszállítani a nevetségesség szintjére. Ebben strófában megemlíti Nagy Sándor, makedón király csillogó pályáját, Mátyást, a magyar király dicső csatázásait, Bonaparte Napoleont, a híres francia hadvezért és a waterlooi diadalt. Az ítélet az urolsó verssorban hangzik el: ”Mind csak kakasviadal”.
A negyedik versszakban folytatja sententiájának kifejtését. Felhozza Szókratészt, a híres görög filozófust, Catot, a római államférfit, valamint Zrínyi Miklóst, Szigetvár kapitányát, aki hősiesen helytállt a török támadásakor. Munkáikat, életüket „egy bohóság láncsorának” tartja.
Az ötödik versszakban Platont, a görög filozófust, Arisztotelészt, az ókor híres polihisztorát szólítja meg, s egy kérdést tesz fel nekik. „Mit hozátok ami volna szép s jeles?Őket, munkásságukat és a tudományokat bírálja ebben a strófában. Kártyavárnak, légállítványnak tartja, ami nagyon labilis és hamar összedől, megdől.
A hatodik versszak szereplői Démoszthenész, görög államférfi, a szónoklat világirodalmi rangú művésze, Xenophón, görög filozófus, történetíró és hadvezér,Phindarosz, görög lírikus, valamint Pheidiasz, görög szobrász. Minden személyiséget egy pozitív jelzővel illet (állítás), majd a következős sorban lekicsinyli, nevetségessé teszi azt.
„Demosthén dörgő nyelvével szitkozódó halkufár”
„S Phidias amit farag, berovátkolt kődarab”
Ez a szerekezet a versben végig megfigyelhető.
A hetedik versszak már ismét a léttel foglalkozik, metaforáinak képi síkja csupa elomló, semmivé foszló fogalomhoz tapad, (pára, buborék, szivárvány, holdvilág, fuvallat, füst, illat) hasonlóan a második és a nyolcadik strófához. Ezt a szakaszt kérdésekkel indítja, amiket csak azért tesz fel, hogy rögtön meg is válaszolhassa azokat. „Mi az élet tűzfolyása?- Hulló szikra melege.” vagy „A szenvedelmek zúgása?- Lepkeszárny fergetege.” Az élet szerinte egy körforgás, amiben „kezdet és vég egymást éri”.
A nyolcadik versszakban a hetedik strófa gondolatát fejtegeti tovább. Olyan fontos dolgokat, mint a boldogság, a balsors, a világ és a halál hétköznapi jelzőkkel illet (holdvilág, füst, gyertyaláng, fuvallat), amelyek általában megfoghatatlanok, ezzel a lét bizonytalanságát tükrözve.
A kilencedik versszakkal véget ér a sententia kifejtése, a költő önmagát szólítja meg, saját magát próbálja biztatni. A szakasz saját lelki nyugalmát tükrözi, amit az olvasó kicsit erőltetettnek érezhet, de a költő ezt az egyetlen magatartásformát találja helyesnek az adott körülmények között.
A tizedik versszak végén ismét megjelenik az első versszak végén kimondott sentenita: ”Mind csak hiábavaló”, ezzel is keretet adva a vers egészének. Leírja hogy minden körülmény között, akár mozog, akár áll a föld, lengjen fényben, vagy homályon hold és nap fejünk felett, mindig minden sem nem rossz, sem nem jó, mind csak hiábavaló! Teljesen lesújtottan, mindenbe beletörődve írja már ezeket a sorokat, már kihúnyt belőlük a kezdeti tűz, ami a vers elejét jellemezte.
Szerkezete megfelel tanító jellegének, hangsúlyos, kétütemű versformája a Himfy-strófa.
A versszakok nyolcsorosak, egy négysoros keresztrímes és egy négysoros páros rímes egységből áll. A szakaszok 8 és 7 szótagos sorokból épülnek fel.
(8-7-8-7-8-8-7-7 rímképlete: a b a b (keresztrím) c c d d (párosrím)
Kölcsey hósszú ideig, hónapokig dolgozott ezen a költeményen, ezt jelzi a már megismert gondolatmenet következetes logikája és az különböző részek kiszámítottsága.
Útmutatónk teljes körűen bemutatja az angoltanulás minden fortélyát, elejétől a végéig, szinttől függetlenül. Ha elakadsz, ehhez az íráshoz bármikor fordulhatsz, biztosan segítségedre lesz. Egy a fontos: akarnod kell!
