Középiskola > Műelemzések > József Attila élete és munkássága

József Attila 1905 április 11-én született Budapesten, Ferencvárosban. Édesapja József Áron szappanfőző munkás, édesanyja - Pőcze Borbála - Pesten szolgált cselédlányként. Attila hároméves, amikor apja elhagyva őket Romániába távozott - ezzel kilátástalan nyomorba taszítva háromgyerekes családját - még írt egy utolsó levelet, amelyben Amerikába való vándorlást emlegetett, azután teljesen eltűnt. (Nem vándorolt ki, nem sokkal fia előtt halt meg.) Az anyja rákényszerült arra, hogy gondozásba adja két kisebb gyermekét, így kerül fia is két és fél évre Öcsödre. 1919 decemberében meghalt a mama. Makai Ödön ügyvéd - József Jolán férje - lett Attila gyámja. A kamasz fiú rövid ideig hajósinas volt, majd a makói gimnázium diákja lett. Már itt kibontakoztak költői képességei. 1922 decemberében Szegeden megjelent első kötete, a Szépség koldusa - Juhász Gyula ajánlásaival. A gimnázium két utolsó osztályából összevont vizsgát tett, s magánúton érettségizett. A szegedi egyetem hallgatója lett (1924-25) majd Bécsben (1925-26) ill. Párizsban töltött egy-egy tanévet (1926-27). Külföldi tartózkodása alatt megismerkedett a szocialista eszmékkel. Ennek hatására húszas évek végére kialakult marxista világszemlélete. Hazatérve egy ideig Budapesten folytatta tanulmányait. 1928 Vágó Márta iránt érzett szerelmének éve. A szakítás után először került idegösszeomlással szanatóriumba a költő. 1930-ban ismerkedett meg Szántó Judittal, akivel 1936-ig élt együtt. Szintén 1930-ban kapcsolódott be szervezetten az illegális Kommunista Párt munkájába, ahol 1933-ig aktív mozgalmi tevékenységet folytatott (szemináriumokat vezet, röplapokat, agitatív verseket írt)

1936 januárjától a Szép Szó című új folyóirat egyik szerkesztője lett. Ez volt az egyetlen igazi irodalmi állása, s a lap körül tömörült polgári radikális kör volt az első, amely igazán igényelte és elismerte József Attila költészetét.

A kora gyermekkorban kezdődött nélkülözések, a mellőzöttség, a megaláztatás, a rendezetlen egzisztenciális helyzet, költői rangjának el nem ismerése, az illegális mozgalom gyanakvása, a fasizmus terjeszkedése és még sok más ok József Attilát a harmincas évek során egyre betegebbé tette. Pszichoanalízissel (lélekelemzés) próbálta magát gyógyíttatni, állapota azonban egyre súlyosbodott, élete utolsó hónapjaiban már gyógyíthatatlan beteg volt. 1937 december 3-án Balatonszárszón öngyilkos lett, bár akadnak akik véletlen balesetnek tulajdonítják halálát.

Megjelent kötetei: Szépség koldusa (1922), Nem én kiáltok (Szeged 1925), Nincsen apám se anyám (1929), Döntsd a tőkét ne siránkozz (1931), Külvárosi éj (1932) csak nagyon szűk körben keltettek figyelmet. 1934-ben jelent meg a Medvetánc - életében az egyetlen gyűjteményes kötete, de az irodalmi élet még ezt sem méltányolta rangjához méltóan. Élete utolsó kötete Nagyon fáj (1936) címmel jelent meg.

József Attila bölcseleti versei

Költészetében már kezdettől fogva jelen vannak a gondolati elemek. Korán ébredő filozófiai érdeklődését mutatja, hogy már első köteteiben is találkozunk az élet alapvető kérdéseire választ kereső versekkel. Az Ülni, állni, ölni, halni című versében például a választás, a döntés kényszerét mutatja fel és azt felismerést, hogy minden döntésünkkel a lehetőségek végtelen soráról kell lemondanunk.

Fiatalon Isten léte is foglalkoztatja. Istenkeresésének érzelmi, gondolati tartalmait a sokféle változatban megjelenő Istenképben juttatta kifejezésre (Kiáltunk Istenhez, Tovább én nem bírom, Istenem). A Medáliák szürrealista képsoraiban pedig az én és a világ viszonyát feszegeti. Ezektől a korai megnyilatkozásoktól azonban még hosszú út vezetett a Külváros éj és főleg a Medvetánc kötet nagy gondolati verseihez.

