Középiskola > Műelemzések > Érték- és időszembesítés Berzsenyi Dániel A közelítő tél című versében

Berzsenyi elégiáiban olyan összetett, összegző élmények jutnak kifejezésre, ahol az illúziókból való kiábrándulás a valóság felismeréséig jut. Az ifjúság elmúlásának fájdalmát a költő az elmúlás egyetemes élményévé teszi. Elégikus versei tele vannak olyan hangulati jelzőkkel, amelyek elvezetnek az érzelmesség felszínétől a vallomások telítettségéig, így a romantikus elvágyódás bánattá és lemondássá érik. A Berzsenyi-féle elégiai táj talán a legszebben az érték- és időszembesítő illetve létösszegző költeményében, A közelítő tél-ben ölt testet.

A verset dús források táplálják: a költő magánya, az élethez fűződő drága kapcsolatnak megszakadása, kiábrándulás, sorsára való rádöbbenés. A költő életének őszéhez ért, utolsó szerelmi vágyakkal szívében. Maga a cím is hordozza ezt lopva közeledő elmúlás riadalmát, és ez predesztinálja az egész vers hangvételét. Mégis elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményében, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és a szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életéből lassan eltűnnek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. A vers témájából fakadóan Berzsenyi a múlt és jelen értékeit vizsgálja, így a nosztalgikus életérzések feltárása illetve a költő által vágyott eszmények és a tapasztalati valóság feloldhatatlan ellentéte adja a mélyen elégikus hangnemet.

A mű felépítése könnyen követhető, a költő gondolatmenetete logikus: az első szerkezeti egységben az őszi természetet festi le, majd egy általánosító rész következik, zárásként pedig saját életére alkalmazza a tanulságot. (Érdemes megfigyelni, hogy Babits Mihály az Ősz és tavasz között-ben a Közelítő tél több motívumát is átvette, így a szerkezeti felépítést is.) Az első három strófában a költő nem csak az őszt festi, hanem a nyár és a tavasz hiányát is. Így átminősül a cím ígérte leírás, s ez kettős hatást vált ki: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztésére is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. Ezt nyomatékosítják a múlthoz kötődő pozitív értékű, antik hangulatú szavak, utalások: a kertet “ligetté”, “rózsás labirinth”-tá eszményíti Berzsenyi, melyben “Zephyr” lengedezett és “symphonia szólt”. Az első három versszakban összesen hét tagadószó fordul elő és ezt fokozzák a negatív tartalmú szavak: “hervad”, “hullnak”, “homály”, “borong”, “szomorú”, “kiholt”, melyek egy ellen-idillt vázolnak fel. A pompa tagadása teszi még élesebbé, fájdalmasabbá a verszene sugallta melankóliát. A képi ellentétek konkrétságukon túl az öröm és a gyász, az élet és a halál komor szembenállását képviselik. Fontos megjegyezni, hogy a természet - mint a Levéltöredékben - lelki tájat is jelent, s e kettő harmóniája jelenti a költő számára az idilli nyugalmat.

Ezért érdekes, hogy az elmúlás egységes drámája játszódik le előttünk a természetben, az egyetemes létben és az egyén életében egyszerre. A tartalom és a forma ilyen művészi egysége a világirodalomban is ritka, talán csak Goethe tudta megvalósítani: “Immár minden bércet / Csend ül, / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sóhajt az éj. / Már búvik a berki madárka, / Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj...” (Vándor éji dala).

Berzsenyi az első három szakaszban a természetet festésével érzékelteti az idő kérlelhetetlen múlását, majd a táj korlátait romantikus merészséggel töri át, és a “szárnyas” idővel a végtelenségbe ér, ahonnan nézve minden csak átmeneti jelenség: “Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.” Míg Kemény Zsigmond mindent úgy élt át, hogy észrevette a bennük rejlő tragikumot, Berzsenyi minden dolognak - így a törékeny kis nefelejcsnek is - a mulandóságát érezte rögtön: “Még eddig a mulandóságnak magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek” - írja a harminchárom éves, fiatal költő. Az erő mint formateremtő energia jelenik meg, s nála alakult át a statikus világkép dinamikussá (minden erő egyfelé rohan, az elmúlás felé).

A vers zárlatában szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt fiatalsága. Most már a költő egész eddigi fiatalsága szétfoszlottságában lepleződik le, egyszerre sugalmazva önnön teltségét, s e teltség mögött tünékeny pillanatnyiságát: “Még alig ízleli nektárját ajakam, még alig illetem egy-két zsenge virágait.” A közeledő téllel megszakad a természet és az emberi lét párhuzama, harmóniája: a lírai én számára nincs több kikelet, ugyanakkor lelkében egyaránt igenli magát az élet és a halál. Ezt az érzést erősíti valamelyest az “Itt hágy” kétszeri ismétlése, mondatpárhuzama. (A már említett Babits műben mindez így hangzik: “Csak az én telem nem ily mulandó. / Csak az én halálom nem halandó. /... Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... / Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”)

Berzsenyi számára az élet immár a vágyat fájdalommá, a gyönyört bánattá érleli. A halálsejtelem a pillanatot az érzelem és értelem teljességével tölti meg s egyszerre kell átélnie az elmúlást mint természeti jelenséget, egyéni élményt és egyetemes törvényszerűséget: “Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!” Az illatok, színek, fények és kedves hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a “mégeket” és a “majdot” véglegesen érvényteleníti a “soha” szigorúsága. Ez az ősz: az élet és a halál, a születés és az elmúlás, a gyönyör és a fájdalom egysége. A költő nem a kezdetet és a véget, hanem a lét teljességét ismeri fel a lírai hős életelemeként.

A vers talán legmeghatóbb része, mikor a fájdalom és szerelem, gyönyör és halál még egyszer egyesülnek a mulandóság hangulatában, s ezt a költő érett bölcsességgel, rezignációval éli át: “Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!” – “A szerelmes szembenézésébe húzza össze az élet szemhatárát, e legmélyebb, legvalóbb pillanat mögé állítva a halál bizonyosságát” (Barta János).

Valóban egyszerre: éli, szemléli, szenvedi meg és megméri sorsát, s Berzsenyi e nosztalgikus fájdalmát talán a legszebben Alphonse de Lamartine A tó című műve fejezi ki: “Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek, / ne óh ne fussatok!”, “Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok, / mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?”