Középiskola > Műelemzések > Ady Endre A téli Magyarország, Petőfi Sándor A puszta télen, József Attila Holt vidék című versének összehasonlító elemzése

Ady Endre 1877-ben született, Petőfi Sándor 1823-ban, míg József Attila 1905-ben, tehát elmondhatjuk hogy időben József Attila és Ady Endre ismerhették egymást, azonban a verseik keletkezésekor Petőfi már nem élt, de adhatta verse az ihletet a másik két költőnek.

Minden vers alap és meghatározó motívuma illetve témája a tél, a magány, elhagyatottság. József Attila verse különbözik a másik kettőtől, ugyanis ebben nem jelenik meg a költő, tehát nem hagyományos tájversről beszélünk. Mindhárom vers egyforma eleme a puszta, a síkság, az alföld. A Holt vidék alapélménye Szabadszállás, a téli alföld. Itt élt József Attila rokonainál a Csintova-tanyán, édesanyjának szülei itt éltek, és ez a hely Petőfihez is köthető. József Attila azt írta, "Most ne nevess ki, ha azt mondom, hogy Petőfi származékának hiszem magam. Mert gondold el, Szabadszállás, anyám születési helye, és ha jól megnézem testalkatom, homlokom... bajuszom, hát nem vagyok tiszta Petőfi?". Tehát tudhatjuk, hogy József Attila nagyra tartotta Petőfit, ezért is lehet, hogy a Holt vidék megírására pont a másik mű ösztönözte. Ady Endre versében a gőzösről ír, azon utazik, és az ablakon kitekintve látja a tájat. A vonat József Attila költészetében több helyen is felfedezhető elem, hiszen tudjuk hogy halálát is egy vonat okozta, kiskorában a peremkerületen élt, gyáraktól nem messze, így gyakran figyelte a vonatokat, ismerte hangjukat. Mindhárom vers leírja a havas tájat, nincs élet, elhagyatott minden, csendesség ül a tájra, semmi nincs ami megzavarhatná annak békességét, de ez akár a költők lelkének leírása is lehet, hogy úgy érzik lelkük is olyan, mint a puszta. József Attila is kívülről szemléli a tájat, Petőfi írása pedig olyan, mintha ő egy meleg szobából kitekintve szólna az ellenséges télről. Utóbbiban ez magyarázza a csúfolódóan körülményes és a meseszerűen távolságot teremtő előadásmódot. A téli világot negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A puszta télen vers első három versszakát tekinthetjük az első szerkezeti egységnek. Szemügyre veszi a hogy mi hiányzik, mint a szobában zsörtölődő, tétlenségre kárhozatott ember. A következő szerkezeti egységet életképek alkotják. Míg az első rész a természetet mutatta be, most az emberi világot láthatjuk. Egy teljes versszakot kap a pipára gyújtó béres. Leírja hogy mi is lehet a hó alatt. Ahogyan Ady is versében írja, hogy lelke a hó alatt, hisz ő vén, falusi gyerek. József Attila versében is megjelenik a paraszt, ki rágyújt, de szegénységéből csak harasztra futja, dohányra sem jut nekik. Ugyan ez a kép felfedezhető Petőfi versében is, ám mintha ő egy gazdagabb paraszti családot mutatna be, hiszen ott a paraszt dohányra gyújt rá, és pipázás közben állatai helyét veszi szemügyre, a helyükön vannak-e. József Attila is leírja a tanyasi ház környezetét, ott is megtalálható az ól, de ismét negatívabb festésben, hiszen itt az ajtó nyitva áll, várva hátha oda betéved egy jószág. Mint tudjuk ez a vers az éjszaka-motívum előképe, azonban megfigyelhetjük, hogy Ady versében is éjszaka van amikor a tájat látja. A táj és az emberi viszonylatok, a természeti és a társadalmi motívumok összejátszásából épülnek fel ezek a versek. József Attila versében a leírás és a gondolati elem szerves egységet alkot.