Miután külföldi tartózkodásának hatására belépett a Kommunista Pártba, feladatát az agitációban látta, de politikai versei (Tömeg, Áradat, Szocialisták) az agitációs hang ellenére elvont gondolatiságot tükröznek. Új kötete az 1931-ben megjelent meg Döntsd a tőkét, ne siránkozz a közeli világforradalomban való hitét tükrözi.

A Medvetánc kötet mottója szerint annak, aki a költő akar lenni, meg kell járnia a poklokat. Nála ezt senki sem tudhatta jobban. Míg korábbi verseiben világképének csak egy-egy vonása jelenik meg, e kötet nagy gondolati versei (Elégia, Téli éjszaka, Óda, Eszmélet) teljes világképet képes felmutatni bennük. Ezeknek a verseknek szerkesztési módja a perspektíva váltás: a költemény részei a nézőpont változása szerint tagolódnak. Lényeges elemük a leírás és a gondolati elem egysége.

A versindítás legtöbbször egy tájnak, egy helyzetnek a leírása. Erre gyakran már a cím is utal (Holt vidék, Külvárosi éj, A város peremén), de a táj és a környezet egyszerre külső és ugyanakkor metaforikus belső táj, a leirt, bemutatott tárgyi világ már hordozza a vers gondolati elemeit is. Minthogy a sivárságot érzékeltető képek: a lerakodó korom (A város peremén) ill. az ólmos ég alatt szálló füst (Elégia) ahhoz a tárgyi világhoz tartoznak, ahol a proletariátus él. Ezáltal egyben e réteg életérzései mellett mélyebb értelmezésben a költő létérzését is kifejezik. Ehhez hasonlóan gyakran közvetítenek társadalmi ill. általános emberi és egyéni létérzést versei gyakorta visszatérő motívumai (tél, fagy, nyirkosság, sötétség, stb).

A gondolati versek közös jegyeik ellenére rendkívüli változatosságot mutatnak, mind a bennük kifejtett gondolatok, mind felépitésük és verselésük szempontjából. Legkorábbi műve (az 1932 folyamán íródott Külvárosi éj) egyre táguló képeivel, a sötétet megtörő fényeivel, ódai szárnyalású részével még egy eljövendő jobb világ reményét sugallja. Ezután születő versei már jelzik, hogy a költő csak egyre nehezebben tud szembenézni a külső és belső világ fokozódó zűrzavarával (Téli éjszaka). A világot és benne saját helyzetét felmérni készülő lírai én meditációja során átéli az egyén szorongató magányát, szembenéz az embertelenné vált világgal, az általános közönnyel. Mindezek után dönt a világról és a világhoz való viszonyáról. Mindenestül vállalja a külvárost, a téli éjszakát sajátjának vallva.

József Attila átélte az első világháborút, a forradalmat és benne élt a kapitalista Budapest nyomorában is. A burzsoázia és a munkásosztály harca központi helyet foglalt el költészetében. Míg a Téli éjszaka elsősorban az egyén léthelyzetét vizsgálja, A város peremén alanya a munkásosztály. A költő sorsközösséget vállalva a munkássággal tekinti végig osztályának történelmi színrelépését, szerepét. Kétely nélkül vallja magát a külvároshoz tartozónak.

A mű keretes szerkezetű. A keret (az első és az utolsó két strófa) között egy peremkerület képe tárul elénk. Nem egy bizonyos helyet ír le, hanem általánosít, mégis mérnöki pontossággal, precizitással, szigorú rend szerint ábrázolja a látottakat. A vers mégsem naturalisztikus, hiszen találhatók benne elvont hasonlatokkal teli szakaszok, melyek konkrét részekhez szorosan kapcsolódva teszik teljessé a képet.

A második szakasz a forradalomról szól. Meghirdeti a munkásság szükségszerűen bekövetkező győzelmét és meghatározza a maga költői szerepét is. Sürgetőleg idézi az internacionálét. A törvény műveiben nem jogi, hanem a legáltalánosabb természeti és társadalmi létet jelölő fogalom.

Az utolsó részben a költő visszacsöppen a valóságba, ahol az igék megválasztásával hangsúlyozza mondanivalójának fontosságát. A vers végén újra feltör az optimizmus és a "de" szócska után a szebb jövő képei elevenednek fel. Újra találkozunk a törvény és a rend fogalmával - mit már magában megteremtett - és reméli, tudja, hogy az eljövendő kor mindenhol létrehozza a harmóniát.

Az Elégia alapélménye - amint erre a cím is utal - a lírai én szomorúsága, lehangoltsága. Kétségei a vers önmegszólító részeiben szólalnak meg, azok kiváltó okai pedig az önmegszólításokkal való leírásokban. A leírásokban megjelenített sivárság, üresség, mozdulatlanság, tehetetlen kínlódás - mely egyszerre a külső környezet rajza és az ide tartozók lelki képe is - szorongást vált ki a lírai énből, megnehezítve számára a más versekben oly magabiztosan vállalt azonosulást.

Felépitésében jól követhetően jelenik meg a gondolati versek egyik szerkezeti sajátossága, az intuíció, gondolkodás, ihlet hármassága.

1934 során - a költő életének egy különösen válságos időszakában született egyik legjelentősebb bölcseleti verse, az addig elért eredményeit összegző és a folytatást előlegző Eszmélet. A vers az emberi lét legfontosabb kérdéseit feszegeti, a lét értelmére kérdez rá.

A vizsgálódás eredménye lehangoló. Szín, szépség, szabadság csak az álmok logikátlan, kötelességektől mentes világában van. A szellem hiába vágyik a szabadságra, újra és újra rácsokba ütközik. A világ kiszámíthatatlanságát érzékelve bizonytalanság ébred az emberben, a determinálás uralma pedig szorongást ébreszt benne.

Ezzel a világgal szemben csak két magatartás lehetséges. Az egyik a felnőtt emberé, aki nem ragaszkodik semmihez, tudomásul veszi - lázadás nélkül - a világ törvényeit. Tudja, hogy az élet csupán ráadás a halálra. Nem rab, de nem is akar senkit rabságban tartani. Az igy ábrázolt, értelemmel megélt élettel állítja szembe és utasítja el a másik lehetőséget, a pillanatnyi örömöknek élő ember kisszerű, állati szintre süllyedt létét.

Az utolsó évek költészete

1936 decemberében - egy évvel tragikus halála előtt - jelent meg József Attila utolsó verseskötete, a Nagyon fáj. A Medvetánc megjelenése óta eltelt időszakban a költő személyes élete egyre nehezebbé, egyre kilátástalanabbá vélt, miközben költészete tovább mélyült. A változás elsősorban alkotói módszerében figyelhető meg. Míg a Medvetánc nagy gondolati verseiben a környezet és a közélet jelenségeit közvetlenül, tematikusan írja le, új verseit fegyelmezettebb, zártabb forma jellemzi, a jelenségek leírását pedig felváltja a személyesen átélt általános érzület megfogalmazása.

Három fő téma foglalkoztatta ebben az időszakban: a szerelem, a közélet és saját tragikus sorsa. Emellett utolsó három évében egyre inkább foglalkozik az önmegismerés nehézségével, a valódi és az állétezéssel, az egyéni önmegvalósítással valamint a világ megismerhetőségének problémájával. Felszabadulnak elfojtott gyermekkori vágyai, előtörnek fájdalmas emlékei. Gyakran felidézi verseiben a korán elvesztett édesanya képét (Kései sirató). Úgy érzi, korai árvasága miatt nem tudott igazán felnőni, ezért szerelmeitől is védelemre szoruló gyermek iránti szeretet vár (Gyermekké tettél). Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez a vágya is betegségének tünete, szeretne végre felnőtté válni.

Szerelmes verseit utolsó nagy szerelméhez írta, azzal áltatva magát, hogy benne végre igazi társra talált, hogy végre viszont szeretik. Szerelme - Kozmucza Flóra - szintén pszichológus. A hozzá írt első, áradó érzelmű versek (Flóra, Flórának) után hamarosan megszólal a szorongás, a kétkedés (Ha nem szorítasz), míg végül meg kell vallania hűségének ill. szerelmének elmúlását (Kiknek adtam a boldogot).