A költő a táj elemeit jeleníti meg tárgyias ábrázolással. Mindegyik abban egyezik, hogy ugyanolyan csend és mozdulatlanság látható bennük. Petőfi versében az első versszakban az évszakok megszemélyesítését találjuk, a másodikban a dermedt, ember nélküli tájat látjuk, de tekinthető ez úgy is, mint a mozgalmas nyár felidézése. Az első sor ("Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!") előre meghatározza, milyen képekkel fogunk találkozni a továbbiakban. Ez egyértelműbbé válik, ha belegondolunk a puszta szó rokon értelmű szavaiba: magányos, elhagyatott, üres, lakatlan, néptelen, sivár. Továbbra is élénk képekkel dolgozik a költő: hasonlatok, megszemélyesítések, alliterációk teszik színessé a tájleírást. Megfigyelhető, hogy a vers minden versszakában valamilyen kapcsolatban megjelenik az ember: akár hasonlatban, akár megszemélyesítéssel vagy az emberi élet kellékeinek említésével (tanya, csőszház), s bizonyos versszakokban csakugyan emberek jelennek meg (béres, csaplár, csaplárné, betyár). Az emberek megjelenése a műben is arra utal, hogy ez nem pusztán tájvers, s ezt erősíti az utolsó strófa. A lemenő napot az országából kiűzött királyhoz hasonlítja, és ezt tekinthetjük csak természeti képnek is, hiszen naplementekor a napot valóban "kiűzik országából". A "mérges tekintettel" kifejezés a költőben dúló indulatokra utal. A "visszapillant" és a "visszanéz még egyszer" utal a királyra, akinek később "leesik fejéről véres koronája", azaz kivégzik.

József Attila verse, A Holt vidék is látszólag hagyományos tájleírás, a holt vidék azonban egy életforma szimbólumává alakul, társadalmi jelentést kap. A vers képei egyszerre konkrétak és elvontak, a táj részleteit idézik, de sokféle képzetet keltenek, amelyekre az utolsó versszak ad magyarázatot, rámutat az emberek nyomorúságára. A tél, a fagy, a dermedtség uralkodik. A költő a táj elemeit jeleníti meg tárgyias ábrázolással. A kopár, sivár vidék azonban nem ember nélküli táj, a természeti jelenségek emberi jelleggel, hangulattal vannak felruházva. A képek érzékeltetik, hogy emberek élnek itt, s a vers is elsősorban róluk szól. A 4. versszaktól kezdve már szinte csakis az emberi világról van szó. Ekkor válik világossá, hogy főképp az emberi nyomorúságtól haldoklik a vidék.

A valóságos világ egy-egy eleme azonban olyan gondolati gazdagságot elevenít meg, hogy mégsem minősíthetjük a verset hagyományos tájleíró versnek. És ez a gondolati gazdagság a táj elemeivel minden tájleíró versében benne van, minden versnek megvan a belső mondanivalója amihez a költő felhasználja a táj részeit. A versben megjelenített vidék legfőbb jellemzője a csönd, a dermedtség, a mozdulatlanság. A hanghatások is ezt a hatást fokozzák. A Holt vidék megjelenítése tájképpel kezdődik, aztán a tanya leírásán át jutunk el a kis szobában töprengő parasztokig. A táj külső kietlensége egyben az emberi lét reménytelenségét is szimbolizálhatja a versben. A természeti jelenségek emberi jelleggel vannak felruházva. A vidék főképpen az emberi nyomorúságtól haldoklik. A nyomorúságnak a magyarázatát a vers végén tudjuk meg: „Uraságnak fagy a szőlő“.

Ady Endre verse 1907-ben keletkezett és az Illés szekerén kötet tartalmazza. Ez a vers eltér a másik kettőtől, nem olyan részletességgel mutatja be a pusztát, hisz ő csak átutazóban jár ezen a vidéken, és csak egy vonat ablakából ismeri meg ezt a tájat, és írja le a látottakat. A „dúdolnak a hideg szelek” hasonlít A puszta télen vers „Most uralkodnak a szelek, a viharok” sorához, a zord tél jellemzője, a kopár tájon végigsöprő szél álom-éneket dúdol. Elgondolkozik azon mi rejlik a hó alatt, vajon milyen lehet az élet ilyen időben ezen az üres tájon, egyáltalán van-e élet ilyenkor. Átérzi a tanyasi emberek világát, érzi milyen lehet a világ itt. Nincs élet, nincs kilátás. Összegződnek benne azok a dolgok, amik a derűs emberi életet veszélyeztetik.

József Attila tájköltészete is eltér a korábbi hagyományoktól, egyre nagyobb szerepet kapnak benne a társadalmi problémák. Jellemző vonásuk, hogy az ábrázolt táj sivársága párhuzamban áll az élet sivárságával. A természet bemutatása egyben a valóság elemzése. A táj ugyanakkor tükrözi a költő lelkiállapotát, világszemléletet. Tájköltészete Ady hagyományaiból nő ki, mégis eredeti és új: a leírás és a gondolat mindig szerves egységet alkot, a tárgyi környezet egyszerre konkrét és metaforikus. Ady költészetében is találkozhatunk ilyen képpel, de ő nem létező környezetet jelenít meg híres Ugar-verseiben. József Attilánál az ábrázolt valóságnál mindig fontosabb az én. Egyszerre konkrét, érzéki és elvont, érzéktelen.