Bár József Attila ezekben az években már közvetlenül nem vett részt a mozgalmi életben, közéleti-politikai érzékenysége megmaradt, igy a közéleti téma továbbra is jelen van költészetében. A politikai közélet egyetemes kérdései, a szabadság, a jogállamiság kérdése, a veszedelmes nézetek terjedése foglalkoztatja. A szabadság korlátozása, a nyomasztó légkör ill. az erősödő fasiszta eszmék ellen emeli fel szavát a Levegőt! című versében. A cím felkiáltás, melyben József Attila a biológiai és társadalmi létezés korlátai ellen szól, és ezt a gondolatot folytatja az első sorban is. Itt található a fő motívum, mely szerint az emberi személyiség létezését veszély fenyegeti. A műben szereplő hasonlatokból képet kaphatunk a korról. A bokrok körben "fürkészve" állnak, mintha azok is figyelnének valamit. Az elhagyott tájon továbbhaladva csak egy férfival találkozik, ki magába fordulva tovább baktat. A negyedik szakasz személyes hangvételű, a legalapvetőbb emberi jogok megsértéséről szól, ám mégis kiérződik belőle az általánosság: bárkivel megtörténhet. A következő strófa újra általános hangvétellel indul, de rögtön eszébe villan: "anyám ott született". Mintha mi sem történt volna, úgy folytatja a gondolatot az eltiport falvak és lehullott levelek asszociációjával. Az első öt versszak összegzéseként szól most József Attila, s ez a felkiáltás majdnem ugyanígy megismétlődik a következő szakasz elején. Közte azonban pár mondatban átfogó társadalmi keresztmetszetet rajzol. A hetedik strófában a kiábrándultság mélyebb okai merülnek fel: már gyerekkorában tudta, hogy más az elképzelt világ és más az élet. Gyűlik benne a sérelem, a törvénytelenség, a bánat és világgá kiáltja fájdalmát. Babitshoz hasonlóan az írástudók teljes felelősségével kiált József Attila. Szerinte az emberek csak szabadságban élhetnek. Ebben a szabadság szülte új rendben fog majd a személyiség kiteljesedni.

A téves, veszedelmes eszmék terjedésére figyelmeztet (Ős patkány terjeszt kórt, Thomas Mann üdvözlése). Beszél a Duna-menti népek összefogásának fontosságáról (A Dunánál) és megírja a magyarság sorsával való azonosulásának vallomását a Hazám! című szonettciklusban. Az utolsó korszak tartalmi és formai szempontból is legjelentősebb, legtöbb újat hozó verseinek témája a költő tragikus sorsa. E versek gyakori motívumai - a fenyegetettség, az otthontalanság, az árvaság és a feloldozás utáni eleve reménytelennek tűnő - vágy már a Nagyon fáj kötetben is megjelentek. Utolsó nagy verseiben ehhez még hozzájárul annak felismerése, hogy a világban nincsenek meg önfenntartásának feltételei, nincsen már számára betöltendő szerep, egyéni léte igy véget ért.

A Tudod, hogy nincs bocsánat utolsó versszakában ugyan még felvillant egy utolsó lehetőség ("remélj hű szerelmet"), de - amint a feltételes módban álló igék jelzik - már nem hitet, nem bízhat ennek a szerelemnek a létében. A remény másik feltétele , a "vess el minden elvet" sem valósulhat meg, hiszen ez egyet jelentene az intellektuális lét teljes feladásával, az ösztönlények szintjére való lesüllyedéssel. Formai szempontból e versek legfőbb újítása a tömörítés. A versek csak a végső konklúziót mondják ki. Az egymást követő kijelentések között gyakran hiányoznak az összefüggést jelző grammatikai összekötő elemek. Gyakori a második személyű önmegszólító forma. A költő közvetlenül halála előtt még egyszer számot vetett életével. Még egyszer felteszi magának a kérdést: Mi volt és volt-e egyáltalán értelme az életének? Ebből a számvetésből születik utolsó három verse, a bezártságból való szabadulás lehetetlenségét, a lemondást megfogalmazó Karóval jöttél, az egyéni lét végét lázadás nélkül elfogadó Talán eltűnök hirtelen és a legkeserűbb felismerést, a feleslegességet tudomásul vevő Íme, hát megleltem hazámat.